ZöPö mai posztja csak úgy csicseg a hormonoktól és gonoszsággal fejeződik be. Mindkettő természetesen a katonákban dúlt annó, amikor még a nyár nyár volt, a Terike Terike, a krumplileves meg krumplileves.

Hej, fiatalság, bolondság! Hej, sportbeosztás! Hej, amikor még azt sem tudtuk, hogy ki az az urológus és mit csinál…

Történt pedig a seregben, hogy külső őrséget adtunk egy úgynevezett "M-zárolt" telephelyen, a város határán is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr. Itt azokat a teherautókat-miket tárolták, amelyeket éles kivonulás (M, mint mozgósítás) esetén kellett volna használnunk.

Egyszer ellenőrizték a nagy értékű harci technikát: a teherautók kétharmada be sem indult, az egyikből kilopták még a légrugós pilótaülést is. Szóval nyugis dolog volt, leszámítva az ügyeletes tiszti ellenőrzést, ami tíz perc volt a huszonnégy órából és mindig tudtuk, hogy mikor jön; kiszóltak a spanok jóelőre a laktanyából. Tehát meleg nyár volt, mi alig húszévesek és a hormonok csak úgy forrtak bennünk. A barátnőkben is. Így nem csoda, ha Terike (nevezzük így) gyakran látogatta meg Ferit (őt sem így hívták) az őrszobán, amikor Feri éppen nem a toronyban időzött. A padlás tökéletes helyszíne volt a röpke légyottoknak.

Egyszer persze megesett, hogy Apagyi őrnagy elvtársra (Cupi bácsi, akik ismerték) épp akkor jött rá a cuppoghatnék, amikor Terike épp az őrszoba vendégszeretetét élvezte. Mivel az őrnagy ets. nem volt bejelentve (bah, minő modortalanság!), Terikét már nem lehetett evakuálni, így Cupi bácsi vizitjét a padláson kuncogta végig, oda küldtük fel.

A nap fémpontya mégis az volt, amikor kizavartuk Ubult az országútra, hogy stoppoljon Terikének egy autót, ami visszavinné őt a városba. Ubul vagy elfelejtette letenni a töltött deszantgéppisztolyt, vagy azzal bátrabbnak érezte magát (alacsony, rossz tartású srác volt), nem tudom, mindenesetre az AMD-vel ment ki az útra integetni. Rémületünkre olyan jól sikerült a stoppolás, hogy három autó nem csak, hogy megállt, hanem mindjárt egymásnak is szaladt.

Nem mindenkinek volt olyan kényelmes helyzete, hogy a barátnője házhoz (házhoz áthúzva) körlethez jöjjön. Akik nem szegediek voltak, esetleg épp fenyítésüket töltötték, csak álmodozhattak a laktanya elhagyásáról és XX kromoszómás egyedek érintéséről. Nem így Csikló honvéd. Neki sem ez volt a becsületes neve, bár nagyon hasonlított a gúnynevére.

Ő sportoló volt, pontosabban labdarúgó, aki a szolgálati idejét lényegében focizással töltötte. A nőtlen tiszti szállón lakott, onnan járt minden reggel edzésre valamelyik helyi csapathoz, ahova a Honvédség kiadta. Történetünk idején valamiért mégiscsak megcsappant Csikló honvéd szerencséje és be kellett költöznie a laktanyába. Neki sem volt jó, de nekünk sem, mert mivel semmilyen kiképzésen nem volt ott, semmihez nem is értett. Hákáeszkor (gy. k. harckészültség, "riadó") az volt a feladata (ha véletlenül épp a laktanyában éri a felfordulás), hogy felöltözik kimenő ruhába, kimegy a vécébe, beül egy fülkébe és magára zárja az ajtót. Ha az előbbiek dacára valaki (tiszt) mégis rátalál, azt kellett hazudnia, hogy épp kimaradásról érkezett vissza. Lobogtathatta az állandó kimenőjét, az mindent megmagyarázott.

Naszóval, hogy a lényegre térjek, mi (nemfocista helóták) épp keményen szívtunk talán éppen a Duna ’85-re készüléssel, hetekig se eltáv, se kimaradás, amikor Csikló honvédre rájött a henceghetnék és részletesen mesélni kezdte, hogy amikor a huszonnégy órán belül bekövetkező alkalommal elhagyja a laktanyát, a barátnőjével fog találkozni, mit hova tesz neki, hányszor és mennyi ideig fogja azt ott tartani. Arra nem számított, hogy a felhergelt tömeg egyszer csak lefogja és egy önként vállalkozó kiszívja a nyakát.

– Most menj ki a barátnődhöz és meséld el neki, hogy ez itt, a körletben történt veled. Biztosan el fogja hinni…