093. – A dezoxiribonukleinsav

Posted on 2009-11-06 by tiboru

Hogy egy közkeletű, abszolút életszerű, a politika és az újságírás által roppant kedvelt fordulattal kezdjem: tegnap reggel a postaládámban egy feladó nélküli borítékot találtam, benne az itt alant olvasható, aláírást nem tartalmazó történettel. Mivel bélyeg nem volt rajta, nem tudom, melyik országban adták fel, s a technikusok sem ujjnyomot, sem DNS-maradványokat nem találtak. A sztori azonban a szerkesztőség részéről egyhangúlag érdekesnek találtatott, ezért most elétek tárjuk még akkor is, ha csak rendőri legenda.

Réges-régen történt, egy kiemelten kezelt, súlyos, életellenes bűncselekmény nyomozása során, egy képzeletbeli ország virtuális bűnügyi szolgálatának csúcsszervénél. A rendőrök látókörébe került több (egyazon bűnözői körhöz tartozó) potenciális elkövető, akiknek nem volt ugyan alibijük a tett elkövetésének időpontjára, de a bizonyítékok még nem voltak elegendőek ahhoz, hogy – büntetőeljárás keretein belül – akár csak egyiküket is berántsák és kihallgassák. Arról nem is beszélve, hogy ha rossz ütemérzékkel történik a nem megfelelő ember előállítása, a többiek esetleg szagot fognak és huss, már bottal is lehet ütni a nyomukat, az esetleges további bizonyítékok megsemmisítésének valószínűségéről meg a kintmaradók összebeszéléséről nem is szólva.

A szóbanforgó emberölések helyszínét nem nevezném nyomgazdagnak, de egy-két apróságot azért az ottani CSI-osoknak sikerült rögzíteniük, többek között egy fali felkenődést, amiből aztán (nem kevés erőfeszítéssel; hangsúlyozom: jó régen volt) sikerült DNS-t elkülöníteni. Biztosan mindenki tudja, de azért egy mondatban elmondom, hogy ez még az ujjnyomnál vagy az írisznél is precízebben azonosít egy embert, de kizárólag összehasonlítással működik. Magyarán: össze kell gyűjteni a szóba jöhető elkövetőket, DNS-t kell szerezni tőlük (büntetőeljárás keretein belül ennek tűrésére is kényszeríthetők), majd összehasonlítani a mintával, és innen már gyerekjáték megmondani, hogy ki járt a helyszínen (az, hogy ki ölt, már más tészta persze).

Nos, a nyomozók és a figyelők éjjel-nappal a célszemélyek nyomában voltak, különös tekintettel az egyikre, akinek előéletébe, habitusába és priuszába lazán belefért volna az adott ölés. Óvatosnak kellett lenniük, nehogy elriasszák, ugyanakkor a felülről rájuk nehezedő nyomás embertelen volt: az adott (hangsúlyozom: képzeletbeli) rendőrségi vezetés naponta kétszer kért részletes jelentést (mintha mondjuk délelőtt tíz és délután kettő között olyan kurvasok új fejleményről be lehetne számolni, de ők is pánikban voltak, mert őket meg az adott, nagyon-nagyon távoli ország idióta politikusai cseszegették, legalább ilyen intenzitással).

A megfigyelés célja komplex (ezt mindenki tudja, aki akár csak egyetlen, legalább középkategóriás krimit is olvasott vagy látott): feltérképezni a célszemély mozgását, ismerőseit, kapcsolatait, törzshelyeit, esetleg bűncselekmények tárgyi bizonyítékaira bukkanni, megelőzni vagy megakadályozni további balhék elkövetését, speciális engedély birtokában ezeket esetleg végignézni és dokumentálni a későbbi felelősségrevonás érdekében (persze nem ölésről vagy rablásról beszélek ilyenkor, hanem mondjuk egy betörésről vagy autólopásról), satöbbi.

Az adott főgenyó figyelése során azonban a feladat kiegészült egy (akkor még) nem túlságosan megszokottal: DNS-mintát kellett szerezni a faszitól.

Ez csak látszólag egyszerű (ráérősöknek és kételkedőknek ajánlom, hogy egyszer viccből próbálják ki egy ismeretlenen), főleg egy minden hájjal megkent csávónál, aki azért sejtett valamit, mert roppant rutinosan mozgott, az utcán nem nyúlt hozzá semmihez, a presszóból még azt a poharat is magával vitte, amiből ivott. Lakásában őrzésre idomított kutyákat tartott, autót nem vezetett, kesztyű mindig volt nála, szóval a feladvány adott volt.

A megfigyelés harmadik napján egyszer csak látják a zsaruk, hogy a célos kölcsönkér egy kocsit az egyik cimborájától, majd elindul A városból kifelé, majd B város felé veszi az irányt, az egyik egyszámjegyű főúton. A rendőrök utána, ahogy illik, több, egymást váltó, természetesen civilnek tűnő autóval és egymással folyamatos rádiókapcsolatban.

Jó fél óra elteltével jelzi az első figyelőkocsi, hogy a pasi leállt az út szélén és éppen egy kurvával tárgyal, vélhetően az ár és a szolgáltatás minőségének dialektikus összefüggéseiről.

Igen, abban az idegen országban olyan az erkölcsi fertő, hogy egyes utak mellett prostituáltak árulják bájaikat a közlekedőknek, a szervezett bűnözés abszolút tárgyiasult megjelenési formájaként, de az ottani jogszabályok (és a jogalkalmazói akarat) furcsasága miatt ez a jelenség háborítatlanul folytatódik évtizedek óta.

De ez legyen az ő gondjuk.

Mindannyian megálltak, lehúzódtak az útról és vártak; az első kocsiból egy gyalogos kipattant és távcsővel felszerelkezve előrekúszott az aljnövényzetben – biztosan a szakma iránti elkötelezettség miatt, de előzőleg hárman is összevesztek, hogy melyikük legyen a jelző.

A célszemély nem volt az a kifejezetten pepecselő, szöszmötölő, időhúzó típus: miután megállapodtak az árról, átnyújtotta a pénz, letolta a nadrágját, felhúzott egy óvszert, a prosti térdre ereszkedett és (a későbbi jelentésben foglaltak szerint) cirka húsz másodperc alatt a dolgok végére is jártak; a jelző-figyelő a mikrofonjába suttogva élő közvetítést adott a légyottról, amit a teljes állomány (úgy hat kocsi mintegy tizenöt személlyel) lélegzetvisszafojtva hallgatott a rádiókon.

Ezt követően a fickó lekapta az óvszert, íves mozdulattal behajította az egyik közeli bokor aljába, egy papírzsebkendővel megtörölte a hímtagját, felhúzta a nadrágot, beült a kocsiba és folytatta útját.

A rendőrök parancsnoka agyába pedig ekkor egy teljesen kézenfekvő (ugyanakkor zseniális) ötlet villant. Gázt adott, majd csikorgó kerekekkel kilőtt; az esemény helyszínétől őt elválasztó kábé négyszáz métert maximum tíz másodperc alatt megtéve satufékkel érkezett a rágógumiját éppen kicsomagoló kurva mellé, akire ráordított:

– Hova dobta az óvszert?

A prosti se köpni, se nyelni nem tudott (legalábbis abban a percben nem); csak állt és megkövülten, ostobán bámult a szemmel láthatóan zaklatott illetőre. Megérkezett azonban az a rendőr is, aki távcsövön figyelte a mutatványt, s aki rámutatott az érintett bokorra.

Szerencsére ott csak egyetlen óvszer hevert, ezért nem volt nehéz dolguk: előkaptak egy zacskót, majd egy faággal (mert annak az országnak a rendőrei néha megmagyarázhatatlanul finnyásak tudnak ám lenni) belepiszkálták a mintegy másfél-két köbcenti anyagot tartalmazó kotont. Diadalmasan még odavetették a továbbra is bénultan, némán álldogáló ribancnak, hogy „Köszi, ennyi volt, további jó munkát!”, visszaültek a kocsikba és elszáguldottak.

Ennyi a történet; az adott főút mellett talán azóta is ott áll dermedten egy (lassan a szakmából kiöregedő) prostituált, és azon filózik, hogy micsoda perverz állatok vannak abban a távoli, ugyanakkor nemlétező országban…

Utóirat: az ily módon begyűjtött DNS végül nem egyezett a bűncselekmény helyszínén rögzítettel, de ez semmit sem von le a bűnüldözés semmi mással össze nem hasonlítható szépségeiből és izgalmaiból, még akkor sem, ha a fenti történet biztosan kitalált és legendaként szállong a Föld zsarui között.

42 hozzászólás

1. ZöPö_ — 2009-11-06 08:17

Ne gúnyolódjunk, kérem, a nehéz altesti munkát végzőkön! :-)))

42 hozzászólás

Szólj hozzá