Stüszi Vadász barátunk életképeinek második felvonása kerül ma sorra. Ismételten felhívom a tisztelt olvasóközönség figyelmét, hogy mai szerzőnk mindösszesen 30 (harminc) napig volt katona és ennek ellenére ennyi sztorija van. Beleborzongok, hogy mit bírt volna kiadni magából, ha lehúzza az akkoriban (1979-ben) esedékes két évet…

I.

Az első részben említett vegyvédelmis pár nap múlva a havas alakulótér szélén felvert sátrakban bemutatót tartott a mérges gázok hatásáról, gyengített (prewiev) változatú, bébi adagokkal. Ezek amolyan fiolában voltak, és eltörés útján kellett beindulniuk. Igen ám, de térdig érő mínusz volt, öreg, punnyadt demó cucc, nem akartak beindulni.

NEM volt rajtunk a gázálarc, mert a bemutató lényege, hogy megtudd: milyen az, ha nincs rajtad. Még akkor is, ha ígéret szerint a demó gyilokszerbe nem halsz bele.

Nos, vegyi tisztünk a sokadik bedöglött fiolát vágja földhöz, nem érzünk semmit, csak a magyar káromkodások ízét kóstolgatjuk. Majd a hólében pácolódó, döglöttnek hitt anyagok egyszerre kezdtek beindulni, erősen megnövelt dózisban mutatva be a hatást.

A kívül várakozók okosan szétugrottak amikor prüszkölő, fuldokló, kékülő fejű páciensek a sátrat szétrúgva szerteszét tódultak, ki merre gondolt, mert látni azt nem nagyon tudtunk. Még néhány másodpercet várunk, tán ott dobjuk fel a prakkert. Azóta elhiszem, milyen mocsok fegyver a vegyi (Ali nélkül is).

II.

Eskü megvolt, kotona (egy orrhangú századparancsnok kiejtése szerint) éles fegyvert is foghat, őrszolgálatra is vezényelhető.

Egyik este érkezik az elöljáró:

– Elvtársak! Ki akar önként őrszolgálatra menni az éjjel?

Csend.

Elöljáró megint:

– Nem átverés, nem kötelező, de megtanulhatják, milyen is az!

Hát lett is jelentkező, többek közt Sz. elvárs is, a maga 2 méterével, 8 dioptriájával.

Történik ez  töksötét januári estén, éjjelen, a Mecsek tövében, Pécs határában. Na, Sz. elvtárs a sas szemével kifogja a tutit: irány a hegytető (felvitték őket), őrizni kell a rádióadót, a katonait. Híradósok is voltak ott, lenn a laktanyában éjjelente morzéztak, mint a harkály, néha nem aludtunk miattuk.

No, éjnek évadján megyen a hegyre a fő-fő elöljáró, raj Gazzal, teljes uniformisban inspiciálni. Hegytetőn hó, sötét, mint egy zsák korom, cúg dögivel, tán csak farkas nem volt szem előtt, mert hát azoknak van lelkiviláguk.

Főkatona megközelíti a kerítés mellett éles, töltött AMD-vel természetközeli élményeket gyűjtő Sz. honvédet azzal, hogy be szeretne menni, csak úgy békésen kérlelve őt. Némi társasági csevej után Sz. honvéd – megunva a kapacitálást – valahogyan emígyen szólt:

– Nnna…tudja mit? Magában megbízom, maga bemehet!

Állítólag akkor költöztek el a maradék, addig a percig a hó alatt alvó farkasok is az országból, úgy megrettentek attól az üvöltéstől, amit a főkatona hallatott ott fenn a Misinán, a rádióantenna tövében. Rezgett bele a Mecsek.

A főkatona az egész bagázst leváltotta/lecserélte, de az egyhónapos újoncunknak nem lett baja (némi szóbeli lealázáson és persze veszett bajtársi röhögéseken kívül).

A párbeszéd nem betűhű, de  résztvevőtől hallottam, frankón megesett.

III.

Mivel vegyes ezred volt arrafelé, bemutatták nekünk a T-54-est (asszem az vót, ha nem, hát nem, de T-34-es is volt ott, azt nem keverem). Így tudtuk meg, hogy a lövegkezelő az a TŐTTŐ, a vezető a FÜTTŐ.

Apropó fűtő: a ház akkor koksz tüzelésű volt, az egyik fűtőkotona egy telefonfülke méretű roma egyén volt, kissé túlkoros, mert már hónapokat húzott rá a fogdák miatt. Rabiátus egyén lévén, bináris fűtés volt: plusz 5 fokban izzottak a radiátorok, tökünkön vízipólóztak a bolhák – aztán mínusz 15-nél meg letört a vízcsap rólunk a vizeldében, annyira szart a fűtésre a koma. Nem bírtak vele, szerintem még ráhúzott egy pár hónapot.

Egy kukacbombázós pilóta bajtárs „szabadidejében” – némi ráhatásra persze -, megtervezte a ház szemétledobóját, nem tudom megépült-e egyáltalán.

IV.

Oszt’, hogy a leszerelés napja közeledett, már kevesebbet rokkáztak velünk, némi piát is tudtunk behozatni az öreg katonákkal, jópénzért persze. Mestere volt ennek a mentőautót vezető eü-katona. Ő a Sterogenol nevű fertőtlenítőszeres literes sötétbarna üveget használta céljainkra, nagyvonalúan az alumínium mentőládában tartva azt, csak ugye, mi a belsőleg fertőtlenítőt hozattuk benne.

V.

Tudván, hogy pénteken lesz a hazavonulás, csütörtökön visszakaptuk az ott elzárva tartott civil göncöket – le már nem engedtek vacsorázni, a 150 kopasz civilben lázadásra okot adó  tényező lett volna. Kaptunk pár évtizedes konzervtartalékból dobozos abrakot, brugót – no meg a becsempészett Szalon sört mellé, ha már torkig voltunk a helyi érdekű Gyöngy dühítő túladagolásával.

Este egy öreg katona (szabadságos lévén) előrement, zsebében a század pénzével, és a pécsi restiben reggelre megtankolta a már lefoglalt vagonokat a papíron szépen listázott tudatszűkítőkkel.

Dombóvárnál az egyenruhában feszítő századparancsnokom éppeg arra nyit be a fülkébe, hogy pécsi pezsgőt smárolok befelé. Bukta a köbön – még katona vagyok ugye, sőt még 8 napig, főbelövés-felnégyelés…

Mire ő: 

– Harcoskám! Maga volt a büfékocsiban? (tilos volt)

– Jelentem, egy vasutas barátunkat kértük meg a szívességre!

– Úgy! Nem véletlenül B. tizedesnek hívják a vasutas barátjukat??

Ismerte az embereit, pedig a tizedes nem is volt szivacs típus.

Pfff…….. Nem lehetett beárulni B. tizedest, ha már olyan bajtársian megoldotta az ülések alá rejtett pia harci feladatot. Pestig bepiáltattuk egyenruhás kísérőinket, akik a kiegig jöttek velünk, átveendő a papírokat stb.

A pestlőrinci Kieg. Pság havas kertjében a három kísérőből kettő (köztük egy százados) matt részeg volt a leszerelőktől kapott, és az utazás közben összeivott mindenféle maligánok miatt.

VI.

Történt még sok más humoros-elborzasztó élmény szűk egy hónapunk alatt. Azért voltunk katonák csak ennyit, mert akkoriban (szocializmus lévén) a magasan kvalifikált szakképzettségeket szándékosan nem fizették meg, ezért állandó szakemberhiánnyal küzdött például a polgári légierő is. (A MALÉV a Néphadsereg tartalékos légiszállító ezrede volt, asszem ma is az, mozgósítás idején).

Ennek fejében meg csak úgy tudtak embert fogni, ha fizették a képzését (pl. az enyémet is), viszonylag magas ösztöndíjakat adtak, majd szerződéssel odakötötték a rabszolgát. Ha a delikvens (megunva a nagy felelősség – megalázóan alacsony fizetés kombót) kilépett, berántották katonának további 23 hónapra.

Ideológia is volt hozzá: ha nem tetszik, hogy a hangártakarító segédmunkás annyi fizetést kap, mint te repülőgépszerelésért, akkor válassz:  23 hónapig semmi jövedelem + két elcseszett év az életedből, vagy maradsz és kussolsz…

Na, így voltak éveken keresztül (mindig januárban, repülési holtidényben) egyhónapos katonák a Malévesek, Pestvidéki Gépgyárosok, LRI-sek (a Budapesti Repülőtér Rt. jogelődje – légiirányítók, kiszolgáló navigációsok, stb.) MÉM RSZ-esek (mezőgazdasági pilóták, szerelők.)

Éveken keresztül egy alföldi városunkba vitték az előttem lévő évjáratokat. Ott gyűlölték őket, mert tényleg 1 hónapra jöttek, s már mentek is, az átlagos színvonaluk talán jobb volt  az akkori, bokorugrónak szánt magyar fiataloknál, stb.

Ott volt olyan kétéves szolgálatú katona, akinek ottléte alatt kétszer is előfordultak ilyen kivételezettek. Az én évfolyamommal ért véget egyszer s mindenkorra ez a különleges  bánásmód ezen keveseknek. Hatása is volt ennek: nagy lett a fluktuáció például a MALÉV-nál is, mert már nem volt, ami ott tartsa a fiúkat a cégnél. Így is, úgy is katonának kellett lenniük, közben csökkent valamit a szolgálati idő is, hát elhúztak onnan. Magam is csak egy súlyos egészségi probléma fellépte után (ami miatt el is jöttem aztán), egy újrasorozással úsztam meg a további hónapokat. Minden rosszban van valami jó.

Utóirat: Pécsen nagyon jó nők vannak, jobbak még a magas színvonalú magyar átlagnál is. Szegedet ezügyben nem verik meg, de szorongatják :-)