229. – Végre leszerelés!

Nem is hinné az ember, de így igaz: Kelempájsz barátunk elérkezett a leszereléshez – most már a posztok területén is. Noha időrendben ez az utolsó katonatörténete, azért reméljük, hogy visszaemlékezései még kitermelnek magukból egy-két virtigli határőrsztorit…

Korábban már említettem, hogy a bevonulás napja örökre emlékezetes, az ember éppúgy nem felejti el, mint az első csókot. A leszerelés napja sem kevésbé maradandó; az alábbiakban beszámolok arról, hogy nálam ez miképpen történt.

Rendes sorkatona már a bevonulást követően pontosan szokta tudni, mennyi ideje van még hátra. Ha valaki szétnéz a Kőszegi-hegységben, ma is számtalan feliratot talál a fákba vésve, ahol az egykor ott strázsáló katonák napjainak száma olvasható. Mi is precízen vezettük a nyilvántartást.

Sűrűn jártam szoliba egy Delta nevű helyre járőrtársammal, Bucival, akivel együtt húztam csizmát. A közelben állt egy bükkfa, amibe belevéstük, hogy Kelempájsz és Buci, alá a napok számát. Később a bevésések szaporodtak, már vagy másfél méter hosszan meg volt faragva a fa, amikor végre közeledett az utolsó 200 nap.

Akkortájt történt, hogy a Vörös keresztnél felszedtem az erdőben egy kis fenyőfát, ami a földön hevert, és 2 méter hosszúra vágtam a törzsét. Az ágait lenyestem, a kérgét lekapartam. Ezután a bakter (őrs-őrszem) unalmában üvegcseréppel addig simogatta, míg egy szép, egyenes, 2 méter hosszú és fehérre pucolt karó lett belőle. Tussal és redisztollal minden centiméternél körberajzoltam, sőt, rárajzoltam az utolsó 150 napra a centit is, zölddel kifestve. A leszerelés napja piros volt, a szennyescsere zöld, a zsoldosztás kék, szóval igen szép centifa lett belőle. Amikor eljött a 200 nap, fűrésszel levágtuk ez első karikát, amit nagy ricsajjal ünnepeltünk meg. Aztán a centifát a fűrészlappal együtt a Stájer-házaknál eldugtuk, és minden nap vagdosta az a járőr, akinek útjába esett. Lassan – de milyen lassan! – fogyott.

Akkoriban az öreg katonák apró koporsóban tartották a centijüket (a kis kézigránát köré csavarás nem volt szokásban). Én azonban úgy gondoltam, hogy nem stílszerű egy határőrnek a koporsó, ezért egy kis obeliszk alakú határkövet faragtam fából, ami belül üres volt a centi számára és láncon egy Kalasnyikov-acélmag fityegett róla. Ez a kis centitartóm ma is megvan, itt felül látható.

A levágott centiket nem dobáltam el. Amikor levelet írtam valakinek, beletettem a borítékba, de volt, amit a H-63 jelzőkészülék csappantyújával felrobbantottam. A többit egy kis, fából faragott, fedeles söröskorsóban gyűjtöttem össze. Otthonról a haverok is küldtek centit, így hármat is vágtam, úgyhogy szépen gyűltek a darabok.

Aztán egy januári napon, amikor ismét a Vörös keresztnél voltam szoliban Atamán nevű cimborámmal, észrevettem, hogy este 5 órakor egészen az útkanyarig láttam, míg pár nappal előbb még az nem látszott a sötétben: hosszabbodni kezdtek a nappalok! Tudtam, hogy már nekem hosszabbodnak: május 17-én, 13 órakor VÉGE! Atamán is velem egyidős katona volt, örömünkben táncra perdültünk.

Megjött a tavasz is. Okmányellenőr voltam a Szálasi-bunker mellett, a jelzőrendszer kapujában (a hely mai neve: Kincs pihenő), amikor egy kirándulóbuszt léptettünk be a Hét-forráshoz. A buszon ülő srácok nagyon integettek nekem, egy üveg borral hadonászva. Elővettem a zsebemből a centit, kihúztam, és mutattam, hogy a borosüveget adják csak ide. Rendes fiúk voltak, nagy vigyorgással kiadták az ablakon. Aztán a busz elment, mi pedig csendben elropogtattuk a bort járőrtársammal, Muzulmánnal.

Majd egy igen kellemes nap következett. Az összes maradék szabimat kiadták, és hazaküldtek a CIVIL ruháért!!! Már két éve erre vártam.

A  raktáros minden este kiosztotta a civil ruhát az öregeknek. Az ember általában nem sokat törődik az ilyesmivel, de akkor hátborzongatóan jó érzés volt farmerban és pólóban mászkálni az őrs folyosóján.

Végül eljött egy különleges nap, amilyen soha nem volt még: 1977. május 16., az utolsó szolgálatom napja, egyben a születésnapom is! Kaptam egy tábla csokit, és még egyszer utoljára összepakoltam a cuccot. Ezúttal Sólyomszem nevű fiatal járőrtársammal mentem ki a Mélyárok nevű őrhelyre, ahol ma a zöld turistajelzés (Vasfüggöny túraút) kanyarog, az Ördögtányér nevű szikla és a Fatalin-bükkök közelében. Rendkívül lassan telt az idő, Sólyomszem nem volt nagy dumás srác. Éjféltájban leszedtem magamról a rangjelzéseimet (tizedes voltam), és technokollal kiragasztottam egy sima kérgű fára, amibe belevéstem a dátumot, és hogy Kelempájsz, utolsó szoli. Aztán beszóltam az ügyeletesnek, szó szerint így: „Katonaidőm lejárt, elindulok befelé!

Reggel hétkor ébresztett a parancsnokhelyettes fia, egy tízéves forma kis srác, aki sokat barátkozott a katonákkal. Engem különösen kedvelt. Kérte, hogy búcsúzóul adjam neki a kis fa söröskorsómat, amiben a levágott centiket tartottam. Filctollal ráírtam a nevemet, és ünnepélyesen nekiadtam.

Már nem is engedtek felöltözni, pizsamában kellett maradnunk. Felmosattak velem egy fél folyosót, miközben az ottmaradók katonadalokat üvöltöttek. Aztán a fegyver kivételével minden cuccot le kellett adni a raktárosnak. Végre 11 óra tájban felöltözhettünk – immáron civil ruhába.

Ezután be kellett mennünk a parancsnoki irodába, ahol egyenként felolvastunk egy passzust arról, hogy nem adunk ki katonai titkokat leszerelésünk után, és alá is írtuk.

Ünnepi ebéd következett, majd pontban 13.00 órakor megjöttek a kopaszok, mi pedig felszálltunk a teherautóra. A jó barátok nagy sírás-rívással búcsúztak egymástól, szentül megígérve a sűrű levélváltást és a személyes találkozást otthon, aztán a teherautó bevitt bennünket Szombathelyre, a Söptei úti nagy Vörös Bika Szállóba, ahol végre leadtuk a fegyvert is. Itt először a Vas megyei srácokat engedték szabadon, ők a laktanyában megkapták a személyi igazolványt. Amint kiléptek a kapun, a náluk levő összes levágott centit kiszórták az útra. Így tettek azok a katonák is, akiket később eresztettek szélnek.

Mi, budapestiek este fél tíz körül indultunk a pályaudvarra. Amint kigördült velünk a teherautó, a kapuban kiszórtuk az összegyűjtött centidarabokat, a földön már annyi volt, hogy a bakter lapátszám söpörte. Vonatunknál vártak a délután kiengedett srácok, de még egy évvel korábban leszerelt fiúk is előkerültek, vállig érő hajjal. Annyi pálinkát még nem láttam, mint akkor. Feladogatták a vonatablakba. Egy főhadnagy kísért bennünket, ő is meghúzta néha a flaskát, aztán elindult a vonat. A  Szombathely-Celldömölk-Pápa-Győr-Budapest útvonalon jöttünk haza. Egész éjjel ment a tivornya. Főhadnagyunk teljesen idomult hozzánk, amennyiben Győrnél már ő sem igen tudott beszélni.

Hajnalban értünk a Keleti pályaudvarra, ahol teherautóra szálltunk, ami két óra hosszat körözött velünk a városban. A platóról láttunk más leszerelőket, akik már szabadlábon voltak, nagy üvöltözések között integettünk egymásnak. A kocsi reggel hétre bevitt bennünket a kiegre (Kiegészítő Parancsnokság), ahol megkaptuk a személyit. A nagy kaland véget ért.

Első utam a nagyszüleimhez vezetett, náluk aludtam ki magam. A remek határőr kiképzésnek köszönhetem, hogy a telefon csengésére úgy ugrottam ki az ágyból, mint a nikkelbolha, szegény nagymamám nem is értette a dolgot. Aztán láttam, hogy nincs riadó, visszadőltem és hunytam tovább. Az itthonlétbe is bele kellett rázódni, és az se volt könnyebb, mint megszokni az ottanit. Még sokáig visszaálmodtam magam a határszolgálatba; eltelt némi idő, mire nem csak tudtam, de éreztem is, hogy most már tényleg vége. Hát így történt.

Jó volt? Rossz volt? Ma már azt mondom: a jót hoztam magammal onnan is. Életre szóló barátságok kötődtek, a mesebeli táj, a természet szépségei, a kedves vasi emberek emléke, mind megmaradt bennem. Az ott töltött idő az én fiatalságomnak is egy darabja volt, amit már soha vissza nem kapok, de soha elfelejteni sem fogok.

Mindenkit továbbra is üdvözöl:

Kelempájsz

33 hozzászólás

 1. nedecz — 2010-12-27 08:09 

“Az ott töltött idő az én fiatalságomnak is egy darabja volt, amit már soha vissza nem kapok, de soha elfelejteni sem fogok.”
A szívemből szólsz,járőrtárs!

 2. KATZE — 2010-12-27 08:57 

Ez nagyon szép, főleg az utolsó mondat.

Mindenki számára megszívlelendő gondolat, legyen akár leszerelt soros, akár civil!

 3. Kelempájsz — 2010-12-27 09:53 

@nedecz: Bizony! Az egész Kőszegi-hegységet úgy ismerem, mint a tenyeremet. Vagyis a tenyeremet nem annyira.
Nézem a fotókat, meg a térképet, és ámbár azóta új erdők nőttek fel, másokat kivágtak, de ma is meg tudom mutatni a régi szolgálati helyeinket, és be tudnám rajzolni a jelzőrendszer nyomvonalát.
Megelevenedik előttem a múlt: Atamán, Buci, Rigi, Csicsóka, Bika, Kulhanek, Garincsa, Koki, Popey, Nokedli, meg a többiek… Mi lehet velük? Néha veszekedtünk, de legtöbbször nagyokat ökörködtünk, hogy azzal is teljen az idő.
Csak egy maradt meg közülük: Báró Herbert von Pinduska, a vén géppuskás! Emlékszel még? Neked adtam a csizmámat, mikor leszereltem, mert a tied kényelmetlen volt. Hányszor jártunk éjjel-nappal a járőrcsapásokon, ha esett, ha fújt, esőben-szélben, hóban-fagyban, meg napsütéses tavaszi reggeleken? És hányszor ugrottunk riadóban lezárni a határt!
Igen, együtt sírtunk és együtt nevettünk. Azt írtam, hogy soha elfelejteni nem fogom. Kiegészítem azzal, hogy soha, senki nem is veheti el tőlem. Üdv: Kelempájsz

 4. nedecz — 2010-12-27 12:22 

@Kelempájsz: Rám-a hasonló élményeim miatt-azt mondták egyszer,hogy örömkatona voltam…
Nem voltam az,de nagyon szerettem katonának lenni határőrként.
Aki nem az volt,az el sem tudja képzelni mi ez az érzés.

 5. Kelempájsz — 2010-12-27 13:02 

@nedecz: Rám is mondták ugyanígy, ugyanezt!

 6. Krux — 2010-12-27 21:00 

Redisztoll… Te jó ég! Évtizedek óta nem olvastam/hallottam ezt a kifejezést. A grafosz (na jó, graphos) is már csak az idősebb műszakisok számára jelent valamit. Ritka szar volt vele dolgozni. Mekkora megváltás volt a rotring!

 7. Szkv — 2010-12-28 10:08 

Centi vágás amikor már csak nap van előttünk.

Eljött az a nap amikor a centin a 100-as számot vágtuk le. Az Őrsön belső átépítési munkák folytak, és el határoztuk hogy az utókor számára méltó helyre rakjuk a 100-as számú centinket.
Belső válasz fal építése volt folyamatban és a centinknek ezt a darabját beraktuk a falba. külön ünnepséget nem tarthattunk, de számunkra így is felemelő érzés volt, hogy 100 nap és leszerelünk.
Ha egyszer a kérdéses falat lebontják, meg találhatók lesznek.
Helyszín ahol a 100-as centik találhatók: BUCSUI ŐRS FŐBEJÁRATI AJTÓ UTÁN LÉVŐ VÁLASZFALAK. (FEGYVER SZOBA FALA)
Sajnos a centivágást illetve annak tartását a hivatásos állomány felsőbb parancsra nem nézhette jó szemmel.

 8. Syolos — 2010-12-28 10:49 

Komoly – nekem akkor még pár hónap volt hátra születésemig… :)

 9. fakir — 2010-12-28 17:42 

Nálunk nem volt divat a centi.
Statisztikus inkább táblázatot készít és a körlet ajtajára ragasztja. Persze belülről.

 10. hungaryhonvéd — 2010-12-28 18:30 

“… amikor végre közeledett az utolsó 200 nap.”
Ez naggyon jó, én összesen nem vonultam kb. 180 napra! =) De a Söptei útra, csak odébb…

Engem (minket) már inkább “operettkatoná(k)nak tituláltak…

A leszerelés nálunk nem volt ilyen kultikus -számomra feledhetetlenül emlékezetes sem-, de persze nagyon vártuk.

 11. nedecz — 2010-12-28 19:50 

@hungaryhonvéd: Mondjuk én is csak 351 napra vonultam be…

 12. sziba — 2010-12-28 22:50 

Nos ez ismét nagyszerű írás volt ( vagy csak én kezdek szentimentalizálódni?)
Nekem nincs HÖR. tapasztalatom, nekem apám mesélt néha, azok is érdekesek voltak.

 13. Szkv — 2011-01-01 13:26 

Már csak egy hét és leszerelünk.

Centi vágásba elérkeztünk arra a napra hogy már csak egy hét volt a leszereléshez.
Már mindenkibe az a gondolat járt hogy ha szolgálatba nem történik súlyos dolog, akkor már minket semmi nem fog érdekelni.
Tévedtünk. Egyik reggel x y hivatásos belépett a körletbe és hangos üdv kiáltással a következőt mondta. Akinek lejárt a pihenő ideje annak csattanjon a talpa. Az egyik öreg katona válasza a következő volt. Most már ne minket b……on x rangú elvtárs.
A válasznak meglett a vészes eredménye, mivel az öreg katona társunk pár napot kénytelen volt fogdába tölteni.
Egyébként az x.y x rangú hivatásosnak minden leszerelés előtt szokása volt valakit fogdába küldeni.
Neveket és pontos helyet, időt azért nem írtam mert, senkit nem akarok megbántani.

 14. Szkv — 2011-01-01 14:02 

Személyes élmény az utolsó szolgálatból.

Elérkezett az utolsó szolgálat amely számomra nyomos járőr szolival telt el.
Járőrtársam velem egy kórosztályú katona volt. Kényelmesen végig jártuk a kijelölt szakaszt. Bozsoki és a Nardai csatlakozásnál elköszöntünk a JÁRŐRTŐL. El indultunk az Őrsre és LESZERELÉSHEZ VEZETŐ úton azzal a felkiáltással hogy VÉGE, ide már többet nem jövünk mint katonák.
Mi nem a centi darabjait szórtuk el, hanem gondosan össze gyűjtött 10 és 20 filléreseket szórtuk el amikor, az őrsről az autó kijárt velünk.
Eszt cselekedték az elődeink és az utódaink is.

 15. nedecz — 2011-01-01 16:26 

@Kelempájsz: Eszembe jutott ma Hörmann rádiós hívójele…
Létező 41

Jól emlékszem?
Kőszeg az Sóvágó 41 volt,arra emlékszem. :)

 16. Kelempájsz — 2011-01-03 07:38 

@nedecz: Hörmann a 8-as számú őrs volt. Az én időmben Hegyomlás 8 volt a fedőneve. Minden nap 13:00-kor volt rádióforgalmazás Szombathellyel.

 17. nedecz — 2011-01-03 14:23 

@Kelempájsz: Akkor átkeresztelték azalatt a 15 év alatt…
Sajnos már sehogy nem hívják. :(

 18. Kelempájsz — 2011-01-04 07:36 

@nedecz: Ha arccal a határ felé állunk, akkor így következtek a Szombathelyi Határőrkerület őrsei, sorrendben:
1. Und, 2. Zsira, 3. Peresznye, 4. Ólmod, 5. Kőszeg, 6. Hétforrás, 7. Keresztkút, 8. Hörmannforrás, 9. Bozsok, 10. Bucsu, 11. Narda, 12. Felsőcsatár, 13. Horvátlövő, 14. Pornóapáti, 15. Ják, 16. Szentpéterfa.
@Szkv: Én legjobban a nyomos szolit szerettem, mert akkor végig menni kellett, és nem egy helyen dekkolni. Nélunk 40 szektor volt, 9800 m hosszú. Egy nyomos szoli 4 kampó volt.

 19. nedecz — 2011-01-06 08:14 

@Kelempájsz: Az én időmben már csak Zsira,Kőszeg,Bozsok,Bucsu,Felsőcsatár,Pornóapáti működött.Pornó már a végét járta akkor is már.Akkor ezért adtak új hívójelet mindenkinek.
Mostanában olyasmi az idő,mint amikor én szolgáltam ’92-’93 telén…
Előjönnek az emlékek,ha sétálok valamerre még most is…

 20. Flogger — 2011-01-06 10:17 

Rövid hétvégén voltam itthon, állok a zenegép előtt zsebrevágott kézzel. Aztán beugrott, hogy ezt nem szabad ám a laktanyában, hopp ki a kéz a zsebből…

 21. Szkv — 2011-05-18 07:26 

Tartalékos “szolgálat” és leszerelés.

1985-ben behívtak tartalékos “szolgálatra”. behívó parancsban megjelölt helyen és időben megjelentem. Gyülekezésre megjelölt helyen nagyon “sokan” várakoztunk. ( ketten) Már azon tanakodtunk a tartalékos bajtárssal, hogy nagyon “fontos” emberek lehetünk. Gondolatainkat egy ordítva (hivatalokban dolgozó hölgyek rémülve néztek ki a folyosóra, nem tudták hogy mi történik.) közeledő hadnagy zavarta meg. Maguk mindketten lakat alá kerülnek, mivel a bevonulási parancsnak nem tettek eleget és kiakarnak bújni a katonai szolgálat alól. Meg mutattuk a behívó parancsot és megkérdeztük hogy a feltüntetett cím és ahol vagyunk az egyezik. Mi hadnagyunk hangnemet és szint váltott. Csendes és vörös lett.
Közben kiderült hogy nekünk a gyülekezési hely címe nem helytelenül szerepelt a behívón. Mire a meg felelő címre értünk, már létszám felettiek lettünk. Irány haza. Nem sokáig tartott az öröm, mivel este már új behívás és eszt már nem úsztam meg. Kilenc napot töltöttem tartalékosként a Haza Szolgálatában. (Polgárvédelem) Bejáró katonák voltunk civilben. Szerencsére hamar eltelt a kilenc nap. Csak az italboltos sajnálta hogy csak kilenc napig voltunk “katonák”. (úgy is tudjátok az okát)

 22. vén betyár — 2011-05-18 10:27 

@Kelempájsz:
Mégiscsak jól emlékeztem!Kb.:)
Isten éltessen Bajtársam!:)

 23. Kelempájsz — 2011-05-18 11:25 

@vén betyár: Kedves Betyár!
Nagyon szépen köszönöm a jókívánságokat!Tegnapelőtt (16-án) töltöttem be az 58-at. És most, míg ezeket a sorokat írom, hallgatom a you tube-n Ádám dalát, Simándy Józsi bácsi előadásában:
“Nagyapám húszéves volt, Lombok közt sütött a hold”.
De a második szakasz úgy kezdődik:
“Nagyapám már hetven volt, És már nem sütött a hold”. Sajnos, felettem is elszállt az idő. Bajtársi üdv: Kelempájsz

 24. Nyugalmazott Főtápász — 2011-05-18 12:00 

@Kelempájsz: Isten éltessen sokáig, még legalább 100 évig. A korodat nézve, mától lehet, hogy Bácsizni foglak. :-)

 25. Kelempájsz — 2011-05-18 12:53 

@Nyugalmazott Főtápász: Köszönöm, kedves Tápász! Sajnos, ennek nem tudok úgy örülni, mint annak a másik öregségemnek, 34 évvel ezelőtt…
“Öreg fiú, ne légy mohó, ácsi!
Régi fényed lassan megkopott.
Egy lány egy nap majd azt mondja, hogy bácsi,
De ezt lassan-lassan megszokod!”
Üdv: Kelempájsz obs. hőr. tiz.

 26. Kelempájsz — 2011-05-19 06:56 

@tiboru: Nagyon köszönöm, kedves Tiboru!
Már szedegetem össze az anyagot a következő szösszenetemhez. Tudom, nyári szünet, meg ilyesmi, de azért összeállítom, és majd kiteszed, amikor tudod.
Ma, amikor e sorokat írom, május 19.-e van, holnap lesz 20.-a, egyben 36 éve annak a felejthetetlen napnak, amelyiken a Határőrség szerető keblére ölelt engem, úgy, hogy azt azóta se felejtettem el (lásd: Bevonulás poszt).
Bajtársi üdvözlettel: Herr von Kelempájsz

 27. Szkv — 2011-05-19 08:21 

Kedves Kelempájsz Bajtárs.

Gratulálok az 58-ik születés napodhoz
Szerintem semmivel sem rosszabb a 48-nál. Amikor az egykori JÁRŐR CSAPÁSOKAT MÉG SZUSZOGÁS NÉLKÜL VÉGIG JÁRTAD, ott nagy baj nincs. Az egészséged és jó kedved maradjon meg sokáig.
Egy öreg mozdonyvető barátom, aki még gőzmozdonyt is vezetett, mondta a következőt. “Az ember 50 felett, és BIZONYOS DOMBOK ELŐTT MÁR TÖBBSZÖR ÁLL MEG GŐZT FEJLESZTENI”.
Velem együtt te is elmondhatod, hogy a bevonulás napján már “öreg katonák” voltunk. (22 évesen)
Tisztelettel:Náladnál is “öregebb” Szkv.

 28. Kelempájsz — 2011-05-19 08:35 

@Szkv: Köszönöm Neked is a jókívánságokat, kedves BAJTÁRS! Való igaz, két hete az Írottkőre egész könnyedén fel tudtam kapaszkodni, igaz, nem futva, mint annak idején, a határzárásban. No meg ha meg is áll az ember gőzt fejleszteni, a lényeg az, hogy a dombokra, sőt, a csúcsra is még feljusson megerőltetés nélkül. Hála Istennek, még manapság is sikerül időnként (ha egy kicsit összeszedem magam).
Bajtársi üdvözlettel: Kelempájsz

 29. nedecz — 2011-05-19 09:24 

@Kelempájsz: Hadd csatlakozzak én is a felköszöntőkhöz!
Isten éltessen,még legalább 58 évig!

 30. Kelempájsz — 2011-05-19 10:05 

@nedecz: Halihó, Nedecz Bajtárs! Már hiányoltalak, különösen két hete, a régi járőrcsapásokon. Egy ilyen szívvel-lélekkel a határőr szolgálatért lelkesedő Bajtárs, mint Te, biztosan nagyon élvezte volna, emlegettünk is. Köszönöm a jókívánságokat! Gyere velem 58 év múlva újra egy kis kirándulásra a Kőszegi-hegységbe! Határőr üdvözlettel: Kelempájsz

 31. nedecz — 2011-05-19 11:07 

@Kelempájsz: :) Ott is voltam lélekben.Sajnálom,hogy nem sikerült mennem.

Elárulnád nekem,merre van a szénsavas forrás?Azt nem ismerem…

 32. Kelempájsz — 2011-05-19 12:05 

@nedecz: Ha kimégy a városból a Szabó-hegy felé, a Temető utcán, akkor rögtön a város szélén egy pihenőhelyen, padokkal és asztalokkal, ott találod a szénsavas kutat. Nagy vastartalmú vize van, a felirat szerint valami 300 méter mélyről jön. Enyhén szénsavas, érdekes, de kellemes az íze, és kristálytiszta. A vasoxid kicsapódik a vízből a levegőn, és vörösre színezi a kutat. Nagyon szép hely.

 33. nedecz — 2011-05-19 23:47 

@Kelempájsz: Köszönöm szépen! Az utat ismerem,de a forrást-még-nem.
Be fogom pótolni!!!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.