228. – Boldi

Egy-egy tisztes nagyon komolyan rá tudta nyomni bélyegét az ember katonaidejére: ha nagyon akarta, pokollá is tudta tenni azt, de egy normális(abb) tizedes vagy szakaszvezető el  is tudta venni az élét az egésznek. Optika az egykori rajparancsnokával kapcsolatos emlékeiben turkál, s ezeket meg is osztja velünk.
 

Mostani írásomban egy olyan emberről szeretnék megemlékezni, akivel a katonaságnál a legtöbbet beszéltem, legalábbis az első időszakomban. Orsós Boldizsár (Boldi) szakaszvezetői rendfokozatban volt a rajparancsnokom az alapkiképzés után. Ő nagyon sokszor egy nagyon rendes, megértő ember volt, de ugyanakkor akár egy pillanat alatt is képes volt egy vérben forgó szemű zombivá változni. Egy alkalommal az életemet is megmentette. Ennek a ténynek (és Piszkos Frednek) köszönhetően mondhatom, hogy barátokká váltunk.

Boldi Nyíregyházától nem messze született és ott is élt egészen a bevonulásáig. Egy alacsony, erős testfelépítésű cigány srác volt. Az elbeszélése alapján a családjából ő volt az első, aki a 8 általánost 8 év alatt el tudta végezni. Sőt mi több, az osztályfőnöke javaslatára mezőgazdasági szakközépiskolába ment, ahová ugyan 6 évig járt, mivel az első és a harmadik évfolyam annyira megtetszett neki, hogy megismételte. Végül is leérettségizett, ami még a falujában is szinte egyedülálló volt. El is kezdett dolgozni egy TSz-ben, mint traktoros, elkezdte a családalapítást tervezni, de közbeszólt a katonaság.

A katonaság kapcsán viszont igazából semmi nem jött össze számára. Kezdődött azzal, hogy a sorozáson azt mondták neki, hogy Debrecenbe viszik és teherautósofőr lesz. Aztán valamilyen oknál fogva Zalaegerszegre került. Sebaj – gondolta -, teherautó ott is van. De sofőr ott sem lett, hanem az első időszakot a rajparancsnokképzőben (másként gladiátorképző) töltötte. Az első időszak végén Boldi megkapta az első csontcsillagot és rajparancsnok lett. A rajában volt jó néhány vele egyszerre bevonult tápos. Az egyetemen később beszéltem is olyanokkal, akiknek Boldi volt a rajparancsnoka a második időszakukban, többnyire jót mondtak róla. Jó rajparancsnok volt, nagyszerű haver. Csak ha piát szerzett….. abból semmi jó nem sült ki, mivel nem bírta az alkoholt. Ezért aztán sokat volt fogdán. Amikor a vele egyszerre bevonult táposok egy év után leszereltek, miközben neki még volt egy időszak, nagyon szomorú lett. Ezen semmit sem enyhített a második és harmadik csontcsillag.

Amikor a rajparancsnokom lett, eleinte a jobbik arcát mutatta. Gyorsan leszoktatott arról, hogy a körletbe csak engedéllyel léphetek be, illetve onnan csak engedéllyel léphetek ki. Nem kellett immáron ágyazni, stokizni. A rendet és tisztaságot szigorúan megkövetelte. De lehetett vele jókat beszélgetni, nagyon rendes volt. És az emeletes ágyon fölötte aludtam, aminek később különös jelentősége lett.

Az egyes számú gyakorlótéren pedig határozott, hangos és érthető parancsokat adott ki; mindig tudtuk, mit kell csinálni. A BMP-ben mellette ültem és az én feladatom lett volna az ajtó kinyitása, bezárása, de az utóbbira képtelen voltam, legalábbis eleinte. És akkor ő, az öreg rajparancsnok (igaz, kicsit rosszalló tekintettel), de megtette helyettem. A rajunk a harctéren, a körletrend tekintetében – úgy általában minden tekintetben – elsősorban neki köszönhetően mindig jeleskedett. Ez nem is volt csoda, hiszen mindent kőkeményen bevasalt rajtunk. Ugyanakkor oroszlánként harcolt az emberei szabadságáért, kimaradásáért az egész időszak alatt.

A rosszabbik énje (a ZombiBoldi) hamarosan bemutatkozott, pedig már kezdtem azt hinni, hogy minden szép és jó (legalábbis ahhoz képest, amit vártam). Ekkor Boldi agresszív vadállattá vált: különösebb ok nélkül üvöltözni, fenyegetőzni kezdett, gyakran emlegette, hogy szívni fogunk, mint a torkosborz, na meg elvisz minket Rhodézia kies tájaira. Ez természetesen nem az akkor már Zimbabwénak nevezett országot jelentette, hanem a brutalitásba hajló szívatást. Ekkor rettegtünk tőle. Ettől kezdve hol a normális Boldi, hol a ZombiBoldi volt jelen. De a hangulatváltás sokszor egy pillanat alatt következett be. Ha valahogy alkoholhoz jutott, akkor tuti pillanatokon belül jött a Zombi. Egy idő után kezdtem megismerni; a hanghordozásából, a lélegzéséből tudtam, legalábbis sejtettem, hogy mi következik. Felismertem, hogy látszólag éppen még a normális állapot van, de mindjárt jön a ZombiBoldi. De ha tévedtem, annak súlyos következménye lett.

Engem még egy dologgal kezdett szórakoztatni. Rendkívül jól ismert rengeteg kínzási és kivégzési módot. Az ágyunk elég távolt volt a többiekétől. Ha este felült és halkan beszélt, akkor azt csak én hallottam. Ekkor elmesélte, hogy milyen módon fog engem megkínozni, kivégezni. Voltam szavakban megnyúzva, keresztre feszítve, karóba húzva, vízbe fojtva és még ki tudja, hány módon haltam meg. Eleinte ezektől kivert a veríték, de aztán szinte hozzászoktam. Egyszer másnap reggel megkérdezte, hogy tetszett-e az esti mese. Akkor azt hittem, hogy éppen a normális Boldi van jelen és elküldtem a picsába. Erre felemelt és egy méterről a szekrénynek vágott, napokig fájt mindenem, de valahogy nem tudtam haragudni rá.

Az idegállapotát rontotta, hogy a századparancsnok sosem engedte kimaradásra, szabadságra, ismerve a piálás utáni viselkedését. Minden kopasz tápos a rajából szinte akkor ment, amikor akart, de Boldi mindig bent volt. Egyszer végül mégis csak hazaengedték. Tudtuk, hogy amikor visszajön, akkor gáz lesz.

Hát lett is. Takarodó után este 11-kor érkezett meg. Felkapcsolta a villanyt és „Itt van Rhodézia!"”kiáltással borogatni kezdte az ágyakat, amiben feküdtünk. Őrjöngött, üvöltözött, kidobálta a stokikat az ablakon. A zászlóalj ügyeletesei nem merték jelenteni a dühöngő örültet az ÜTI-nek. Aztán (amikor lehiggadt egy kicsit) egész éjszaka hallgattuk a hülyeségeit, mert se füle, se farka nem volt annak, amit mesélt. De megkínált az otthoni szalonnával, amit kenyér nélkül kellett ennünk; adott sütit is. Egy percre sem fekhettünk le.

Másnap megfenyegetett minket, hogy ha valakinek eljár a szája, akkor ez csak gyenge kis bevezető volt. A századparancsnok hetek múlva valahogy mégis megtudta és a mutatványt 10 nap fogdával jutalmazta, amit december 23-án kezdett letölteni. Tehát karácsonykor és szilveszterkor is a rácsok mögött volt, amit az ünnepeket bent töltő kopasz állomány megnyugvással fogadott. Egyébként mindenki hazamehetett: vagy karácsonykor, vagy szilveszterkor, mindenki a saját választása szerint. Én karácsonykor voltam otthon, szilveszterkor a laktanyában.

Szilveszter napján – tudva, hogy haverok adják az őrséget – beküldtem Boldinak egy kisrádiót, ami egy üveg pálinkámba került. A fogdán persze tilos volt kisrádiót birtokolni, de kivételesen elnézték neki. Boldi hálás volt mindezért. Ráadásul onnantól kezdve a leszerelésig Boldinak végleg helybetopi volt. Még a civilért sem mehetett haza, a szülei csomagban küldték. Ráadásul a barátnőjével kapcsolatban rossz híreket kapott, mivel a hölgy ott hagyta. Aztán mégsem, végül mégis.

A gyakorlatozások során továbbra is nagyon jó parancsnok volt. Én is fejlődtem, rövidesen ki tudtam nyitni és be is tudtam zárni a BMP ajtaját. Nem sokkal a szabadulása után, 1987 januárjában azonban – saját figyelmetlenségem következtében – majdnem a BMP lánctalpai alá kerültem, ahol nem sok esélyem lett volna. Az életem filmje gyorsan lepörgött. De ott termett Boldi és valahogy az utolsó századmásodpercben megmentett. Majd amikor már beszálltunk a BMP-be, láttam az amúgy barna bőrét falfehéren. Elkezdett üvölteni és ütni. „Te agyament barom! Hülye tápos! Tudod, hogy kb. egy pillanaton múlt az életed? Én egy köcsög állat, zombi vagyok veletek sokszor, de nem akarom, hogy kinyiffanjatok!”

És mondta, mondta a magáét. Igazából fel sem fogtam.

Ettől kezdve, ha meg is hülyült és zombi volt, engem valahogy nem bántott, nem fenyegetett. Szinte pótapámnak, vagy legalábbis bátyámnak tekintette magát.

És hogy a katonatársaim sem szenvedtek az utolsó pár hétben Bolditól, azt egyértelműen Rejtő Jenőnek lehet köszönni. A laktanyakönyvtárból egyszer kikölcsönöztem a Piszkos Fred a kapitányt. Zseniális regény. Amikor a szabadidőben elkezdtem olvasni, Boldi megkérdezte mit csinálok. Elolvastam az első pár oldalt. Hát a hatást látni kellett volna! Könnyezett a röhögéstől. Egész egyszerűen nem ismerte Rejtő Jenőt addig, de attól kezdve én láttam el könyvvel. Iszonyat gyorsan olvasta Rejtő Jenő könyveit. Nagyon kellett figyelnem, hogy ha az egyiknek a vége felé jár, akkor legyen újabb. Rejtő Jenőnek köszönhetően nem vágyott többet Rhodéziába. Piszkos Freden kívül A 14 karátos autó lett a nagy kedvence.

Nagyon várta a leszerelését. Bevallom, én is. Sok dolog miatt hálás voltam neki és nem csupán az életmentés miatt. A többiek mindennel együtt egy agyament baromnak tartották, de tévedtek. Azt hiszem, nálam jobban nem ismerte senki. Tudtam, hogy nagyon rendes ember, de néhány dolog teljesen meghülyítette. A búcsúzáskor a többieknek csak annyit vetett oda, hogy „Sziasztok!” Velem hosszasan kezet fogott megveregette a vállam és annyit mondott: „Optika! Aztán vigyázz magadra, szarj le mindent és pár hónap múlva te is szabadulsz. Minden jót!” 

Azt hiszem, Boldiról nyugodtan elmondhatom, hogy igazán jó bajtárs volt!
 

8 hozzászólás

 1. charlie — 2010-12-22 11:25 

Ajánlanék én is egy könyvet: Savaria katonai története http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/savaria_katonai_tortenete_video

 2. tiboru — 2010-12-22 11:35 

@charlie:

És akkor egy ehhez kapcsolódó videó, ha a poszthoz még úgysincs komment:

http://www.youtube.com/watch?v=QXaPa-Ck1zA

 3. Rókakígyó — 2010-12-22 14:46 

@tiboru: régi szép idők.

ontopic: ezekből a pici mozdulatokból lehetett tudni, hogy kinek milyen viszonya van a többiekhez. Velem pl az őrmink sosem fogot kezet bármi is történt, ami akkor zavart, most már inkább megtiszteltetésnek érzem. Sosem derült ki mi volt a baja.

 4. fakir — 2010-12-22 19:25 

Maruzs Rolanddal együtt voltam katona.
Jó csóka, csak már régen találkoztunk. :-)

 5. franta — 2010-12-23 19:25 

Látom, hogy a zordon hadfiak is készülnek a Karácsonyra / szeretet ünnepére, mert nem igen kommentelnek. Pedig ez egy fontos bejegyzés. Fontos, mert toposzokat döntöget.
Nos. A vonulás előtt azért olvastam pár vonatkozó irodalmat, láttam pár filmet, illetve a szűkebb és tágabb környezetem ellátott olyan információkkal, miszerint a tisztesnél – rajparancsnok – nincs szemetebb és ge…bbb létforma a seregnél. Így indultam útra.
Aztán kissé meglepődtem, hogy micsoda kulturált, tisztességes, rendes srácok voltak a rajparancsnok őrvezetők a szakaszban. (Egy faszfej volt, de azt a többi őrvezető is utálta. Mondom még egyszer, hogy mindenki értse: utálta. Be is szóltak neki, hogy “nem baszogatni az első időszakos állományt”.)
És más szakaszoknál is a normálisabb dominált. A “felrúgom a stokidat” – kijelentés arról szólt, hogy a bestokizott cuccokat megfordította (!).
Ezek kőműves, szakács, postás és ékszerész csávók voltak. Mindez egy építőalakulatban Mezőtúron, 1982 februárjában, és nagyon hideg márciusában.
A századparancsnok kilós úrról most nem beszélek, mert a poszt rajparancsnokról szól.
Bocsi, sokat szívott hadfiak, de tényleg voltak ott EMBEREK is.

 6. franta — 2010-12-23 19:37 

Egy röpke magyarázat a kommentemhez. Akkor és ott – hogy az alakulatnál előtte és utána mi volt, azt nem tudhatom -, de akkor és ott a rajparancsnokok döntő többsége emberi volt, és kiközösítették – megvetették – azt a rpk-t, aki próbált gecizni, szopatni és játszani a bevált módszereket. Le a kalappal azok előtt a tisztesek előtt, akik emberek maradtak az embertelenségben.
Innen is köszönöm nekik, már ha olvassák a blogot.
Post scriptum: napokig lázas voltam, és nem üvöltöztek velem, hanem hoztak gyógyszert és szánakozva néztek rám. Ennyi.

 7. feltávbaka — 2010-12-24 11:47 

MN 3100. Harminc ev tavlata mindent megvaltoztat. Kiveve a Furko terapiat!
A deszantnal harom szazad volt a felderitoknek. Mindegyik azonos idoszaku sorallomannyal. Igy a tisztesek is kozulunk kerultek ki. Szivatasok azert akadtak, de tobbnyire visszautottek az elkovetore :O)
A kivetel az alapkikepzes volt, oreg es gumi kikepzokkel.
Gumikent en is kikepzo lettem.
Nagy buszkeseg volt szamomra, hogy sima honvedkent szereltem le :O)

 8. vén betyár — 2011-01-04 07:45 

@franta: Jó tudni, olvasni, hogy élnek még, hatnak még régi eszmények, hagyományok.

Infanterist Steingassner hároméves katonáskodásának /kivált az első, novibazári esztendő/ jelentőségéről egyénisége és írói fejlődése szempontjából Czibor János állapítja meg, hogy:
“ott élte át és tette magáévá egész életre, szölőföldje fiaival együtt hordozva a fegyvert, a becsület, a szolidaritás, a helytállás eszményeit.”

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.