Ha egyszer majd világbajnokságot rendeznek a „visszaszámlálás” nevű sportágban, az összes pontszerző helyet egykori sorkatonák fogják megszerezni. A matekból leghülyébbek is reflexszerűen vágták, hogy napban, esetleg órában számolva mennyi van még hátra a katonai szolgálatból. Az alábbi posztot elolvasva kockázat nélkül ki merem jelenteni, hogy Optika készségszinten akár percekben is meg tudta adni a helyes választ a bűvös kérdésre: Mennyi az idő?!

Egy frissen bevonult katona rövidesen felismerte, hogy milyen az, amikor bedeszkázzák az eget. A kopaszok bosszantására használt kifejezés arra utalt, hogy számukra megállt az idő és örökre katonák maradnak. A kopasz baka csak azzal vigasztalta magát, hogy végül is a Nap nem áll meg, így a bedeszkázott égbolt szép lassan eltűnik, eljön a leszerelés. Egy kopasz számára úgy tűnhetett, hogy ez a nap sosem jön el, de azért erről álmodozott, ebben reménykedett. Többnyire nem is eredmény nélkül.

1986. augusztus 28. (350 nap)

A bedeszkázott égboltra vonatkozó kifejezést még nem hallottam, de a teljes reménytelenség érzését már ismertem. A bevonulásom napjának és másnapjának a történéseit már leírtam. Most csak egy képet idéznék fel: a századszintre megérkezés után nem sokkal az egész század búsan üldögélt a kultúrszobában és hallgattuk a századparancsnokunk szavait. És persze ott volt nálunk a kiosztott füzet és íróeszköz, hogy a legfontosabb intelmeket lejegyezzük. A füzetébe csaknem mindegyikünk gyártott naptárat, de akárhogy is számolgattunk, a végeredmény az elborzasztó 350 nap volt.

Még aznap egy öreg katona kárörvendve kérdezte meg tőlem:

– Na, tápos geci, mennyi az idő?

Illedelmesen válaszoltam:

– 17 óra 10 perc.

Nagy nevetés és újabb kérdés:

– Nem úgy, te kopasz tápos! Hány napod van hátra?

Megmondtam, hogy 350.

– Annyi nap nincs is! Neked bedeszkázták az eget!

Ehhez kapcsolódó élmény, hogy még aznap este a vacsora után, ahogy leadtam a tálcámat, megjegyezte az egyik konyhás: „Na tápos, bukj rá erre!” És a kezében egy vízzel feltöltött óvszert mutogatott.

1986. december 31. (225 nap) – 1987. január 1. (224 nap)

Az első halvány reménysugár megjelent, vagyis az égbolt deszkafalán már picikét átdereng némi fény. Mi táposok elég erőteljes létszámfölényben voltunk és szerencsénkre pár „táposfaló” katonatárs épp szabin, vagy esetleg a piros 9-ben (fogdaépület) tartózkodott. Ahogy éjfélt ütött az óra és a Himnusz hangjai elcsendesedtek, a század összes táposa az ablakba állt, hogy jó hangosan elüvöltse magát: „ETEEEEEEEEEEEL!!!!!„

Pedig hát még kopaszok voltunk és messze nem mi voltunk a következő leszerelő állomány. Még a katonaidőnk felén sem voltunk túl, de az a tudat, hogy már idén leszerelünk, akkor is apró örömmel töltött el.

1987. február 12. (182 nap)

Az öregeink leszereltek. Kiabáltak, amint levonultak a századszintről az alakulótérre: „VILMA! VILMA! Szervusztok! Szervusztok! Gyertek haza!„

Válaszoltunk ekkor is: „ETEEEEEEEEEEEEEEEL!!!!” Szomorúak voltunk, hogy még van 6 hónapunk, de tudtuk: legközelebb mi jövünk. Akarom mondani: megyünk!!!

1987. február 18. (176 nap)

A táposoknak ez a félidőt jelentette, vagyis 176 nap volt még hátra. Az a bizonyos maci már kifelé tartott a málnásból. Feltartóztathatatlanul! Ezt rendkívül kulturáltan ünnepeltük meg néhány tápos kollégával, s a rendezvénynek nem is lehetett jobb helyszíne, mint a katonák számára nem ajánlott kocsmák egyike. Ezt abba a bizonyos kockás füzetbe le is diktálták nekünk a bevonulás után. Az ünneplést rövid időre a VÁP, vagyis a katonai rendészet érkezése szakította félbe, de a jólelkű kocsmáros elrejtett minket a raktárban. Ahogy elment a VÁP, ahogy mondani szokás: ”Folytasd tovább!”

1987.március 16. (150 nap)

Robbant a centi, igaz, csak a tápos változata, de akkor is centi volt. Pont ezen a napon kint voltunk az egyes gyakorlótéren, hogy kézigránátot dobáljunk. Mindannyian valahogy rátapasztottuk a gránátra a levágott, 150-es számú centidarabot és hadd szóljon! Vagyis robbant a centi.

Ettől kezdve hosszas napi elfoglaltságot jelentett az egyre fogyatkozó centink gondozása, babusgatása, becakkozása, a napi darab levágása. Amikor levelet írtam sosem felejtettem el elhelyezni a borítékban az éppen aznap leesett darabot. Egy dologra kellett vigyázni: a másfél évre bevonult társaink ne nagyon lássák a tápos centinket, vagy legalábbis nagyon nem szerették, ha beráztuk nekik, főleg egy „igazi” harmadik időszakos öreg katonának. A centi kezelésének, használatának szigorú íratlan szabályai voltak. Ennek megfelelően, amikor a körlet egyik kopasza kezébe vette  a centimet, rögtön lefújtam a kezét borotvahabbal, hogy elkerülhetőek legyenek a súlyos égési sérülések.

1987. június 1.  (73 nap)

Éjszakánként már kezdtek felharsanni a VILMA! kiáltások. Erre mindig válaszoltunk „ETEEEEEEEEEEEEEEL!!!„, amit a velünk együtt bevonult másfél éves katonatársak, a rajparancsnokaink kicsit rosszallóan vettek tudomásul.

1987. augusztus 6. (7 nap)

Visszatérve az utolsó szabadságról, a civil ruhánk a szekrényben volt. A leszerelő katonatársaink másik fele épp otthon volt a civilért. Az egyik este, éjfél előtt be is öltöztünk a civilbe; sétálgattunk az épületben, sőt a bátrabbak még ki is merészkedtek. Én is. Nagyjából 50 métert el is távolodtam, majd ahogy az ÜTI észrevett, rám is üvöltött; őrült tempóban rohantam vissza. Volt ám adrenalin. Az alegységügyeletes elég ideges volt, amit csak fokozott a „Mennyi az idő?” kérdésünk.

1987. augusztus 7. (6 nap)

Az egyik őrmester (a századparancsnok szabin volt) egy búcsúlátogatásra akart vinni minket az egyesre, amiben csak az akadályozta meg, hogy nagy árvíz volt és a hídon nem lehetett átkelni.

Aztán genyózott bent egy kicsit. Takaríttatott, szidott, kurvaanyázott minket, egyszóval provokált. Valahogy négyszemközt voltunk és halkan szidalmazott engem. Én csak azt súgtam neki: „Őrmester elvtárs! Jusson már eszébe: 6 nap és ETEEEEEEEEEEEL!„

Ezt senki nem hallotta, de többen látták, hogy az őrmester lába lendült és felém rúgott. Néhányan arra biztattak, hogy jelentsem fel, lázadjunk, ne hajtsuk végre a hülye parancsait. Mondtam: mi a fenének? Hat nap és magunk mögött hagyjuk az egészet.

Aznap este még egy utolsó kimaradásra kimehettem; a kedvenc őrmesterem meglátott, amint a város felé baktattam a többiek után. Utánam kiáltott:

– Optika! Most pedig megiszik velem egy pálinkát és én bocsánatot kérek magától, maga meg tőlem!

Az egy pálinkából kettő lett, majd három, négy, stb… Megittuk a pertut. Az utolsó kimenőm többi részletére nem emlékszem. Másnap viszont fájt a fejem.

1987. augusztus 9. (4 nap)

A század leszerelő katonáinak másik fele előző este tért vissza a civil ruhával. Reggel bevonták a katonakönyvünkből a körletelhagyási engedélyt. Leadtuk a gyakorlóruhát, a hadi felszereléseket, s akit érintett, annak kitöltötték a HTK-papírt. Az utolsó pár napot kimenőruhában töltöttük bent, de a laktanya elhagyásáról a leszerelésig már nem eshetett szó. Mindenféle előadásokat hallgattunk a CSMO-ban. Fogalmam sincs, miről szóltak. Mindenesetre az előadó sem tűnt olyan szörnyűnek, mint még kopasz korunkban. Még az alapkiképzőben hallottuk, nem is egyszer. Előadásokat, politikai tájékoztatókat tartott és közben gyakran és rettentő kellemetlenül és hangosan beleköhögött a mikrofonba. Állítólag részegen egyszer azt is mondta: „Elvtársak! Jegyezzék meg! Én csúnya vagyok, de…. roppant geci!”

1987. augusztus 12. (1 nap)

Este a laktanya udvarán a szombathelyi Lord zenekar adott koncertet. Irgalmatlanul jó volt. Nem ismertem addig őket, de nagy kedvenceim lettek. Mámoros koncert volt a leszerelés előtti órákban. Pohl Misi a koncert után megkérdezte: „Ki az a Vilma meg Etel, akit emlegettetek? Valami jó kis zalai kurvák?!„

A koncert után a századszintre visszatérve végre civilbe öltözhettünk. A kimenőt (egyikünk vezényszavára) úgy vettük le, hogy előtte nem gomboltuk ki. Repült a sok-sok gomb. A raktáros megkérdezte: „Basszátok meg! Hol vannak a gombok?„

Átadtuk neki egy lapáton. Mert rendesek voltunk és összesöpörtük.

Ennek ellenére néhányunkra ráhátékázták a kimenő inget, de ez számunkra nagyjából annyira volt kellemetlen, mint egy ránk repülő légy. Na meg a 4 kisegítőt végzett raktáros a rendelkezésére álló idő alatt kb. 2-3 nyomtatványt tudott kitölteni. Az enyémre a rendes nevem helyett tényleg azt írta: OBTIKA. A hangulatot fokozta a századszintre hogy-hogy nem becsempésződött rum. Végül is hűvös éjszaka volt. Alig tudtak visszafogni minket a tisztjeink és nagyon vágyakozva nézegették az órájukat.

1987. augusztus  13. (ZÉRÓ)

Éjjel kb 01.30-kor indultunk a buszhoz, ami az alakuló téren várt ránk. Mi vilmáztunk, eteleztünk is. De kiabáltunk mást is: „Szervusztok! Gyertek haza! Csíkos hátú kismalac, én elmegyek, te itt maradsz!„. Egyeseknél kisebb izgalmat a leszerelő zászló kicsempészése okozott. Akinél megtalálták, megfenyegették 30 nap kiegészítéssel, de csak elkobzás lett a vége. A buszsofőr az ajtók bezárása előtt – ahogy illik – csengetett. Harsány örömüvöltés volt válasz, ami csak fokozódott, ahogy a Petőfi Sándor laktanya kapuján kihajtott a busz. A leszerelő vonat hajnal 2-kor indult.

Vége lett hát. Az utánunk bevonulók számára az ég bedeszkázása már meg is kezdődött, de nekünk újra kisütött a Nap.