Buksitizedesről tudjuk, hogy határőrnapjai jelentős része a négylábú bajtársak társaságában telt. Mai posztjában (ahogy egy korrekt, jó kollégához illik) meg is emlékezik róluk, de egy valódi országos parancsnok is felbukkan az emlékei között, no meg a tavasz – hiszen a természetről történő megemlékezés nélkül tán nem is létezik igazi határőr-történet…

Kutyás tisztesként kutyával ritkán mentem ki szolgálatba, pedig sűrűbben is megtehettem volna, mert nem csak akkor lehetett kivinni, ha „ki volt írva”. Ezt akkoriban azzal magyaráztam magamnak, hogy nem akarom, hogy nagyon kötődjek hozzájuk és nehéz legyen az elválás. Így utólag visszagondolva, már nagyon bánom. Természetesen Kinga állt hozzám a legközelebb. Szerettem vele szolgálatba járni, mert nagyon éber volt és ki lehetett szűrni a jelzéséből, hogy állatra vagy esetleg emberre „fókuszált”. Ez utóbbi esetben ugyanis mélyen morgott.

Volt egy másik kutya is, a már említett Vitár. Ő egy világos rajzos, öreg kan kutya volt. Szegénykémmel csak eggyel többen voltunk, mert az őrző-védő munkában nagyon gyenge volt. Hiába próbáltam „csibészként” a legfinomabb módszerekkel támadásra bírni, annyira menekült a szituációkból, hogy akár a felvezetője ellen is fordult, csak hogy elmenekülhessen. Valamelyik köcsög kutyavezető nagyon elverte állítólag, de még évekkel korábban. Kár, hogy nem került a kezem közé, szívesen eltörtem volna a hátán a lapátnyelet.

Vitárral is voltam kint szolgálatban. Egy téli hajnali portyán volt kiírva a járőrpárunk megerősítésére. Kocsival vittek ki minket a Fehér úti kapu szolgálati helyig, ott figyelés és gyalog be a rendszerúton. Sokat dobáltam neki a botot. Útközben a romos Trepper-tanya mellett haladtunk el. Járőrparancsnokom (aki akkor már leszerelő volt) mesélt a helyről: régebben egy öreg néni élt itt, akihez be-bejárogattak a járőrök megnézni, hogy hogy van, nincs-e szüksége valamire.

Deci egy öreg németjuhász szuka volt, Kinga gyűlölt ellensége. Kétszer kerültek összetűzésbe egymással, egyszer az egyiket, máskor a másikat kellett varrnia az állatorvosnak. Szegény nagyon be volt fordulva, mert ha kiengedtem néha, néhány perc után visszament és a kifutójában körbe-körbe rohangászott, mint ha be lett volna zárva.

Ott volt még Zanzibár is. Neki kiskutyái voltak, ezért amíg szoptatott, nem hordtuk ki szolgálatba. Nagyon apportos volt. Egyszer, amikor kiengedtem az udvarra, az avarból előhalászott egy üres sörös üveget és a szájában tartva rohangászott a zsákmányával.

Frici (hivatalos nevén Vicispán) egy nyolcéves bikolor kan kutya volt. Ő volt az őrs nyomkövető kutyája, bár ebbéli tudásának alkalmazására ottlétem alatt nem került sor. Jámbor, nyugodt jószág volt, de éltes kora ellenére keményen fogott, ha kellett.

És itt emlékszem még a többiekről is: Lady (avatási neve: Vásáros), Mokány, Zsámbék. Ez utóbbi kutya az akkori jugó határról érkezett. Valami nála sem stimmelhetett, mert nem tudott egyenesen menni, hanem szlalomozott az ember mellett.

Hamarosan eljött a tavasz és egy másik oldalát mutatta az erdő. Üdébb, zöldebb lett minden, hosszabbak lettek a nappalok. Márciusban határügyi eligazító vizsgát tettem Sopronban, így már határőrizeti ügyeletes (HÜGY) szolgálatot is adtam.

Alighogy elolvadt a hó, egy este a rendszerúton kellett az egyik lovásszal kimennünk a Sopron őrsi csatlakozásra, figyelő szolgálatba. A talaj felső néhány centije megolvadt, alatta tartotta magát még a fagy. Egy enyhe lejtős szakaszon mentünk ki, amit máskor egy óra alatt kényelmesen meg lehetett tenni. Most azonban úgy csúszkáltunk a sárban, hogy jó másfél óra alatt értünk csak ki a szolgálati helyre. Amikor vissza kellett indulnunk kértünk (és kaptunk is) útvonal-módosítást, így igaz, hogy kerülővel, de a műúton mentünk vissza a szolgálat végeztével. Nem is beszéltünk össze, de nagyon kiléptünk, mert egy cirka három kilométeres szakaszt (elég rendesen emelkedett Görbehalom és Brennbergbánya között) kb. tíz perc alatt tettünk meg. Amikor felértünk Brennbergbányára, a kultúrház előtt összeestünk. Jó negyed órát fújtattunk, majd hasonló tempóba tettük meg a még előttünk lévő újabb három kilométert az őrsig, de itt még komolyabb volt a szintkülönbség.

Azóta dagasztottam és dagasztom így sarat később, a polgári életben is, amikor a saját kutyámat képeztem ki nyomkövetésre, illetve munkakutya teljesítménybíróként versenyeken, vizsgákon talpalok a szántóföldeken. Ilyenkor mindig eszembe jut ez a „sáros” történet.

Egyszer egy tavaszi zápor után mentem ki szolgálatba és vittem Kingát is. Még arra is emlékszem, hogy a Fehér úti tónál jártunk és az út telistele volt békával. Előtte se és azóta sem láttam ennyit. Az én kiskutyám (mert tényleg egy alacsony kutya volt) azzal szórakozott, hogy szájkosárral agyonnyomta szerencsétlen kétéltűeket.

Úgy március végén meglátogatta őrsünket az akkori országos parancsnok, Nováky Balázs vezérőrnagy úr. Egy soproni alezredessel jött ki hozzánk. Az őrsellátó őrmesterünk volt bent mint hivatásos, és engem gyorsan kinevezett HÜGY-nek. Ha jön a tábornok, majd én adom neki a jelentést. Meg is jöttek annak rendje és módja szerint. Az őrsügyeletes a beléptetés szabályainak alkalmazásával beengedte őket, majd bejöttek. Ekkor előléptem az eligazító helységből és jelentkeztem a tábornokunknál. Hát ezt is megértem.

Amikor április 15-én átálltunk a nyári viseletre és leadtuk a tukó csizmákat én egy vadiúj, null kilométeres surranót kaptam. Annak rendje és módja szerint délután egy hatórás portyán próbáltam ki: kb. tizenöt kilométer… Talán mondanom sem kell: szanaszét törte a lábamat. Menet közben többször megálltam, levettem a bakancsot. Szerencsére megvolt még a régi, így visszavételeztem és a leszerelésig az volt a szolgálati lábbelim.

Ahogy zöldültek ki a fák, úgy lett egyre sötétebb az erdő éjszakánként. Annyira sűrű volt ugyanis a fák lombozata, hogy amikor gyalog kellett a műúton menni, az ember inkább „emlékezetből” ment, mert szinte semmit nem lehetett látni.