A szellemi-műveltségi vetélkedők minden laktanyában nagyjából olyan szerepet töltöttek be, mint a nyílt szavazások a  pártállamok országgyűlésében: adunk a látszatnak, és ha nem az első sorban ülsz, akkor tán még szunyókálni is lehet két forduló között.

Persze egy nem várt fordulat (nem a törvényhozásban, hanem a laktanyában!) bármikor bekövetkezhetett; Vérnűsző Barom mai története egy ilyenről számol be.

Történt pedig, hogy biza csak nem akart csihadni az a fránya tavasz, Lacibácsi Hotel Kérája se maradhatott ki a nagy, össznépi zsongásból; bimbózó ágak és szerelmek, hajladozó orgonafüzérek, döngicsélő cserebogarak, mind-mind nászlásra buzdították az ilyesmire amúgyis hajlamos férfinépet.

Szerencsére nem is volt különösebb akadálya a szerelmek lelkes szövődésének. Fél öt körül húzhatott mindenki haza, mire eljött a randi ideje, ki-ki szépen hazaért, mint a munkából, átvedlett civilbe, mehetett hősszerelmesnek.
 
Voltak, akik eleve civilben indultak neki a világnak, ők egy kicsit később kerekedtek fel, és puszta lustaságból általában a kerítésen át. Páran ott is parkoltak, a laktanyát meg nem szerették megkerülni…
 Meg voltak páran, akik nem mentek sehova, mert vagy messze laktak, esetleg lusták voltak, netán nem volt pénzük, vagy egyszerűen jobban szerettek nyugodtan szundikálni, teniszezni, szaunázni, semmittenni.

Ők később, ahogy beindult a nyár, feljártak a tetőre napozni és pálinkát inni, amit igen jól tettek, mert a szomszéd kórház (?) gyakorlaton levő nővérkéivel hamar integető, majd ennél jóval közelebbi viszonyba kerültek egy kellemesen koedukált, össznépi napfürdőzés kapcsán.
 
Olyan azért nem volt több, mint a parancsnoki sofőr, aki rájött, hogy felesleges fizetni az albérletét katonaként, a barátnőjéért is ugatott az a matróna, aki még élőben hallgatta Kossuth híres beszédét, reggel is utált korán kelni, átbumlizni a városon, úgyhogy szanzsén beköltözött barátnőstül a laktanyában elhagyatottan álló konténerházba, amit valami szerelők felejtettek ott pár évvel korábban. Hetekig csöveztek ott, senkinek fel nem tűnt a dolog, amíg a leányzó egy csendes délutánon fel nem baktatott a körletfolyosó végére mosni egy kicsit. A teregetéssel megbukott (hülyén nézett ki a madzagra aggatott bugyi egy laktanyában), de mindegy is volt akkorra, már szereztek egy közeli albérletet. Telt rá a megtakarított benzinpénzből…
 
Persze a nagy, össznépi nemzőkörből szeretve tisztelt KISZ-titkárunk se maradhatott ki. Vágya tárgya továbbra is a parancsnok titkárnője volt, de már beérte volna egy másik csibével is, aki valami adminisztrátorként rontotta az egészségét a hideg falak között és naponta többször is kimenekült rétesezni egy kicsit. Ez már kezdett látszani is rajta…
 
Mivel a remekül kitalált, szerdai sportnap nem jött be, a fizikai megmérettetés kissé balul sült el, jó KISZ-titkárunk átgondolta a stratégiát, és a szellem fölényével próbált érvényesülni ott, ahol általában – másnak –  pár barátságos szó is elégnek bizonyult („Szia, ráérsz..?”).

Emberünk viszont nem alacsonyodhatott le a sorkatonák szintjére (gyanítom, nem is tudott liblingje kíváncsi természetéről), hisz ő polgári alkalmazott, megbízott KISZ-titkár, aki hosszabb ideje fontolgatta a bezupálás lehetőségét, de még alkudozott egy kicsit az eljövendő rangján olyanokkal, akit ez az egész dolog nem érdekelt, de szerették a feketecímkés cseresznyét, amiért napjában többször is ki kellett menni a kisközértbe.
 
No, egy szónak is száz a vége (csókolomlacibácsi egyik örökbecsűje), a szellem fölényével akart kimagaslani a szürke tömegből, bízván benne, hogy így elnyerheti a csibe kegyeit, egyben fölényes bizonyítékát adhatja szervezési tudásának, politikai felkészültségének, ami az eljövendő bezupálásnál biztos plusz csillagot jelent számára.
 
Hosszas szervezés, variálás után nemes versenyt hirdetett a laktanya KISZ-fiai, KISZ-lányai számára, és a Ki tud többet a Szovjetunióról? mintájára megrendezésre került a Ki tud többet a magyar munkásmozgalomról? című, hatalmas érdeklődést ugyan épp nem felszító verseny. Természetesen szerdán, sportnapon, ahogy kell, egyben szerencsésen végképp le is zárva ezzel a szerdák általa kreált gyötrelmeit.
 
Az érdeklődés ugyan nem nyilvánult meg frenetikus tombolásban, nem taposták egymást a potenciális versenyzők, fogadások se nagyon köttettek, lévén emberünk precízen leosztotta előre a lapokat:

Lett egy csapat, amiben ő és a két csibe kapott helyet (ez nyer majd), egy másik, amit az önként jelentkezők alkottak (Győr környékiek, akik nem nagyon mászkáltak ki a városba, mert ugyan tehették volna, de pénzük nem volt, a kocsmát már unták, messzebbről meg nem nagyon találtak vissza, de kapnak majd valami könyvet a második helyért, oszt azzal büszkélkedhetnek), és persze az ő kis műhelyének korántsem túl lelkes csapata (ki a fene menjen, ha nem ők, és hát harmadiknak is kell lenni valakinek).

Kis gondolkodás után létrehozott egy negyedik csapatot is (ne legyen már mindenki díjazott), szintén a saját embereiből, akik – természetesen – szintén lelkes önkéntesek voltak. Ebbe a csapatba kerültem bele a 48-as surranómmal, 68 mintájú buggyos nacimmal, akkoriban még megrágcsálható hosszúságú hajammal (azóta se volt, most meg már nem is lesz, megette a fene), meg azzal a nem túl visszafogott modorommal, amim volt. Meg a kasznissal és a villanypásztorral, akiknek nagyjából mindegy volt, mit csinálnak, azzal a hal vérükkel.
 
Kicsit álmosan, kissé másnaposan beültünk tehát valami nagyobb terembe, négy asztal a baromira nemizguló versenyzőknek, meg pár másik egy rakat, zsűriként ásítozó, fényességes csupacsillagnak, és kezdetét vette a nemes vetélkedő.
 
Mivel kissé untam az egész cécót, berendezkedtem a szundikálásra, de sajna időnként megbökött az egyik csapattárs (a másik bezzeg tudott nyugodtan szundikálni): Te, ez és ez a kérdés, mi a válasz? Francba, itt már aludni se hagyják az embert, úgyhogy morogva megsúgtam neki, ha már ennyire érdekli, ő meg boldogan elharsogta.

Egy pont.

Majd még egy, és a végén valami elképesztő fölénnyel megnyertük azt a versenyt, amelyik tulképp egyikünket se érdekelt, de a villanyász gyerek szerette hallani a hangját, és fontos napi feladatának tartotta a KISZ-titkár alázását, amit végülis megértek.
 
Kaptunk valami könyvet, a csibék kiröhögték a KISZ-fiút, és ellibegtek, mert fogytán volt az idő a sziaráérszig, mindenki más elégedetten elindult a dolga után, örvendve, hogy túl van ezen is, engem még savanyú pofával megállított a folyosón ez a tulok:

– VB elvtárs, nem is tudtam, hogy ilyen tájékozott a kommunizmus történetében!

Na, itt basztam el a renomét, meg az egész Hotel Kérás aranyéletet, mert voltam olyan hülye, és válaszoltam azzal a nagy pofámmal, hogy állt volna a nyelvembe a görcs:

– Apám mindig azt tanította, hogy ismerd az ellenségeidet…

Pedig a jó öreg ilyet nem is mondott, csak olyasmiket, hogy fogjam be a szám, és lapítsak, ha már idevett a fene a nagy tutiságba.
 
Sajna más is hallotta, az meg nem volt jóban az én hátszelemmel, csókolomlacibácsit is rühellte az elálló füleivel,és persze unatkozott is, mint a rosebb, én meg egy kis színt is vittem végre az életébe, nemcsak a feketecímkést. Még ugyan valahogy kitaktikáztam tán két hónapot, akadt még pár kaland is, de aztán mennem kellett falura, cirka 30 km és 300 év távolságra.