Dogoo barátunk a nőnapi posztja után egy komorabb/komolyabb témával folytatja: egy második világháborús magyar levente rövid története következik, akiből a Néphadsereg repülőse lesz; hát kell ennél izgalmasabb pályafutás egy katonának..?

A második katonatörténetem főszereplője egy öreg barátom, az élete kész regény.

Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy új munkahelyem lett. Éjjeliőr lettem egy tuti helyen; a meglévő nyugdíjas korú őröket erősítették fiatalokkal. A párok kialakításában volt némi változtatási lehetőség, nekem ő jutott volna. De mást is lehetett volna választani.

Józsi bácsi.

Egy jó kiállású, korához képest izmosan szikár, szálegyenes, teljesen ősz öregúr volt, hideg, kék, szúrós szemekkel. Az egész megjelenése tiszteletet parancsolt. 68 évesen megvolt az összes foga.

Figyelmeztettek is rögtön a jóakarók, hogy katonatiszt volt, keményfejű, nehezen kezelhető ember. Magyarul: féltek tőle.

Megnéztem a másik két kollégát is, és rögtön, visítva az öreget választottam. Pár hónap munka után egészen összeszoktunk. Nagy csibész volt az öreg. Az esték olvasással, tévézéssel és persze beszélgetéssel teltek. Természetesen szóba került a katonaság is. Egy este elkezdte mondani, mesélni az életét, én pedig tátott szájjal hallgattam.

És akkor következzék Józsi bácsi sztorija:

Története a 2. világháborúban kezdődik. Tizenévesen került ki a frontra, egyenesen a sűrűjébe. Partizánvadász vagy mi volt eleinte, és küzdöttek becsülettel az orosz ellen. A századnál lévő idősebb katonák figyelmeztették, hogy a leventesapkát ne nagyon hordja, mert az orosz arra allergiás. Így meg is szabadult tőle rövid úton, a fegyverét is lecserélte egy orosz dobtárasra. Télen is működő típus, és lőszer is beszerezhető volt. Egy T-34-est is kilőtt állítólag.

Addig harcolgattak, míg az egyik taktikai visszavonulásnál fogságba esett az egész szakasz. A hadifogság családi vonás náluk (az édesapja az 1. világháborúban esett orosz fogságba. Akkor tán nem voltak fogolytáborok, hanem kiadták őket muzsikokhoz, hogy dolgoztassák őket. Az apja egy vonatvezetőhöz került és a szibériai vasúton lett fűtő.)

No de vissza a második világháborúhoz és Józsi bácsiék foglyulejtéséhez.

Azt hitték, hogy vége.

Szépen terelgették őket elfele, mikor megállt mellettük egy autó, orosz tisztek pattantak ki belőle. Üvöltözés, lökdösődés, majd a foglyok közül kiválogattak vagy húsz fiatalt és letérdeltették őket az árokparton. Az egyik orosz tiszt pedig elkezdte sorban tarkón lőni őket. Közben tárcsere, és megy tovább: egy lépés-egy lövés-egy halott…

Érezte a tarkóján a pisztoly csövét, mikor szóltak a hóhérnak, hogy elég volt. Előtte az árokban vagy tíz halott, a mellette lévő társa pedig összerondította magát a félelemtől. Egy ilyen közjáték után érkeztek meg a lágerbe.

Lassan beilleszkedtek a tömegbe. Próbálták megszokni az emberi és állati  tetveket és a bolhákat. Szerinte elviselhető volt, főleg hogy a szakaszuk is együtt maradt és vigyáztak egymásra. Elég egyhangúan teltek a napjaik, nem piszkálták őket. A saját tisztjeik néha nagyobb tehernek bizonyultak, mint a muszka. Úgy gondolták, hogy számukra vége a háborúnak.

Azt hitték, hogy vége.

Nem így történt.

Egy napon megjelent a táborban egy magyarul beszélő bőrkabátos orosz tiszt és agitálta őket, hogy lépjenek be a Vörös Hadseregbe és harcoljanak a németek ellen. Nem volt sikere, páran még leköpni is megpróbálták, de ezt az őrök nem igazán tolerálták és dolgozott a puskatus. Mikor lecsillapodtak a kedélyek, másnap egy kerítéssel kettéosztották a tábort, őket beterelték az  egyik felébe. Attól a naptól kezdve a napi fejadag egy darab fagyott krumpli lett. Tél volt. A kerítés másik oldalán pedig egész nap főzték a kondérban a jó zsíros gulyást.

Kaphattak belőle, ha beállnak az oroszokhoz.

Két hétig bírták. Úgy gondolták, talán a harcokat túlélhetik, Szibériában erre kevesebb az esély, s így besorozták őket vöröskatonának. Kaptak kaját, ruhát, politikai oktatást, új tiszteket, alakiztak egy kicsit, majd fegyvert is kaptak és irány a front. Csak most a másik irányból.

Hát a lelkesedésük nem verte a plafont, csak úgy harcolgattak, nem igazán erőltették. Sikeresen felszabadították a nagy testvérrel kicsiny hazánkat.

Itt különösen figyeltek rájuk a baráti hadsereg katonái. Közös járőrben a muzsik azt figyelte, mit csinál a magyar baka, nem pedig azt, hogy honnan lőhetik esetleg hasba. Féltek tőlük, mint a tűztől. A szökést keményen megtorolták. A legkomolyabb haditettük az volt, hogy halálmegvető bátorsággal elfoglaltak Eger környékén egy borospincét és két napig vitézül itták a bort, a gazda legnagyobb örömére. Tényleg örült nekik, mert a szomszédos pincékben a kozákok rekviráltak; amit nem tudtak meginni, azt ellopták és amit nem vittek magukkal, azt kifolyatták a földre, és mindent összetörtek. 

Németországban végignézték, hogyan lövik szarrá a németek a támadó román hadsereget, és a megfutamodó románokat hogyan emészti el az orosz géppuskák tüze. Kicsit betojtak, mert azt hitték, hogy most őket hajtják neki a német vonalnak. De az orosz felhajtotta a kötelező vodkát és hurrázva rohamra indult, majd kemény harcok közepette bevette a német állásokat.

Berlin előtt kb. 50 km-rel megállították az alakulatukat. Onnan csak színtiszta szovjet csapatok mehettek tovább, a szövetséges csapatok nem. Hogyan is nézett volna ki, hogy egy magyar vagy lengyel, esetleg román katona foglalja el a birodalom fővárosát.

Azt hitték, hogy végre tényleg vége.

Egy darabig ott tébláboltak, majd bevagonírozták a szakaszt és irány haza. A határon nem fogadták őket tárt karokkal: újra lágerbe kerültek, mint a hadifoglyok, majd’ egy hónap múlva engedték el őket.

Otthon sem lehetett nyugta sokáig. Rövidesen megkapta a magyar katonai behívóparancsot. Úgy hiányzott neki, mint az üveges tótnak a hanyattesés. A front után a laktanyai élet mondhatni szanatórium volt. Elvolt a többi közt. Közeledett a leszerelés napja.

Azt hitte, hogy namármost tényleg vége.

Egy nap behívatták az alakulat parancsnokságára és közölték vele, hogy önkéntesen jelentkezett repülősnek. Rossz lehetett az öreg karmája, mert az összes teszten átment. Irány Oroszország. 5 évig volt kint. 25 társával vitték ki, 23-an jöttek haza: ketten belehaltak a kirándulásba.

Bejárta azt a marha nagy országot kelettől nyugatig, északtól délig. Volt a sarkkörön túl, megcsodálta a sarki fényt. Volt a Góbi-sivatagban; ez olyan kősivatag, ahol a kövek mozognak (nehéz elhinni, de Józsi bá állította, hogy igaz. A kő mellé szúrtak egy pálcát este és reggel a kő pár centivel arrébb volt).
  
A kiképzője (aki repülni tanította) egy olyan nő volt, aki a háborúban huszonvalahány légi győzelmet aratott. A szépsége arányban volt az általa elfogyasztott alkoholtartalmú italok mennyiségével.

Kutya kemény volt a kiképzés.

Hazajövetele után Kecskeméten és Szolnokon teljesített szolgálatot. Volt balesete és kényszerleszállása is; nem nyílt a futómű. Egy csomó gépen repült kétfedelűn és sugárhajtásún is.

Folyékonyan tudott románul káromkodni. Ennek az volt a magyarázata, hogy felszállásnál, ha egy kicsit jobban odaléptek a masinának, akkor csak a határon túl tudtak megfordulni, ami az odaátiakat eléggé bosszantotta. Mondták az okosságaikat, hogy melyik felmenője mit csináljon valamelyik másik rokonával.

1968-ban részt vett a csehszlovák kiránduláson is.

Állítása szerint megjárta a koreai háborút is: civilként vitték ki őket (baráti országokon keresztül) segíteni, kiképezni. Furcsa háború volt. Ha ők felszálltak, akkor az amerikai leszállt és fordítva. Eleinte kevés légiharc volt: Joe-nak a röpcsijén volt két rakéta, és ha azt kilőtte, utána nem volt semmije és pánikszerűen iszkolt az égről; az orosz gépek viszont bőven el voltak látva géppuskával és nem féltek használni.

Józsi bá csatarepülőn volt. Páncélozva volt, lassan repült és földi célokat támadott (élő erő, jármű, objektum). Az ő szavaival élve „ha elrepültem egy lövészárok fölött, utánam élő ember nem maradt…”. Ez így talán szörnyűnek hangzik, de a háború mindig az, s a katonaélet nem csak a laktanyáról szól.

Kijutott az öregnek a jóból és általában nem önszántából került furfangosabbnál furfangosabb helyzetekbe. De valahogy mindig megmaradt az életkedve, nem törték meg a történések.

Még egy szösszenet az életéből, ez kicsit vidámabb az előzőeknél:

Szabadságon volt otthon a falujában és bőszen udvarolt egy kislánynak, de a lány apja nem nézte jó szemmel a romantikát. Nem engedte őket találkozni. Józsi bá bosszúból egy holdfényes éjszakán kiment a tanyájukra egyik barátjával, s az udvaron álló lőcsös szekeret szétszedték és a tanya tetején rakták össze. El lehet képzelni a paraszt arcát reggel, amikor kijött a házból, kitörölte a csipát a szeméből és keresni kezdte a szekeret: ellopták!!!

Megfordult, és a szekér ott pompázott a tanya tetején…