Azt, hogy hogyan, már jeleztem egy párszor – fegyelmi okból úgy baxxtak ki a főiskoláról, hogy a lábam sem érte a földet. Amúgy meg soha egész életemben eszem ágában sem volt katonának lenni, én is – mint minden értelmes ember – őszinte szívvel a hátam közepére sem kívántam az ilyen hülyeségeket. Hogy akkor mit kerestem katonai főiskolán? Hát úgy, hogy felvételiztem rá. Kétszer. Mert először nem vettek fel – kezdi mai gyónás-sorozatát Szögyi, mi pedig szívdobogva lessük a folytatást.

No, ha most mindenki megkapaszkodott, az ábra akkoriban úgy állt, hogy a civil repülés akut szakemberhiánnyal küszködött, de azért a 20-30 ürgéért nem volt érdemes felállítani egy új képzési formát. Emiatt a már meglévő SZU-beli arktyubinszki képzés mellett a KPM (akkoriban Közlekedési és Postaügyi Minisztérium) iskolázott be a Kiliánra évfolyamonként 8-10 jelöltet, no ez volt az, ami nekem kellett (volna). Első felvételimen viszont még végig sem mentem, ugyanis a pszichológiai tesztek után kiemeltek, hogy menjek csak elbeszélgetésre! Bekezdi az ürge, aki leült velem szemben, hogy az írásbelim nagyon sok kételyt ébresztett benne, mondtam hogy az kizárt, mert voltunk egy páran kollégák ott a felvételin, és a mat fiz után ahogy megbeszéltük, mindnél jobbnak kellett lennem. Hát nem is az – így a faszi –, hanem a lelki problémák.

No, mondtam, hogy nekem azon kívül, hogy tele van már a t@k@m azzal, hogy második napja itt rohadok egy laktanyában, amúgy semmi bajom, nahát pont emiatt, ugyanis ő mókusszelidítő (vagy ha jobban tetszik, akkor agykurkász), és az írásbeli tesztek azt mutatják neki, hogy én k…ra nem vagyok alkalmas katonának. Mondtam neki, hogy ebben nagyon egyetértünk, csak azt nem értem, hogy abból a sok sületlenségből, amit kérdeztek tőlünk azokon a teszteken, hogy a fenébe lehet bármilyen értelmes következtetést levonni, de ezt a kérdést majd nyugodtan bízza rám, különben sem katonának jelentkeztem (azért annyira nem vagyok hülye). Utána még rugózott egy sort a faszi, de hamarosan rábaxxtam az ajtót, hogy b@szogassa inkább a saját kedves feleségét, ne nekem mutogasson mindenféle tintapacákból kirakott p..ákat, bevallom, nekem is hiányzik, itt vagyok Pesten már két napja, odakint a Népligetben dürrögnek a fullos bulák, legszívesebben kimennék egy körre, szóval jobb lenne, ha nem nagyon csigázna…

Rövid leszek, nem vettek fel. Hazamentem kis fatornyos repterünkre, ahol viszont hamarosan megérkezett egy srác, aki pont ezt végezte el, és kibulizta hogy ne Pestre tegyék, hanem visszajöhessen vidékre. Beszélgettünk, azt mondta hogy egy kicsit sajátosabb, mint egy normál főiskola, de ki lehet bírni, no akkor nekiszaladunk még egyszer. Azért biztos ami biztos, kerítettem egy agykurkász-asszisztens csajt, és kölcsönösen megtanítottuk egymást egyre másra. Ilyen felkészítés után véletlenül maximális pontszámmal abszolváltam a felvételit.

A bevonulásunk után kiderült, hogy egyes tisztekre és hallgatókra a főiskolán a KPM-es szó kb. úgy hat, mint szkinhedre a Trianon. Elvileg ugyan semmilyen megkülönböztetés nem volt köztünk, ugyanúgy egyenruhában, hallgatói jogviszonyban voltunk, mint bármelyik tisztjelölt, de azért hamarosan mindenkiről kiderült, hogy miféle.

A helyzetet súlyosbította, hogy mi már hivatalból kilógtunk a többiek közül, mert amíg a „normál” főiskolások általában 55-70 %-os felvételivel kerültek be, nálunk a túljelentkezés volt több, mint hatszoros (mondjuk 8 helyre nem nehéz). Emiatt már magán a felvételin is többször elmondták, hogy bármelyik fázisban átmehetünk hivatásosnak, a sereg tárt karokkal vár mindenkit, meg utána már főiskolás korunkban is többször felajánlották ugyanezt.

Alapkiképzés alatt azzal etettek a felsőbbévesek, hogy csak ezt az egy hónapot kell kibírnunk, utána – majd amikor már ténylegesen a főiskola kezdődik meg – sokkal jobb lesz, majdnem olyan lesz mintha egy normális főiskola lenne. Ezt nagyon vártam, ugyanis az előző években többször csalinkáltam különböző főiskolai/egyetemi koleszokban, így a hetvenes évek végén divatos „Mocskos BME, salalalalalááá..”, illetve „Köss egy guriga WC-papírt a közgáz köré…” kezdetű örökbecsű slágereket jól ismertem. A budaőrsi napok pedig megtanítottak arra, hogy ha az ember pénteken berúg és vasárnap kijózanodik, akkor nem árt a naptárat is megnézni, nem-e telt el közben egy teljes hét. Előfordult ugyanis…

Végre megkezdődött a várva-várt főiskola. Hát b…meg, ugyanúgy szólt az „Ébresztő, föl elvtársak!”, utána reggelitorna, csak annyi különbséggel, hogy most nem elkocogtunk a sportpályáig, oszt ott távolbanézés/szemforgatás, hanem ki a toronyig, ott ráfordultunk a szervizútra, el a reptér végéig, és onnan vissza, ez volt a három kilométer. Mikor visszaértünk a körlet elé (én öt perccel a tüdőm után), rákérdeztem, hogy ez akkor mostmár mindig így lesz, baszki??? Áááá, dehogy, mert kedden és pénteken a torony után jobbra fordulunk, és a gurulón futunk majd tovább, úgy lesz meg az öt kilcsi. No de ez télen is? Persze, legfeljebb annyival módosítva, hogy akkor nem egy szál gatyában kell futni, hanem 0 fok alatt gyakorlóban. No, és hol van a hivatalos hőmérő? Az ÜTI-szoba ablakában, a két ablak KÖZÖTT! Ügyes…

Aztán az előadások kezdetekor felvilágosítottak, hogy az éppen aktuális tanterv szerint nemigen kerülünk még repülőgépek közelébe, mert az első évfolyamon egy általános gyalogsági századparancsnok (vagy valami ilyenféle) tisztképzést kapunk (emiatt lehetett mozogni a főiskolák között az első félév végén), magára a szaktanszékre csak a második évfolyamon kerülünk át. Szóval az első nap dele is még éppencsak közeledett, de én már vérig voltam sértve, hogy idesanyám, én nem ilyen lovat akartam, ez egy olyan állat, hogy bármerről közeledek hozzá, minden oldalán csak f@szt látok!

Még ugyanaznap rendkívüli állománygyűlés, a minisztériumból egy pizsamás bejelenti, hogy a főiskolaparancsnokot érdemei elismerése és betegsége folytán nyugállományba helyezik, az új főnök egy ezredes, aki úgy pattant fel, és sz@rt be a teljes állomány előtt, hogy egyből ellenszenves lett nekem. Aztán persze rögtön futás a felsőbbévesekhez, káderezés indul, hogy akkor fog-e nekünk ez az aktus jelenteni valamit, hááát, az ürge már nagyon unta az ezredességet, no meg a másik két főiskola parancsnoka az pizsamás, neki is kijárna egy csík a gatyájára. Emiatt aztán be is keményített egyből az állománynak, hogy elvtársak, a fegyelem, stb… No, hát innentől utáltam.

Sztori az akkor még ales elvtárs hozzáállásáról: Mikor először lebetegedett a főnök, és úgy tűnt hogy hosszabb ideig ő fogja helyettesíteni, kis idő múlva rájött, hogy ő nemcsak főiskola, hanem egyúttal reptérparancsnok is, emiatt aztán elkezdett érdeklődni a szintén szolnoki MN-akármennyi felderítő repülőszázaddal kapcsolatosan is. Emiatt szegények kénytelenek voltak komolyan venni a kiképzési tervben fennforgó feladatokat, amiben többek közt egy sugármentesítési gyakorlat is szerepelt. Mikor elkövetkezett a nagy nap, ales elvtárs is megjelent, szóval akkor itt és most nem lehetett kipipálni a naplóban, hogy megtörtént, hanem úgy is kellett volna csinálni, mintha. Riadó elrendel, sorállomány kikóvályog, főnök rábök egy repcsire, hogy na akkor most ezt kel lemosni, mivel sugárszennyezett, vv-felszerelésben. Srácok valahogy kicsomagolták a gumiruhát (előtte egyszer már látták), gázálarc fel, légszomj indul, nyár, öt perc elteltével senki nem lát semmit, tűzoltófecskendővel nemhogy a repülőgépet nem találják el, de tömegoszlatást végeznek a jelenlévő elöljárókon, mint egy vízágyúval. A repülőezred vezérkara röhögni ugyan nem mer, csak fut a víz elől, ales elvtárs sapka le, földhözbasz, és kínjában elkezdett ugrálni rajta ;)

Egy sértett primadonna lelkivilágával éldegéltem a laktanyakapun belül jó darabig, el is kezdtem gyűjtögetni a forró parazsat a fejemre (ráadásul pont az új főiskolapk-val szemben), ezeket majd külön posztban, mert nem akarom leírni a Háború és békét, elég legyen annyi, hogy alig egy hónap elteltével már én lettem a nagyképű arrogáns kis pöcs.

Az eltelt idő alatt azért ezt már kinőttem. Nem olyan régen, mikor a lányom kezdett kiszokni a reptérre, azzal jött vissza, hogy ott szinte mindegyik idősebb ürge olyan mint én, aha mondom, szóval olyan igazi repülősök? Nem, fater, hanem ugyanolyan  okoskodó vén fasz.

Kössssssssssz…

A környezettől függetlenül továbbra is fennhangon hirdettem, hogy ez az egész egy nagy marhaság, amibe akaratom ellenére bekerültem, jelenleg engem nagyon is hidegen hagy, én ide tanulni jöttem, nem pedig mindenféle fassággal foglalkozni, amiket itt akarnak a fejünkbe gyaktatni.

Csodák csodája, első nagy buktám csak januárban következett be, egy szombat reggeli dobbantáskor nem tájékozódtam, hogy délután egy bepisilős hülye lép belszolgálatba, akit már előzőleg elhajtottam párszor melegebb éghajlatra, és alig várta, hogy betartson. Utána persze a „szokásos” helybenjárás, ami azt jelentette, hogy hat hónapig csak heti egy kimenő, és havi egy hétvégi eltáv (mondjuk egy ilyen „büntetés” belengetéséért egyes keményebb helyeken ölni lettek volna képesek). Ráadásul akkor kaptunk új szakaszpk-t is, egy harmadéves személyében, aki az első napjaiban bekóstolgatott. El is hajtottam a halálfájának a redves szárára, erre elszaladt a századpk hoz, de ezzel nagyon nem volt szerencséje, mert a fenyítésem előtt pont a kilós jött el értem Nyíregyházára, hogy visszakísérje a „szökésben lévő” hallgatót, aminek alkalmából a Nyíregyháza-Szolnok távolságot sikerült végiginnunk (de olyan mértékben, hogy a vasútállomáson a kilós már csak annyit tudott kibökni, hogy de aztán eriggy ám be), szóval ki lett neki fejtve, hogy inkább menjen vissza az anyukája szoknyája mellé picsogni. Utána próbált velem szívózni, de kb. körberöhögtem, mivel a heti két kimenőm megvolt a főiskolaparancsban, a hétvégi szolgálatokat meg önként vállaltam be, hogy a többiek azalatt hazamehessenek (ha már én úgyis bent rohadok, no meg azok nyugisabbak is voltak). Amikor meg a vállán lévő csíkokkal kezdett büszkélkedni, akkor közöltem vele, hogy ki nem sz@rja le, idősebbnek nem idősebb nálam, szóval még a kort sem kellene benne tisztelnem, majd ha nem kell neki térkép, hogy megtalálja egy repülőgépmotorban a porlasztót, akkor elvárhatja, hogy egyáltalán köszönjek neki, de aki katkol (katonai kollégium) után felvételi nélkül kerül be egy főiskolára (na és nem is szaggatta az istrángot a tanulmányi eredményeivel  – mert azért kicsi volt az a főiskola), az még csak azt se nagyon érdemli meg, hogy foglalkozzam vele. K. elvtárs az égés után nagyon gyorsan visszavonult, onnantól már csak azt fortyogta, hogy várjuk csak meg, amikor a következő tanévben átkerülünk majd a szaktanszékre, ott fogok én csak igazán szívni, mert az ottani századpk az egy vadbarom (ezt egyébként a többiek is jelezték, sőt még azt is, hogy nála nagyobb már csak a szaktanszékvezető, no meg legfelül a főiskolapk).

Azért attól függetlenül éldegéltem a számomra elfogadható stílusú életemet, következő évben K. (mostmár) zászlós már év elején kezdett volna elélvezni attól, hogy az őrnagy mekkorát fog engem szívatni, de érdekes módon, hiába kerültünk majdnem a századpk-hoz legközelebbi szobába a kollégiumi épületben, se a rendszeres szatmári szilva (illetve whisky) illatnak, se a néha rákönyökölhető sűrűségű füstnek a forrását nem tudták megfogni (pedig pont a hamutartónkat párszor megcsodálta az őrnagy, igaz, neki azt mondtuk, hogy repülőgépmotor dugattyú – ugyanis az volt fénykorában). A lépésváltást jelezte, hogy tanév elején K. zászlósnak még olyan erőlködése is volt, hogy amikor ő bejön a szobánkba, akkor miért nem vezénylek „Elöljáró!”-t (én voltam ugyanis a szobapéká), de ez a kérése akkora röhejbe fulladt, hogy utána még a saját szakasztársai is szívatták vele. Tanulmányilag sem tudtak hidegre tenni, pedig nekem mint KPM-esnek, még az univerzális mentőkérdést sem lehetett feltenni.

Ha nem énelőttem történik, akkor el sem hiszem, nálunk akkor fordult elő, amikor Nagyjózsi vizsgázott aerodinamikából. Az a kifejezés, hogy vizsgázott, jelen esetben egy kicsit erős túlzás, inkább egy standup-comedy előadás illett volna rá legjobban. Ez a vizsga már csak azért is érdekes volt, mert az a tanár, aki leadta az anyagot, meg kollokváltatott is, nos, ő nem értette az egészet. De hát neki volt a vállán csillag…. Nagyjózsi szereplésére viszont megjelent a teremben a tanszéki párttitkár is (a srác már úgy került hozzánk, hogy párttag volt), kagylóztunk, és megpróbáltunk nem nagyon röhögni. Küzdött a srác, mint gyesznyó a jégen; néha még olyanokat is mondott, ami kis híján megközelítette a valóságot, mikor befejezte,  gyakorlatilag megállt a teremben a levegő. A két tiszt nézte egymást meg a srácot, és akkor hangzott el a mentőkérdés: „Mondja elvtársam, akar maga katonatiszt lenni?” Srác kinyílik, őszintén felragyogó arccal kivágja a választ:

– Jelentem, igen!
– Köszönjük, elégséges!

Szóval K. hallgató/zászlós ezalatt a két félév alatt többet szívott miattam, mint egy kerozinszivattyú utánégetős üzemmódban, én meg csak röhögtem rajta, mert azért azt ő se merte megtenni, hogy saját hatáskörben szabjon ki fenyítést – valószínűleg a saját szakasztársai picsázták volna el, mert azért a repülős szellem megvolt, és nagyon kevesen nézték valamibe az ürgét.

Mígnem aztán elérkezett a harmadik félév vége, megszabadultunk egymástól, arra viszont nem számítottam, hogy ezután az őrnagy elvtárs a szaktanszékvezető inspirálására személyesen veszi kezébe a sorsomat. Februárban Zsuzsa-napot megünnepeltük tisztességgel a táncegyüttesben, utána a szokásos betaxizás, amikor szögyi hallgatót beültetik a taxi első ülésére, a sapkájával az ölében, hogy ha mégis baleset lenne, akkor nagy része abba menjen, a csodálatos kapun józanul (?) átkelés után beájulás, reggel nagyon kivasalatlan ábrázattal szambázok le reggeli parancskiosztásra. Őrnagy ki is ránt a sorból, hogy nézzék meg, így néz ki egy katonatiszt??? Visszapofáztam neki a század előtt hogy ne izélgessen már, úgyse leszek katona, akkor meg mi a faxt pampog itt ebbe a hideg februári reggelben, a mínuszok röpködnek, durvára alhatnékom van, akad nekem most éppen elég bajom anélkül is, hogy ő csinálná nekem itt a fesztivált. Nohát, délutánra már gazdagabb is lettem három hét laktanyafogsággal (nem katonatiszthez méltó megjelenés – de vazze, én nem is akarok katona lenni!!!), pedig éppen még csak kezdett volna letelni az előző fenyítésem miatti helybenjárásom.

Ennek a letöltését viszont pont akkorra az időszakra időzítette, amikor a városban a Vendéglátóipari Főiskolán éppen a diáknapok voltak, ahol viszont döntő túlsúlyban leledztek a női nem többé kevésbé jeles képviselői, ergo, ilyenkor szükség van a város összes bevethető állapotban lévő Y-kromoszómájára (és egyéb bevethető fegyvereikre). Utólag azért el kell ismernem, az őrnagy elvtárs tényleg két lépéssel előttem járt… Ezután a bukás után elővette a rendtartásban azt a passzust, ami szerint ha egy hallgató fél éven belül három alkalommal részesül fenyítésben… tudtunk ugyan róla, de emberemlékezet óta nem fordult elő az, hogy ez tényleges kirúgásig fajuljon. Pedig amikor még ezt ismertették, valahogy megrándult bennem a zsinór, mint amikor a ponty kóstolgatja a kukoricát, de hát józan emberi számítás szerint ki az a hülye, aki egy félév alatt háromszor is olyat tud elkövetni, amiért megfenyítik. Ááááá, ilyen csak a mesében létezik. Meg különben is körülszaladtam az összes felsőbbéves haveromat, meg pár tisztet is, mind mondták hogy igen, papíron van ilyen, DE eddig ezt még soha nem alkalmazták.

B..meg, hogy én miért nem lottózok???

Ugyan előtte csináltak egy tiszteletkört, kaptam egy kihallgatást a még mindig ezredesnél (mondjuk egy üveg sörnek jobban örültem volna). Lejelentkezek, rámnéz – No, maga az? (ajjjaj, jól kezdődik) – most akkor mi a baja? Ahogy megkaptam a tanácsokat annak szellemében, hazaszeretet, meg a szakma szeretete, ez volt a gyermekkori álmom, egyéb ilyen emeletes marhaságok, egészen addig, hogy már kezdeném magam is elhinni, mikor az ezredes lehűt, hogy de hát maga KPM-es! Ja, igen, sakk! Ééééés, hajlandó lenne átmenni hivatásosba? Húha, hát ez meg matt! Nohát azért annyira hülye nem vagyok (az akasztófa alatt már a halálraítélt is bátor)! Köszönjük, majd a holnapi parancsban benne lesz. Benne volt.