Vajon mi az a harmadik nagy téma, amely – a női nemi szerv és az alkohol mellett – békeidőben összekovácsolja a fegyveresek nagy családját és megteremti a Lappföldtől Patagóniáig elszóródva húzódó laktanyák hangulatának oly sajátos, semmi mással össze nem téveszthető bukéját?

Nem, nem az emberi lét értelméről, és nem is a bennünket körülölelő világ megismerhetőségéről folytatott végtelen, filozofikus viták. Nem bizony, kedves barátaim: Dezső mai sztorija az anyagcseréről szól.

Korábban írtam már Gyuláról, a Nagy Fehér Állatt-ról, aki meghatározó figurája volt a századnak. Szinte minden balhéban benne volt, anélkül, hogy a „balhék” lényegét megértette volna. Gyula egyszerű lény volt, s mint ilyen, egy dolog köré csoportosította életét: anyagcsere.

Bár az ő esetében a zabálás és szarás jobban kifejezi a lényeget. Gyula szerette, ha mindig tudják a többiek, ő jelen van. Ezért ezen két tevékenység megkezdését mindig hangosan jelezte. Az evést általában a „Vájúhö’!” (nyilván pontos j-vel) felkiáltással indította, az ürítésre azonban egy sokkal egyedibb, már-már zseniális mondata volt. „Gyula! Kuporodj a juhra!” – a magyar nyelv szabályai szerint a szóvégi h-t nem ejtve.

Történt egyszer, hogy ezredszintű lótás-futás volt a zalai dombok között. Mi is kivonultunk hát teljes harci technikánkkal, a BMP 1-es nyuszibusszal. Ment a kúszás-mászás, rohangászás, de ebédszünet azért volt. Egy kis tisztás szélére telepedtünk le és a felharsanó „vájúhö” vezényszó után Gyula békés csámcsogása töltötte be a madárfüttyös csalitot. A bevitt táplálék megtette a hatását, s Gyulát egyszer csak hívni kezdte a természet. „Gyula! Kuporodj a juhra!” – rikkantotta, majd bevette magát a rekettyésbe. Egy darabig még hallottuk az ágak reccsenését, az avar zörgését, ahogy csörtetett, majd csend lett. Pár perc telt csak el és Gyulánk diadalittas vigyorral a képén mászott elő a bokrok közül.

Jogos a kérdés: Mi ebben a nagy truváj? Másnap derült ki a történet csattanója.

Összeakadtam a kantinban régi cimborámmal, Kockával, aki a „buktásoknál” nyomta. Aszongya nekem:

– Te, nálatok szolgál az a drabális disznó?

Mondom: – Ja!

– Na, akkor ezt hallgasd meg! Ahogy kell kivonulunk az üteggel, lecuccolunk a DAC-ról és felállítjuk az aknavetőt. Mivel csak gyakorló harcászkodásról van szó, az aknavető tányérba nem hordtunk földet. Mer’ minek fárasszuk magunkat délután, hogy kiszórjuk belőle. Délben békésen falatozunk, amikor csörtetést hallunk az erdőből. Egyszer csak kezd kihátrálni a bokrok  közül egy nagy fehér segg. Guggoló állásba helyezkedik és nekilát kábelt fektetni. De öregem, pont a tisztás szélén álló aknavető tányérba. Legalább 2,5 kilót belerakott. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnt a susnyákosban. Vazzeg, nekem, mint kopasz-táposnak kellett kilapátolnom a szart a lavórból.

Itt Kocka barátom azt kezdte felvázolni, hogy Gyula milyen módon éljen nemi életet azzal a legközelebbi női hozzátartozójával, aki szerinte pénzért árulta a szerelmet. Egyszóval szidta a k..a anyját.

Hej, hej, Gyula, hogy kuporodjon rád a barnamedve!