077. – Az utolsó jugó szilveszter

Wastelander mai posztja a külföldi (jelen esetben a jugoszláv) katonatörténetek sorát gazdagítja. Az utolsó jugó szilveszter egy pozsareváci laktanyában – hát nem Kusturicáért kiált a téma?!

Az alábbi történet a bérces Balkánon azóta lezajlott, össznemzeti vérfürdő tudatában inkább szomorkás, de amikor az eset megtörtént, a pozsareváci katonai egészségház és kórház egyik ápolójaként, a többiekkel együtt gondolni sem mertünk arra, ami néhány hónappal később történni fog.

Egy újvidéki kaszárnyában legyűrt 3 hónapos, „harctéri ápoló” kiképzés (értsd gyorstalpaló) után, 1990 decemberének elején  kerültem eszéki (horvát) haverommal (akinek némi magyar vér is csörgedezhetett az ereiben, mivel Borbás volt a vezetékneve) a Milosevity szülővárosaként – s jelen pillanatban végső nyugvóhelyeként – hírhedté vált városba. Az újvidéki nagyvárosi élet után (hetente háromszori kimenő, köszönhetően akkori barátnőmnek, az egyetemista éveiket élő haverjaimnak, eszement italozások a szakasz-és rajparancsnokainkkal, s néha az altisztekkel is), a közép-szerbiai város lepukkant és kihalt vasútállomása (éjszaka, kutyavonyítás, hideg szél – mint a zsé-kategóriás horrorfilmekben) enyhén szólva deprimálóan hatott ránk.

Borbás, aki (ifjúsági kategóriában) akkoriban országos karatebajnok volt (most meg, legalábbis a neten talált infóim szerint, egy eszéki, biztonsági őröket alkalmazó cég tulajdonosa), a vonatról leszállva riadt szemekkel jegyezte meg, hogy mennyire is megszívtuk az átvezénylést. Summa summárum, az első benyomások után nekem is az volt az első gondolatom, hogy nagyon gyorsan, de eltávot kell kérnem. Erre végül is az „akklimatizációnk”  (egy csomó szívatás az öregebb katonák által) után került sor. Karácsony előtt néhány nappal szólt a parancsnokom, hogy december 26-ig leléphetek. Persze, akkor még nem sejtettem, hogy visszatértem után, éppen szilveszter éjszakájára raknak be a kórház ügyeletesének.

Egyébként nem tudom, hogy a magyar seregben milyen rendeletek vonatkoztak a szilveszteri bulira, de a JNH-ban ezen az estén, a tisztjeink engedékenysége annyit jelentett, hogy a rendelet szerint fejenként megihattunk két üveg sört, egy pohár pezsgőt és kész. Persze az éppen aktuális ügyeletesnek színjózannak kellett maradnia.

El is érkezett a nagy nap. Reggel közölték velem, hogy éjszakára én felelek a létesítmény biztonságáért, így annyira nem is reménykedtem abban, hogy ki fogom bulizni magam. A délutáni órákban vettem észre, hogy katonatársaim izgatottan szervezgetnek valamit. Gyorsan előkerült négy rekesz üres sörösüveg is, amit végül is a kaszárnya kapuőre cserélt be telikre. A „dróton keresztül” végül bejutott még egy malacsült, a muzulmán kollégáink számára is „kompatibilis” étel és ital, két üveg sligvovica, néhány palack pezsgő, no meg bor is. Ekkor már éreztem, hogy nem lesz nyugis a műszakom :- )

Este hétkor vettem át társamtól az ügyeletet; társaim el is kezdték a kórház oktatótermében az italozást. Én egészen addig végeztem kötelességtudóan a rámbízott feladatot, amíg Boján, a kragujeváci (szerbiai iparváros, többek között az egykoron legendás Zastava művek székhelye) rajparancsnokunk (egyébként civilben jobb sorsra érdemes rockzenész) ki nem tántorgott hozzám, s rámrivallt, hogy mit is képzelek én, hogy kihúzom magamat a bulizás alól. Fogta magát, eltorlaszolta a bejárati ajtót, s grabancomnál fogva ráncigált be a terembe. Ekkor már a bajtársaim az asztalnál ültek. Közben kiderült, hogy Boján rendhagyó ülésrendet agyalt ki.

Mindannyian egy papírcetlit találtunk a tányérunkon, amelyen nevünk mellett az a (most már csak egykori) tagköztársaság, illetve tartomány elnevezése állt, ahonnan származtunk. 9-en  voltunk az egységben, s Szlovénia kivételével minden tagköztársaság és tartomány területe „fedve volt általunk”. Előttem lévő cetlire a Vojvodina (Vajdaság) volt felírva.  Gondolom mondanom sem kell, hogy mekkora bulit csaptunk. Egyedül csak akkor paráztunk be, amikor éjfél után megjelent az egyik altisztünk, akit valószínűleg nem hívtak meg egy buliba sem (elég nehéz természetű volt) s ezért meglátogatott minket. Szerencsére jókedvében lehetett, mivel miután elégedetten tapasztalta, hogy még van italtartalékunk, kezébe vette az egyik, még felbontatlan sligvovicát, s csatlakozott a társasághoz. Akkor, azon az éjszakán egykünk sem sejtette, hogy alig két hónapon belül elkezdődnek az első csatározások, s ezzel együtt az ország széthullása is.

9 hozzászólás

 1. Szekuriti Blogger. — 2009-09-28 10:44 

Korrekt történet.

 2. Szalacsi_Dezső — 2009-09-28 11:25 

És az ezt követő 10 évben rohadt szar lehetett ott katonának lenni. :(

 3. 68nyara — 2009-09-28 14:51 

Őszintén sajnálom az összes besorozott kiskatonát akik akármelyik háborúba így belecsöppennek. Ők azok akik a legkevésbé tehetnek bármiről, és akik (a polgári lakosság mellett) a legjobban megszívják mindegyiket.

 4. xstranger — 2009-09-29 11:44 

Mi volt az ulesrend es a cetlik jelentosege?

 5. Mentula — 2009-10-01 23:34 

Jó írás. Az utána kovetkező amúgy is bizarr események előtt ilyen bulit csaptak…ez kész…majd a bosnyák és a horvát harcos és Boján egymásra lődözhettek.

Viszont ezúton kérdezném Té-t, hogy mit ír a google imagesbe, hogy pl. a fenti rész-Jugoszláviát kiadó segg-kopozíciót kapja :)

 6. tiboru — 2009-10-02 08:30 

@Mentula:

Hát már nem emlékszem pontosan, de biztosan valami olyasmit, hogy

yugoslavia + anal penetration + bratstvo + jedinstvo

:-)

 7. kvarcman — 2009-10-06 11:50 

soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire fog tetszeni nekem egy horvát zászló…

 8. tiboru — 2009-10-06 18:56 

@kvarcman:

Mindegyik szép, de kétségtelen, hogy a horvát a leg… a legzászlósabb.

 9. MTi — 2009-10-08 20:46 

Itt is olvahattok egy kevésbé vidám ex-YU katonastoryt:
http://www.magyarszo.com/fex.page:2009-10-07_Kovacs_Pista_esete_a_vukovariakkal_Begejcin.xhtml
Érdemes a hozzászólásokat is elolvasni!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.