Sorhajóhadnagy – szinte már pedagógusi vénáról adva bizonyosságot – egy posztba sűríti a hazafias nevelés, a kultúrszomj, a puha diktatúra és a fegyvernemi vetélkedés tanulságait. Valami miatt biztos vagyok abban, hogy miután elolvastátok, számos hasonló történet emlékei fognak úgy feltolulni bennetek, mint italozás után a gyomorsav. Ne habozzatok: osszátok meg velünk ezeket!

Győrben az átkos idején nagy létszámú helyőrség állomásozott, és a katonai rendészeti szolgálatot felváltva adják az MN és a HŐR járőrök. Nos, történt egy este, hogy kapatos felderítők, teljesítve az ilyenkor szokásos feladatokat („Jelentem, a kimaradás elérte célját, hukk…”) éppen a Székely himnuszt énekelgették teli torokból a belváros elegáns sétálóutcáján. Akkoriban ez még nem volt politikai tömeggyűlések nélkülözhetetlen programeleme, fogalmazzunk inkább úgy, a hivatalos álláspont akkor nacionalista tüntetésnek vette a „Maroknyi székely, porlik mint a szikla” nyilvános éneklését.

Minő balszerencse, a határőr VÁP éppen itt és éppen ekkor találkozott szembe a feld. z. dalárdájával. Akik, mondani sem kell, egytől egyig táposok voltak, meg spiccesek. A HŐR járőrparancsnok a dalt nem ismerte (vagy jóakaratúan nem akarta felismerni), de azt felmérte, hogy a látvány, amit a „nyulak” nyújtottak, felért a szolgálati szabályzat (Ált. 20.) „gúny tárgyává tételével”.

Ugrott kilenc betétlap.

Hétfőn zászlóalj-diszkó. Feld. zpk. arca torz és még jobban torzul. Katonák rettegnek, biztos a feljelentés nyomán már jönnek az elhárítók, bizonyított nacionalista hőzöngés a legmegbízhatóbb első lépcsős hk. ho. különlegesen megbízható feld. z. csf. szd.-ban! Ráadásul szombat este, a megyeszékhely központjában, ahol civilek százai és az imperialista kémszervezetek állandóan ott settenkedő ügynökei is tanúi lehettek a botránynak! A rémült vétkesek már látták előre: előbb fűző nélküli bakancsban, derékszíj és sapkarózsa nélkül terelik őket a „bal kettes körletbe” – ez volt a fogda -, aztán irány a hadbíróság, és végül a futkosó. Ugrik az egyetem, a karrier.

Az őrnagy üvölt: „Lépjenek elő, akik szégyenbe hoztak bennünket!”

Kilencen állnak lehorgasztott fejjel az alakzat előtt, remegő lábbal. Pedig csak a Vaskakasban volt egy kis sörözés, utána meg fickósan kiálltak énekelgetni. Először katonadalokat, utána egy kissé irredenta hangulatban folytatták. Már ez is baj?

Ám a politikai leszámolás helyett ezt hallják:

„Amit maguk, harcosok, műveltek, az megbocsáthatatlan! Hogy engedhették meg, hogy egy nyomorult határőr VÁP csak úgy elszedje a betétlapokat? Hát felderítő az ilyen? Nyomták volna őket pofán, vagy rúgták volna tökön! És most elrendelem: ezentúl, ha az én zászlóaljam adja a katonai rendészeti szolgálatot, nem kilenc, de sokszor kilenc betétlapot szedjenek el a határőröktől!”

És lőn. Hetekig folyt a vadászat. Ha valahol felbukkant egy zöld sapka vagy zöld paroli, a felderítő VÁP loholt utána. Elég volt egy félrecsúszott tányérsapka, a száj középvonala alá lógó bajusz, vagy a nem kellőképpen fényes cipő ahhoz, hogy kitépjék a betétlapot. Még a határőr laktanya postását is feljelentették, mert nem volt begombolva az egyik zubbonygombja. A kimenő mikádó alatt.

A bosszú nemes érzése persze később csillapodott, de megnyugtató volt, hogy az általunk addig nem sok figyelemre méltatott zászlóalj-parancsnok többre tartotta a csapatát ért sértést, mint hogy szemétkedjen a kilenc előfelvételissel.

A kérdés azóta is foglalkoztat: az ideológiai éberség korában, amikor az elhárítótisztek bent a laktanyában feltehetőleg szorgalmasan figyelték, kinek lehetnek „nacionalista” vagy „ellenzéki” megnyilvánulásai, vajon mit kellett volna üvölteni a győri sétálóutcában, hogy felfigyeljenek rá..?