Az igazi férfiak (és persze a katonák) egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy úgy tájékozódnak, mint Winnettou a prérin és úgy használják a térképeket, mint maga Radó Sándor. Ugye egyikőtök sem szeret útbaigazítást kérni, inkább hatodszor is megkerüli a háztömböt, amíg új erőt gyűjt, miközben párotok ott sopánkodik az anyósülésen..?!

Gombob a tájékozódásról, a térképhasználatról és egy – majdnem lincseléssel végződött – természetjárásról mesél ma nekünk. 

Sokan emlékeznek még, hogy a Magyar Honvédségnek milyen kiváló térképei voltak! A célnak és feladatnak legmegfelelőbb arányban és léptékben rendszeresített és adott esetben titkosított térképekhez azonban nem lehetett csak úgy hozzájutni! Sőt, sokszor voltak keveredések is, vagy félreértések. De hát, aki dolgozik, az hibázik is – tartja a mondás.

Történetem szereplője a már jól ismert 87. Bakony Harcihelikopter Ezrednél volt írnok, a parancsnoki épületben, a „térképészeknél”. Ez nem hivatalos kategória, de mi csak így ismertük. Alig láttuk egész nap, amikor megjött a legénységi körletbe, akkor is vagy olvasott, vagy csendben elvolt. Munkájáról természetesen nem beszélt, annyit tudtunk, hogy tisztek mellett segít a katonai térképek előállításában (?), hajtogatásában, sokszorosításában. Valahogy minden vele kapcsolatos dolgot átitatott egyfajta titokzatos légkör, amire visszahúzódása csak rátett egy lapáttal. Béla (nevezzük így írnokunkat) viszont a valóságban és a civil életben egyáltalán nem volt az az otthonülő fajta.

Mindezekről egy hosszabbra sikeredett eltávozása után döbbentünk rá. Egy alkalommal Bélánk elhatározta, hogy „hosszú eltávját”, azaz mindkét hétvégi napra szóló szabadságát túrázással tölti. Viszonylag gyakorlott túrázónak számított (legalábbis egy amatőrhöz hasonlítva), hiszen bevonulása előtt baráti társaságával már nagyon sok esetben barangoltak kis hazánk szép tájain. Most is ez volt a terve, de barátainak szeretett volna kicsit felvágni. A szigorúan őrzött térképszobából különböző fondorlatokkal kicsempészett és a laktanyából kivitt egy viszonylag nagy léptékű katonai térképet, mely egész Magyarországot ábrázolta.

Túrázásra nem a legalkalmasabb, de jól kivehetőek voltak rajta a falvak, utak, katonai szempontból fontos objektumok, stb. És lehet vele szédíteni a hozzá nem értőket, mert a különleges jelzések és színek nagyon vagánnyá teszik az embert. Nagy kockázatot vállalt a térkép kivitelével, mert ezért minimum főbelövés és kémkedésért való életfogytiglan jár bárhol a világon. De mindezekbe bele sem gondolva sikerrel járt, és boldogan ment haza csomagolni a hátizsákba.

A túrát, dél-dunántúli rokonsága miatt, a déli határ közelébe tervezték, Babócsa és (stílszerűen) Bélavár közelébe, a Dráva szomszédságába. Első nap a rokonsággal és vendégeskedéssel zajlott, vasárnapra maradt az igazi túra.

Akkoriban zajlott a délszláv háború, de nem lehetett érezni belőle semmit idehaza, csak a hírek voltak kissé idegesítőek. A kis baráti társaság – Berzencén hátrahagyva autóikat – gyalogosan nekivágtak az útnak. Semmi különösebb turistalátványosság nem volt a közelben, de Béla indulás előtt hencegett kicsit a katonai térképpel, és egy ferdén sraffozott jelölésre váltig állította, hogy az aknamező, a többiek meg nem hitték. Ezzel el is dőlt úticéljuk! Irány a veszély, extrém túra – rulez! Ohne iránytű, ohne saját turista térkép, Béla a parancsnok.

A katonai térkép szerint navigálódva Taranyt elhagyva Babócsára kellett volna érkezniük, de ehelyett rögtön Bélaváron találták magukat. A helybéliek – hétvége lévén – vagy kint dolgoztak a földeken, vagy otthon hűsöltek, de a falurossza a kocsma előtt váltig állította, hogy ez itt Bélavár!  Márpedig kizárt, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen gyorsan ideérjenek! Továbbmentek, de a Zsitvapuszta felől megközelített következő falu határában Bakháza táblára bukkantak, a térkép szerint meg Somogyarancson jártak!

Többen kezdtek lefagyni agyilag, és követelték Bélától, hogy vezesse őket vissza. Páran UFO-kat emlegettek. Béla még kitartott, és ismét dél felé kanyarodva (a térkép szerint ferdén sraffozott részt most már kikerülendő) Bélavár bevételére tett kísérletet. Az előző Bélavárt nem fogadta el, és a térkép szerinti igazit kereste. Meg is találta Babócsát délutánra kis csapatával, mely a térkép szerint Bélavár volt, de ekkor már többen lázadoztak, és Béla fejét követelték, ill. a maradék sonkás szendvicseit. A legsötétebben az egyik lány látta a helyzetet: szerinte átkerültek egy másik dimenzióba.

Egy arra járó platós IFA-t lestoppoltak, de a sofőr nem beszélt magyarul, horvát vagy szerb nyelven vartyogott. Páran arról kezdtek vizionálni, hogy megtámadtak minket délről a szerbek, vagy átkeveredtek a határon! Kézzel-lábbal mutogatva – és a térképen megjelölve mutatták, hová szeretnének eljutni. A sofőr bólogatott és hátra mutatott a platóra. A platón utazva visszatértek Taranyba, amiről kiderült, hogy Somogyudvarhelynek hívják, és itt már jártak délelőtt!

Teljesen reményvesztetten ültek le a buszmegállóban, és elkezdtek arra járó autósokat stoppolni, akikhez intézett első kérdésük az volt, hogy ők most hol is vannak? Ezzel a módszerrel sajnos az első három helybéli anyázása volt a válasz, meg hogy szórakozzanak mással. Végül egy megértő wartburgos elmagyarázta a helyzetet, saját autóstérképét használva. Bélát a többiek kizárták a kommunikációból, így sikerült lokalizálni pozíciójukat, majd rövid, két órás könnyű gyalogmenettel visszataláltak autóikhoz, Berzencén.

Mivel igen sok időt vesztettek, késésben voltak. Visszaérve a Balaton-Felvidékre, gyors átöltözéssel és a hazai palacsinták csomagolásával alig bíbelődve, Bélánk enyhe késéssel ért vissza a laktanyába, hullafáradtan. Ez mindenképpen szerencsés volt, mert késése miatt az őrszolgálat nagyobb adag sápot szedett le a palacsintákból, mint szokott, de nem volt ereje tiltakozni. Megúszva a késést, a legénységi körletben lerogyott az ágyra és elaludt.

Másnap első dolga volt „munkahelyén”, a térképszobában tüzetes vizsgálatnak alávetni a visszacsempészett, kissé megviselt térképet. De valami nem stimmelt a határ menti településekkel! Igen, rosszul vannak a falvak nevei! – fedezte fel. Kolumbusz érezhetett így a Santa Maria fedélzetén, meglátva a zöldellő idegen partokat. Béla felettese, egy százados, unott arccal hallgatta fejtegetését a szörnyű hiba felfedezéséről, majd így szólt:

– Bélám, a Magyar Honvédségben is működik elhárítás, és az ellenség megtévesztésére sok térképet úgy gyártunk, hogy a határ melletti falvak neveit szándékosan összecseréljük a térképen – az ellenség megtévesztésére! Képzeld el, milyen támadást lehet az így megszerzett térképpel folytatni ellenünk!

Bélának nem kellett elképzelnie; egészen friss élményei voltak a tárgykörben …