Biztosan sokan ismeritek azt a kínai közmondást, mely szerint egy tízezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik. Ezt emberi nyelvre úgy fordíthatnánk le, hogy nem kell csüggedni, kopasz; Rommel tábornagy katonáskodása is a bevonulással és az első nappal kezdődött!

Optika ma elmeséli a saját nulladik, valamint első napját a seregben. És vele együtt kíváncsiak vagyunk a tiétekre.

A sorkatonai szolgálat eltörléséig a férfiak többségének életében elkövetkezett a bevonulás rettegett időpontja, amelyet soha nem felejtenek el és valószínűleg életük legramatyabb napjának és éjszakájának tartanak. Velem is megtörtént, mégpedig 1986 augusztusában.

A történet tulajdonképpen pár hónappal korábban elkezdődött. A Magyar Néphadsereg területileg illetékes Hadkiegészítési Parancsnoksága felismerte, hogy a haza (és a Varsói Szerződés) védelme rövidesen megoldhatatlan lesz szerény személyem nélkül. Ezért besoroztak. Ott aztán a dalia termetem (167 cm, valamint 50 kg vasággyal) meggyőzte őket, hogy én A kategóriás vagyok és biztosítottak arról, hogy 2-3 éven belül találkozunk. Miután azonban sikeres felvételi vizsgát tettem, az egyetem örömmel értesített arról, hogy felvettek. Egyúttal tájékoztattak, hogy már csak egy aprócska akadály van a beiratkozásom előtt: mégpedig közel egy év sorkatonai szolgálat előfelvételisként (táposként). Volt tehát egy nyaram, amelynek a végén megérkezett a behívó.

A postás mindig kétszer csenget. Kivéve, amikor nem. Az utcán már messziről láttam a postásunk vigyorát és ebből tudtam, mit hozott. Aláírtam és a kötelezettségeket gondosan elolvastam. Pár nap múlva hajnali 6-kor meg kellett jelenni a város sportcsarnokában, amely alóli kibúvás bűncselekménynek számított volna. A bevonulás előtti este még egy kicsit szolid mulatozás volt a szintén bevonulás előtt álló osztálytársakkal és barátokkal, majd  a lehető legkésőbbi időpontban, élénk röhögések közepette randevúztunk a borbéllyal, aki csakis miattunk ment be az üzletbe este 10 felé. Jókat derültünk egymáson és tudtuk, hogy ez az utolsó röhögésünk egy időre. Kopaszok lettünk.

Hajnali 6-kor ott is voltam a sportcsarnokban, civilben, egy kisebb táskával, benne olyan tárgyakkal, amelyről feltételeztem, hogy szükség lesz rá: tisztálkodó eszközök, papír, írószer, személyi igazolvány, útlevél, katonakönyv, behívóparancs, némi olvasnivaló. Egy marcona munkásőr szakasz állta utamat.

A behívóparancs elmélyült tanulmányozása után beengedtek. Ott aztán rövidesen minden hivatalos dokumentumot elkoboztak és a várakozás elkezdődött. A sportcsarnokban volt orvosi vizsgálat: nagyjából tizesével be kellett menni egy terembe, meztelenre vetkőzni és egy orvos cirka 10 másodperc alatt alkalmasnak minősített mindenkit a sorkatonai szolgálat letöltésére. Aztán külön terembe hívták a párttagokat és nyilván elmondták nekik, hogy mit vár tőlük a párt és a dolgozó nép. Megalakították a különféle alakulatokhoz indítandó csoportokat, akiket átvett az adott alakulat egy-egy tisztje, tiszthelyettese.

Majd irány a stadion és a búcsúünnepség. Elég bajunk volt az ünnepség nélkül is, de hát ezen is túl kellett esni. Volt egy pár beszéd, amikor is elköszönt tőlünk a helyi tanácselnök, párbizottság, a katonaanyák képviseletében egy hölgy. Számomra az ő beszéde volt a legellenszenvesebb, mivel szinte repesett az örömtől és büszkeségtől, hogy már negyedik (vagy ötödik) fiát adhatja a Magyar Néphadsereg számára. Azt hiszem, kapott is egy plecsnit azért, mert a negyedik (vagy ötödik) fia vonult be katonának. Aztán sok szeretettel köszöntő beszédet mondott egy tiszt és biztosította a szülőket arról, hogy fiaik jó kezekben lesznek.

Utána a műsor zárásaként egy népi táncegyüttes műsorát kellett megnézni. Közben arra gondoltam, hogy menjenek a büdös francba (na nem a táncosok, mert végül is ők is parancsot teljesítettek), ha már menni kell, akkor menjünk, de most minek van erre szükség. Ha jól tudom, a következő év bevonulóit már megkímélték ettől a felesleges búcsúztató ünnepségtől. Ezt követően kábé félórában elköszönhettünk szüleinktől, hozzátartozóinktól és barátainktól, majd gyalog áthajtottak a vasútállomásra, ahol egy katonazenekar játszott egészen a vonat indulásáig. Nagyjából délben elindult a különvonat, melynek célja egyelőre Budapest, Keleti pályaudvar volt.

A Keletiben leszállítottak minket és az egyik oldalcsarnokba tereltek. Néhány szabadságra utazó, vagy onnan visszatérő katona élénk derültséggel figyelt minket és hangosan kiabálta: ”KOPASZOOOOOOOOK!!!”. Őket gyorsan elterelte onnan a VÁP (katonai rendész).

Megjegyzem, hogy néhány társammal (már 6 hónap szolgálat után) éppen a következő bevonuláskor utaztunk szabadságra és láttunk egy másik csoportosulást a Keleti nagycsarnokában. Természetesen mi is köszönteni akartuk az új kopaszokat, de a VÁP-tól félve csak az indulóban lévő ablakból kiabáltunk volna. De erről a szándékról hamar letettünk, mert a mi vonatunkra is jutott néhány VÁP-os és időben észrevettük. Viszont akik nem látták meg idejében a VÁP-ot, azokkal még Budapest határain belül leszálltak. Azt hiszem, a szabadság helyett visszamentek az alakulathoz, pár nap fogdára.

De térjünk vissza a kopasz korszakomhoz. Következett ismét a vonatraszállás és Nyugat-Magyarország bebarangolása, ugyancsak vonattal. Nem tudom már, milyen útvonalon haladtunk, de nyilván útba ejtettük a nagyobb alakulatok városait, mert amikor megállt a vonat, egy-egy csapat mindig leszállt róla. Elég búsan ültünk a vonaton és a kísérőink kéjes vigyorral néztek ránk.

Ez alól volt egy kivétel. Egy nagypapa kinézetű hadnagy (elmondása szerint pár hete volt a nyugdíjig) biztosított minket arról, hogy úgy el fog röppenni az egy év (másfél év), hogy észre sem vesszük és hihetetlenül rövid idő múlva a leszerelő vonaton ülünk. Igaza lett, de az egy másik történet lenne. Azért azonban érdekelne, hogy ez az úr (akkor még hadnagy elvtárs) milyen katonai karriert futott be, hogy kb. 25 év szolgálat után a hadnagyi rendfokozatig jutott el.

Már este volt, amikor megérkeztünk Zalaegerszegre. Teherautóra kellett szállnunk és vittek is a laktanya felé. A kapun láttam, hogy a laktanyát Petőfi Sándorról nevezték el. Majd az étkezdénél parancsot kaptunk „Gépjárműűűűűűűűűűről!” Majd kicsit sürgetőleg üvöltöttek, hogy „A kurvák faszát! Szálljanak már le arról a kibaszott teherautóról! Vagy azon akarják megvárni, hogy leszereljenek?!”

Na, ez alapvetően meghatározta az éjszaka és az elkövetkező időszak hangnemét. Betereltek az egyik étkezdébe, ahol fent volt a tábla: „Sok szeretettel köszöntjük a bevonuló elvtársakat!”

A laktanya napjainkban:

 És itt a térképe.

Majd ismét várakozás, közben névsorolvasások voltak a különféle megyékből érkező csoportoknak. Megtudtuk, hogy aki a nevét hallja, az a „Parancs!” szóval jelentkezik. Eleinte még tele volt az étkezde, aztán lassacskán a csoportokat átterelték a másik legénységi étkezdébe, ahol először enni adtak. A menü főtt debreceni volt mustárral, kenyér és tea.

Miután ettünk, az étkezde másik felén még mindig várakozni kellett, eközben kitölteni egy postai csomagszállítót a civilruhánk hazaküldése miatt. A falon ott volt az útmutató, hogyan is töltsük ki. Nekünk előfelvételiseknek nem okozott gondot egy nyomtatvány kitöltése, de néhány társunk segítségre szorult. Ja és volt még a falon egy-két lelkesítő plakát. Egy bizottság elé vonultunk egyesével, mondanunk kellett a nevet és erre egy szám volt a válasz. Ez a kiképzőszázadot jelentette.

Irány a gyengélkedő. Ott sorba ültünk és eléggé fáradtak voltunk, de még elbóbiskolni sem lehetett. Szinte percenként jött valaki és ellenőrizte a hajunkat, a táskánkat. A kaját kidobatták velünk, a különféle könyvekre pedig azt a megjegyzést tették, hogy „Katona! Mi a faszt képzel maga? Nem szabad olvasnia ellenségeink nyelvén! USA és Nagy-Britannia? Ők maguk az ördög! Ezt jegyezze meg! Optika! Ezt hazaküldi az istenbassza meg. Erre semmi szüksége nem lesz.” Pedig csak egy vékony angol nyelvkönyv volt és egy szótárfüzet. Azt hiszem, a tápos társaim mindegyike kénytelen volt egy-egy könyvet hazaküldeni. Ja, és a negyedik szűrő után a fél centis hajamból még vágattak, amiért le kellett perkálni 10 forintot.

Különféle szobákba kellett egymás után bemenni. Megvizsgált orvos, ami szintén alig pár percet vett igénybe. Kaptam védőoltást. Majd le kellett vetkőzni és a civilruhákat egy papírzsákba bedobálni. A megtartható tárgyakat át kellett tenni egy kimenő táskába, s mindezt oltári üvöltözés közepette, rohamtempóban. Majd megtapasztaltam, hogy azért aggódnak  értünk rendesen. Leginkább attól, hogy a zuhanyozásnál nehogy vízköves legyen a hátunk, ugyanis a zuhanyzóban kb. 10 másodperc után már ezt üvöltötték. Utána megkaptuk az alsóruházatot, a gyakorlót, a bakancsot, helyesebben szólva hozzánk egyesével hozzánk vágták: „Optika, igyekezzen má’ ! Hát négy szeme van  oszt’ mégse látja, hogy hogyan kell felvenni!”

Szóval végérvényesen kopasz lettem, de tudtomra adták, hogy még katonának nem számítok, egész az esküig. A gyengélkedős procedúrán túlestem, majd jelentkezni kellett a kiképző századom kopaszaira várakozó rajparancsnoknál, aki a körülményekhez képest (a kopaszok miatt egész éjszaka nem alhatott, kísérgethette őket a századszintre és közben hülye kérdésekre kellett válaszolnia) elég normális volt. Mondta nekünk, hogy jó nagy szívás lesz, de ki fogjuk bírni.

A századszinten fogadott minket a századparancsnok. Feltett millió kérdést és kiosztott egy-egy füzetet és ceruzát, majd köszöntött minket a századánál. Elmondta, hogy kemény lesz, de igazságos. Ekkor jó nagy üvöltözés tört ki: „Jó reggelt, katonák! Ébresztő, föl!” Ugyanis a társaink, akik ezen a procedúrán hamarabb átestek, azok lefekhettek, de elérkezett hajnali fél 6, azaz az ébresztő ideje. Nekünk (a századhoz azt hiszem utoljára megérkező pár embernek) természetesen már nem volt alvás.

Ezzel bevonultam és elkezdődött a közel egy éves sorkatonai szolgálatom.