126. – A centi

Vérnűsző Barom mai írásában is hozza a (lassan minden olvasónk által) megszokott formáját: filozofikus, merengő, kesernyés, ironikus, talán szomorkás is ez a visszaemlékezés-fejezet, s mára meggyőződésünkké vált, hogy ha pályaválasztási tanácsadásra adná a fejét, Vérnűsző kolléga csak az esküdt ellenségeinek ajánlaná a haza fegyveres szolgálatát.

Az valami remek dolog, amikor az ember már látja a végét, fényként az alagút végén a leszerelést, a megszabadulást abból a csodálatos közegből, amit katonaságnak hívtak.

Nem nagyon ismertem a katonai szokásokat, csókosként vonultam, a sofőrkiképzésen nem is nagyon akadtunk össze a többiekkel, utána egyből mentünk a "tutiba", héttől négyig (na, igazából fél ötig, de így azért jobban hangzik), óvni a békét.

Vérkopaszként még friss kimenőben baktattunk hazafele, amikor pár gyakorló ruhás katona egy randa árok mellett, fülig sárosan berázta nekünk a centit. Nem értettük, mi a fene az, rákérdeztünk. Elmagyarázták, hogy biza ők mindjárt leszerelnek, mi meg még itt szívunk rengeteget. Örültünk az örömüknek, nem is siettünk (a barátnők is később kerültek csak elő, szomjasak is voltunk), lelkesen mondtuk hát nekik, ugyan jöjjenek, tartsanak velünk egy sörre, szívesen meghívjuk őket, mert hát de jó nekik, mindjárt, alig pár hónap múlva már mehetnek is haza.

Valamiért nem jöttek, csak tehetetlenül rázták a centijüket. Mi meg mentünk, érezve, hogy ezek most itt minket valamiért nem szeretnek…

Később (30 km-rel és 300 évvel arrébb) megöregedtem én is, lehetett volna centim is, de valami baromira nem érdekelt az egész. Hetek múlva valamelyik öreg katona csinált magának új centit, és a régit – életveszélyes fenyegetések kíséretében – rámtestálta, így aztán lett nekem is. Néha mélán vágtam belőle pár centit, máskor elfelejtettem, majd elfogyott, a többiek leszereltek, én meg maradtam.

Innentől már jobban érdekelt a dolog, pláne amikor külön, csak nekem tiltani kezdték. Beszereztem egy becsületes zollstockot, azt az igazi, rendes, hajtogatható fa mérőeszközt, és minden tiltással boldogan dacolva, lelkesen hordozgattam. Néha jól is jött, kétszer is meg kellett mérnem vele valamit…

Aztán elfogyott az is, én meg maradtam tovább katona, lassacskán olyan fazonnal, mint maga a sógun, a Sógun orgyilkosa című örökbecsűben, csak kampós bot helyett egy fene tudja hány méteres, de kurvahosszú alumínium mérőrúddal, bronzba öntött donyecki tesómhoz hasonló sebességgel, szerte a laktanyában bolyongva, mint a kissé letargikus Drugics a maga Melanie-jával kikötőről kikötőre. Neki azért könnyebb volt a létrájával, mint nekem, lévén a létra nyugodt, csendes jószág, szemben a csörömpölő fémrúddal. Komoly izommunkát is jelentett, ha nagyritkán válaszként beráztam a már bőven öregedő centiseknek, akik később kedvesen megleptek egy  akárhonnan lopott, tízméteres mérőszalaggal, biztatva, hogy csak eljutok a végéig, de talán egyszerűbb lenne mindenkinek öröknaptárral, vagy épp olimpiában számolni a hátralévő időt, úgy meg talán elég lenne egy kis zsebvonalzó is arra a négyre, ötre, ami még hátra lehet.

Lassacskán persze elfogyott az is (nehezen, mert még vasfűrésszel is macerás kissé egy ingadozó, lónagy rúdban kárt tenni), de valahogy mégis maradtam tovább katona, immár fogdán, ahol a szigorúan kopasz és kisebb számban gumi foglárok igen rossz néven vették a mindenféle ilyetén célú mérőeszközöket, de miután összeszámoltuk a tulajdonképpeni időszakaimat (ötöd, illetve a fogda már kis jóindulattal elment hatodiknak is a menet közbeni hosszabbítása miatt), lehetővé vált, hogy tulképp legálisan elfogadjam az egyik fogolykísérő katona (aki hol fogolyként, hol meg kísérőként szerepelt, néha maga se teljesen kiigazodva az épp aktuális státuszán) ajándékát, egy igazi, klasszikus – a civil életben másra is remekül használható -, műanyag vonalzót. Azt a tuti, iskolai, 31 centis egyenest.
Miután kiderült, hogy vonalzóm fogytával gyakorlatilag szinte a fogdából szerelek, a rabtársak kedves szokása lett a megfelelő eszköz híján, igen nagy munkával levagdosott darabokkal való foglárdobálás, ártatlan, de kissé pimasz nézéssel kombinálva.

Állítólag a helyes kis műanyag vonalzó használata ezek után be is vonult az egy hónapra bezárt fogdások hagyománytisztelő világába, bár persze nem zárható ki teljesen a szokás – általam nem ismert – korábbi, vagy máshonnan származó keletkezése sem, de az eredet mellett szól a pár nappal későbbi (sültcsirkés-vörösboros-cigis) látogatásom során lelkesen mutogatott négy-öt darab hasonló eszköz léte…

53 hozzászólás

 1. ipcim — 2010-02-13 18:34 

Régóta olvasom tiboru blogjait és tetszenek is nagyon. 90/91-ben voltam katona, mi szereztünk szakirodalmat, hogy a szlenget elsajátítsuk:
88-ban jelent meg egy szakdolgozat,a mi részletesen leírja a folklórt és a használt szlenget:

itt a könyv kiadott állapotban:

http://openlibrary.org/b/OL1977319M/nagykanizsai_laktanya_nyelve_és_folklórja

illetve pdf-ben.

mnytud.arts.unideb.hu/szleng/kszil/nagykanizsai.pdf

benne van az öreg, gumi, kopasz definiciója, a centi elkészítési rituáléja, a vágási rituálék.

mi már nem tudtunk centit készíteni, mert másfél évre vonultunk be, de egy év után leszereltek bennünket, mert diplomások voltunk.

Életem egyik teljesen feleslegesen eltöltött 1 éve volt, tényleg az egész csak a sunnyogásról szólt. Ráadásul mire leszereltem a munkahelyem is megszűnt. Közben rendszer-gengszter-váltás is megtörtént..

 2. uruk.hai — 2010-02-16 22:09 

91/92-ben Tapolcán az volt a nagy tradíció, hogy az ebédlőben étkezések alatt egy öreg katona (mindig más, volt hogy én is) bekiabálta a hátralévő napok számát. Pl. valahogy így: “-Öreg állománynak 67!” Mire egy emberként rávágtuk:”-ÚGY VAN!” Vagy 200 ember katonásan, egyszerre, hangosan. Eszméletlen jól hangzott. A tisztek nem szerették, de elnézték.

 3. tiboru — 2010-02-16 23:44 

@uruk.hai:

A román hadseregben a bekiabálás úgy szólt, hogy “AMR *szám*!” (kiejtve: áméré *szám*); az AMR betűszó az “A mai rămas” rövidítése volt, vagyis “Hátra van még!”.

A kötelező válasz az volt, hogy “Hai liberare!”, vagy becézve “Hai libi!” (Kábé: Hajrá leszerelés/szabadságolás!).

A tisztek ott sem szerették :-)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.