Nőnap lévén, stílszerűen mi mással is emlékezhetnénk meg a másik, általunk annyira kedvelt, tisztelt, szeretett és becézett nemről, mint egy csajos katonaposzttal, ezúttal Dogoo szerzői közreműködésével. Külön örülnénk, ha a kommentelők között ezúttal az eddigieknél nagyobb számban bukkannának fel a hölgyek: ez az ő ünnepük (nem kizárólag a katonalányoké!), s kérjük őket, fogadják virtuális kézcsókunkat és ezt a szál virágot!

Szerződéses katonaként találkoztam először olyan lányokkal, akik a katonáskodást választották (nem tudom, milyen oknál fogva) munkának, hivatásnak. Persze nem tisztként, hanem egyszerű bokorugróként…

Sokszor kinevettük őket, hogy mennyit idétlenkednek; ritka volt, akit teljesen egyenrangúnak elfogadtunk, igazából a többségük terhet jelentett. Nagyon kevés állta meg a helyét. A századunknál is volt kettő. Az egyiket szerettük, a másikat nem.

Akit nem bírtunk, az egy magas, nagydarab vörös nőnemű egyed volt. Állandóan panaszkodott valamire és azt hitte magáról, hogy ő egy szépségkirálynő. Menetgyakorlaton a laktanya kapujától már kábé fél kilométerre behisztizett, hogy ő nem tud továbbmenni, mert fáj a lába, sántít és őt a mentő vigye vissza. Persze mondták neki, hogy ez egyéni szocprobléma, oldja meg. Érdekes módon tíz perc múlva már a másik lába fájt. Egy óra múlva pedig a nehéz karabélyra panaszkodott és csodálkozott, hogy senki nem akar mellette menni.

A helyszín Szolnok,  a 88-as gyorsreagálású zászlóalj.

Volt szerencsém egy fizikai felvételit végigcsinálni velük a sportpályán.

A századszinten ténferegtünk egy páran, egy ködös esős délelőtt. Igazi szar őszi időjárás volt. Mivel elég bágyadtak voltunk, el is kaptak bennünket és irány segíteni a sportpályára, ahol már izgatottan topogtak a felvételezni szándékozók.

Mi jól felöltöztünk, hogy véletlenül se fázzunk meg, ezek a szerencsétlenek meg rövidnadrágban és pólóban feszítettek, csak néhánynak volt annyi esze, hogy melegítőben jöjjön. Voltak vagy ötvenen, lányok és fiúk vegyesen, kábé 10-12 lánnyal köztük.
 
Persze azért rögtön elkezdtünk velük beszélgetni, kérdezgettük őket mindenféléről. Az egyik szöszi arra a kérdésre, hogy miért akar ide kerülni, azt a kerek , egyszerű választ adta, hogy azért mert itt jó sok pasi van, lehet jó sokat ismerkedni…

Az ismerkedni szó helyett egy sokkal egyszerűbbet használt [amit  – a mai jeles alkalomra való tekintettel – nem idéznénk szöveghűen. tiboru].

Röhögtünk és készültünk a legrosszabbra.

Elosztották köztünk a csapatot és kezdődhetett a megmérettetés. Futással kezdtek, mivel ez a legnagyobb lemorzsoló tétel.

Hát szörnyű mészárlást végzett köztük, fizikailag és mentálisan is. A hideg köd nem éppen tüdőbarát, és az apró szemű eső ezt remekül kiegészítette. Sajnáltuk szegényeket; még nem tudták, mire vállalkoztak. Mi minden áldott reggel futottunk két kilométert bakancsban, akár esett, akár nem. Aznap reggel is lenyomtuk a távot.

De azt sem értettük, hogy jöhetnek ide úgy, hogy tudják: 12 perc alatt le kell futni 3000 métert, és egyszerűen képtelenek rá. A táv úgy 25 %-os veszteséget okozott a kisded csapatban.

Három lány tudta időn belül megfutni a távot, ami nekik ráadásul még jóval rövidebb is volt a fiúkénál. A legszebb látványt a csajok nyújtották, mivel a többség szépen ki is sminkelte magát erre a nagyszerű alkalomra: szem kihúzva, orr bepúderezve, előző nap fodrász meg hasonló turpisságok. Na, ez most mind lefolyt az arcukon; úgy néztek ki, mint valami harmadosztályú horror szereplői, miután a főhős jól elverte őket.

Aki nem felelt meg, azt a hadnagy elzavarta felöltözni és minden jót kívánt a hazafelé tartó útra. Mehettek isten hírével, számukra véget is ért a felvételi: a sereg megrágta és kiköpte őket.

A hátralévő műsorszámok:
– fekvőtámasz

– felülés

– húzódzkodás

Ekkor már mindenki egy-egy emberrel foglalkozott. Számoltuk a teljesített normákat. Nekem egy apró termetű leányzó jutott, a vállamig sem ért.
A fekvőtámasszal kezdett a társaság; nyomták, ahogy tudták. Az én pártfogoltam keményen, szabályosan nyomta, egyszer sem állt meg pihenni. Mikor végzett, felállt, nem is nagyon lihegett. Kiderült, hogy hétéves kora óta kungfuzik.

Az egyik kolléganője sokkot kapott és elsírta magát, amikor meglátta, hogy a szépen kifestett körme alól araszos hervadt fűszálak lógnak. Úgy nézett ki mint egy mocsári szörny. Ő szerintem azt hitte, hogy valami titkárnőképzőbe jelentkezett.

A hasizom-gyakorlathoz már nem is volt hajlandó lefeküdni a sáros földre. Nem akarta még jobban összekoszolni a hófehér, susogós melegítőjét, aminek a térdén már éktelenkedett két jó nagy folt. Hisztizve elrohant az öltözőbe. Vissza sem nézett, pedig néhányan kérdezték tőle: de azért ugye majd írsz?!

A hasizom-gyakorlatnál elvérzett a másik csaj is. Csak az aprócska kungfu tündér maradt. Hozzá kell tenni az igazsághoz, hogy a fiúk közül is jócskán hullott a férgese. Volt például egy rommá gyúrt csávó, aki összesen két kört tudott futni.

A húzódzkodás okozott egy kis zavart, mert a lányka hiába ugrált bőszen, nem tudta elkapni a vasat. Elkaptam a derekát és felraktam lógni. Ekkor már csinálta a dolgát. Ügyes volt.
A végeredmény az lett, hogy megfelelt kábé 18-20 fickó, meg egy kislány a busznyi ember közül.

Mi meg mentünk vissza a helyünkre szárítkozni, melegedni, enni, aludni…