151. – Családi történet 2.0


Folytatjuk Dogoo családi elbeszélését, melynek első részét ide kattintva olvashatjátok. A mai fejezetben további szubjektív életképeket kapunk a második világháború hétköznapjairól, valamint felbukkan az őrszolgálatot ellátó katonák visszatérő élményeinek egyike, a rejtélyes neszezés.

Apám családjában már tragédiák is voltak. Apám nagybátyját a 2. magyar hadsereggel vitték ki a frontra, s nem is tért haza soha többé. A Donnál esett el, nem tudni, mi történt vele. Lehet, hogy egy gránát tépte szét, lehet, hogy megfagyott vagy fogságba esett és elnyelte Szibéria.

Apai nagyapám is meghalt. Budapest ostrománál sebesült meg súlyosan, a kitörés környékén. Szükségkórházba került, ott el is látták a sebét. Pár nap múlva az oroszok elfoglalták a  kórházat.

A kórterembe berontó két orosz azonnal tüzet nyitott az ágyban fekvő betegekre. Ezt nagyapám már nem bírta ki. Ezt onnan tudjuk, hogy a harcok után megkereste nagyanyámat az egyik katonatársa, aki vele együtt sebesült meg. Ő azért úszta meg, mert egy kicsivel előtte kiment a wc-re, és már nem tudott visszamenni egy közelben becsapódó gránáttól. A nagyapám ott fekszik valamelyik tömegsírban. 

Az otthonmaradottaknak sem volt könnyű.

Apám tizenhat évesen lett családfenntartó. Ő volt a legidősebb fiú, heten voltak testvérek. Elég vagány srácként volt jó pár balhéja. Ismerjük be, nem volt egy ma született bárány. A falu legszélén laktak, s mivel fegyver volt bőven, a közeli erdőbe jártak vadászni. Nyulat, őzet, fácánt, egyszóval mindent lőttek az egyik öccsével. Nagy volt a család és üzleteltek, csereberéltek is a hússal. Éjszaka vadásztak egy kispuskával, az elég csendes szerszám, és nemigen merészkedett éjszaka senki olyankor az erdőbe.
 
Gyerekkoromban még megvolt az a kút, ahová végül bedobálták a fegyvereket, amikor már nagyon érdeklődött utánuk a hatóság. Három puskát és egy géppisztolyt nyelt el örökre a kút. Az öccse állítólag külön eldugott egy szétszedett és lezsírozott német géppisztolyt meg egy csomó lőszert („jó lesz az még” alapon), de senkinek nem árulta el a rejtekhelyet. A mai napig is ott lehet.

Mikor átsöpört rajtuk a front (kábé két nap alatt), na, az sem volt zökkenőmentes. A házuktól mintegy kétszáz méterre zuhant le egy német repülőgép; még vagy fél óráig robbantak benne  a lőszerek, a pilóta pedig a gépe mellett égett szénné.

Az oroszok házról házra jártak és elbújt katonákat kerestek. A beteg nagyanyámat kifordították az ágyból, nem bújtatnak-e benne németet; bejárták az egész házat, kertet, ólakat, istállót, padlást. Keresték a Friccet. Apámnak mindig az orosz előtt kellett mennie és géppisztollyal noszogatták. Az első gyanús jelre kapott volna egy sorozatot a hátába.

A falon lévő kakukkos óra lett az első áldozat. Elkövette azt a hibát, hogy megszólalt és Iván kapásból lelőtte a falról. Fosztogattak, mindent vittek, ami megtetszett nekik, a bögrétől a rézüstig. De érdemes volt óvatosan utánuk sétálni, mert lehet, hogy pár házzal odébb eldobták a zsákmányt.

A szomszédban egy öreg borbély lakott, hozzá is betértek az oroszok. Pálinkát követeltek tőle. Mivel csak valami cefreféle volt a tornácon elhelyezett hordókban, az öreg arra mutatott, hogy majd abból lesz pálinka. Az egyik hülye rá is hajolt és beleszürcsölt. Nemigen ízlett neki. A következő pillanatban felrúgta a bácsikát, az térdre esett, az orosz pedig kardot rántott és lecsapta a fejét. Vérben úszott minden. A társai elrángatták, elvitték a helyszínről, de nem valószínű, hogy nagyon megbüntették volna.

Nemsokára egy román alakulat érkezett apámék szomszédjába, egy üres telekre. Nagyon normálisan viselkedtek. Ez nem gátolta meg a fateromékat, hogy mikor távozóban voltak, le ne emeljenek egy géppuskát az egyik szekérről. Észrevették és pár perc múlva vissza is jött egy román katona, aki néhány pofon és rúgás közben elmagyarázta, hogy ilyet nem illik csinálni.

Apámat 11 évesen adták be inasnak egy kovácshoz. Értett a lovakhoz. Összeszedegette a sebesült vagy leromlott kóbor lovakat és gyógyítgatta őket, elég sikeresen. Volt, amikor hat ló is állt az istállóban. De sajnos a Vörös Hadseregnek mindig szüksége volt ezekre a jószágokra és mindig elrekvirálták őket. Az ágyú elé jó volt.

Egyszer az oroszok egy egész ménest hajtottak át a falun. Apám kiállt az út szélére órákkal és mutogatta, hogy lóra akarja cserélni a szerkezeteket. Kinevették, majd az egyik orosz felhúzta a kabátujját és mutatta az alkarját: volt rajta vagy öt karóra.

Apám addig szerencsétlenkedett ott, míg az egyik orosz ráállt a cserére. Az órákat elvette és rámutatott az egyik lóra, hogy üljön fel rá. Apám fel is pattant és kifordult vele a sorból. Rögtön puskát fogtak rá és kénytelen volt velük menni és segíteni a terelésben. Éjszaka  mindig fegyveres vigyázott rájuk. Voltak többen is magyarok, akiket arra kényszerítettek, hogy segítsenek nekik. Azt mondták neki, hogy majd később eljöhet a lóval együtt. Már közeledtek a határ felé, mikor egy öreg nagy bajszú kozák mondogatni kezdte, hogy szökjenek meg, mert elviszik őket Szibériába, és onnan nem jönnek haza többé. Egy viharos éjszakán meg is léptek. Sétálhatott haza Záhony környékéről le, Békésbe.

Sokszor kijártak a vasútállomásra csereberélni az orosz katonákkal, meg nézni a katonavonatokat, hazafelé meg néha tudtak a sín mellett szenet gyűjteni.

Tél volt, ők csizmásan, nagykabátban, fülig rántott kucsmában topogtak és kutyául fáztak. Néhány vágott szemű kiskatona pedig trikóban üldögélt a vagon szélén és hangosan nevettek rajtuk, hogy fáznak. Apámék kérdezték, hogy mit röhögnek, ők miért nem fáznak? Azt válaszolták, hogy ez nem tél, náluk ilyen a tavasz!
Elérkezett az idő és apámat is behívták katonának. Egerbe vitték, lövészkatona lett. Itt esett meg vele a következő történet.

Ősz volt. Valami gyakorlaton voltak.

Kopasz katona volt, az éjszaka közepén ő volt az őr. Egy jó sötét erdő szélén kellett neki figyelnie a nagy semmit. Éberen kellett őrködni, nehogy a gaz imperialisták kilessenek valami hadititkot. Egyszer csak halk neszre lett figyelmes, ami egyre közeledett és egyre hangosabb lett, mintha valaki mind közelebb lopakodna hozzá.

Meg-megállt, újra elindult.
Szuszogás.

A hold is mintha megijedt volna,  elbújt a felhők mögé. Apám elég ideges lett a végére; nem igazán szerette volna, ha véletlenül átvágják a torkát. Ijesztgették őket eleget hasonló dolgokkal.
 
Így hát feltette a keresztkérdést a sötét erdőnek, hogy:

–Állj, ki vagy?!

Pillanatnyi csend. A motoszkálás újra indul. Egyre közeledik, mintha a fa mellől jönne. Valahogy ott a sötétség is feketébb.

A zaj egyre hangosabb.

Na, itt eresztett el egy sorozatot a dobtárasból. Persze az egész tábor talpra ugrott, ráadásul egy másik őr is elkezdett lövöldözni; a legszebb álmából verték fel.

Rohangálás.

– Ki lőtt?!

Megérkezett az őrjárat, lámpákkal. Elkezdték keresni a zaj forrást. Meg is találták a hullát. A skulók teljesen kettévágták és szétkenték a fa oldalán. Vér és húscafatok.

– Na, ez a sün sem fog több egeret!

Jól le üvöltötték a fejét, meg kinevették, de a végén mégis megdícsérték, hogy éberen őrködött.

A másik őrt pedig lecsukták, mert elaludt az őrségben.

29 hozzászólás

 1. Old Man — 2010-04-12 08:37 

Már a múltkor is nagyon megrázott.Azóta is szedegetem össze az emlékforgácsokat.Most csak egy személyes vonatkozás:anyai nagyszüleimék abban a faluban éltak, ahol Ágh Istvan, Nagy László és Hofi Géza.Az oroszok részegen teljesen feldúlták a templomot és miseruhába öltözködve randalíroztak a főutcán.Kozákok voltak.Később gyalogosok kvártélyoztak be minden házba, ők már rendesebbek voltak, de egyszer mégis berúgtak.Részegen táncoltak, üvöltöztek az udvaron, lövöldöztek.Mikor az egyiknek kifogyott a pisztolyából a lőszer, feldobta a ház tetejére.Nagyapám később sem találta meg.Nekem jutott a szerencse 8 évesen.
Nagant volt, hatalmas, félelmetes.Két éven keresztül dugdostam, ez volt életem első igazi fegyvere.
Kösz a történetet, ha összeszedem magamat, írok még apámról is, ő is megjárta és túlélte a Don-kanyart.
Kiváló történet, szépen megírva és illusztrálva, mégegyszer kösz!

 2. hazitroll — 2010-04-12 08:44 

Nekem sajnos (bár inkább szerencsére) nincsenek ilyen családi élményeim, vagy inkább csak elvesztek az idők folyamán. Mindenesetre a történet nagyon jó, és én is köszönöm!

 3. p44 — 2010-04-12 12:33 

ez igen, még ilyet! és köszönöm!

 4. Michael Collins — 2010-04-12 13:45 

Szívfacsaró történetek. És bizonyítékok a Nagy testvér és közöttünk tátongó kúltúrális szakadékra.
Az Elitalakulatból az a rész jutott eszembe, mikor az egyik katona, meg akart kufircolni egy holland csajt, azt kopott egy nagy pofont. A GI lelépett utána. Ha ez egy orosz katonával történik, sanszosan lelövi a csajt és utána még jól meg is dugja.
A volt apósomat 5-6 évesen majdnem lelőtték a ruszkik, mert nehezményezte, hogy azok elviszik a kolbászt!

 5. Adani — 2010-04-12 14:36 

@Michael Collins:

Na igen, egyszer mikor koszorúzták páran a Szabadság téren a ruszki emlékművet a vén komcsik akkor kaptak olyan beszólást, h mi van hoztátok a virágot apátok sírjára. A részegen tomboló ruszkik bizony 1945-ben nem túlzás, h végigbaszták az egész országot 10-60 éves korosztályból szinte mindenkit. Az ideiglenes kormány egyik első rendelkezése volt ,h több millió nemibetegség elleni gyógyszert rendelt.

 6. PicUr2 — 2010-04-12 15:48 

Nekem dédnagyapám járta meg a 2. világháborút. Elég későn sorozták, mivel akkor már 3 gyereke volt, de azért az ukrán határig elvitték. Tüzéreknél szolgált, elvileg valami szorost kellett volna fedezniük. Amikor megérkeztek az oroszok kicsit kellemetlenné vált a helyzet, egy orosz gránát eltalálta a lövészárkukat, két társát széttépte, őt “csak” derékig betemette földdel. Fejtől lefelé… Szerencsére ki tudták ásni, mielőtt megfulladt volna… Gyalog vonultak vissza, ő egészen Győrig, amikor is úgy gondolta, hogy neki elég a háborúból, és hazamegy. Egy hétig bújtatta a család, amikor megérkeztek Szásáék, és magukkal vitték. Ekkor még előre vitték a hadifoglyokat… Sopron magasságában az öreg megmakacsolta magát, lemaradt a menetoszloptól, hogy ő nem megy tovább. Egy őrmester fordult vissza érte, pisztolyt nyomott a homlokához, hogy indul, vagy agyonlövi. Dédnagyapám elővette zsebéből azt a fényképet, amit még a bevonulás előtt fél évvel készítettek a családról, az akkor született nagymamám miatt. Az orosz elvette kezéből a képet, egy darabig nézegette, majd leengedte a pisztolyt, és intett hogy menjen. Szerencséje volt… Amikor a harcokról kérdeztem, arról nem szívesen mesélt, annyit mondott, hogy az egészen más világ világ volt akkor… És aztán nagyon hosszan és sokáig hallgatott.

 7. Szalacsi_Dezső — 2010-04-12 18:03 

Megható történet. A szüleim generációja a háború alatt született (43-44), hogy az úristenbe mertek akkoriba gyereket vállalni a nagyapámék? Bár ők azt mondják az még sétagalopp volt a 49-től 56-ig terjedő időszakhoz képest.

 8. Leadfoot — 2010-04-12 18:10 

@Michael Collins: Nekem az Elit alakulatból a “Last patrol” jutott eszembe. A rész végén van egy monológ arról, 1944 végén már mennyire mászott fölfelé az életszínvonal Amerikában, és vajon azok az emberek el tudják-e képzelni, min mentek keresztül a katonák a Market Garden alatt vagy Bastogne-nál.

Nekem is valami hasonló jut eszembe: manapság az ember sokszor hallja (főleg politikusoktól), mennyire szar minden.
Meg néha olyasmin bosszankodunk, hogy az autónkban csak föl-le állítható a kormány, vagy hogy a bevásárlóközpontban csak a bejárattól messze van hely.

Mi, a legutolsó pár generáció el sem tudjuk már képzelni, nagyapáink min mentek keresztül a háború alatt. Aztán ha szerencséjük volt, hazajöttek, és az egyetlen “jutalom”, amiben részesültek, hogy kezdhették az újjáépítést, újból “összerakni” az életüket az adott nyomorúságos körülmények között.

 9. Leadfoot — 2010-04-12 18:19 

És egy szovjet katonás sztori tőlem is:

A nagymamám családjához (ő akkor 16 éves volt) elszállásoltak egy szovjet tisztet, Boriszt.
Jól kijöttek vele, nem volt gáz, elég jól összebarátkoztak vele, viszonylag kulturált ember volt.
Hozzá tartozik, hogy a család részben zsidő származású, és az említett nagymamám nagyszüleit már rég elvitték addigra (senki nem tudja, hova, és hogy mi lett velük, soha nem jöttek haza). Tehát ott és akkor nekik inkább “felszabadulás” volt, mikor jöttek a ruszkik.

Tudni kell még, hogy az egész család generációk óta nagyon nagy állatbarát.

Egy napon az ablakból látták, hogy az utca túloldalán kóborolt egy német juhász. Arra járt épp két szovjet katona, és az egyikük – csak úgy viccből – teljes erőből belerúgott a kutyába.
Erre dédnagyanyám feltépte az ablakot, és odakiabált: “a Sztálinba rúgjál ekkorát, te rohadék!”.
Erre Borisz, aki az egésznek tanúja volt, pisztolyt rántott, és rájuk fogta, “finoman” érdeklődve, hogy mi a gondjuk Sztálinnal.

 10. Szalacsi_Dezső — 2010-04-12 19:09 

És mit mondott a dédnagyi?

Sztálin elvtárs le fogja vágni a töködet, Te, kommunisták szégyene!

 11. fakir — 2010-04-12 21:25 

A nagyszüleimhez egy német katona volt beszállásolva.
A nagyapámmal együtt lőttek célba az udvaron, apám pedig együtt evett vele az ellátmányából.
Ő túlélte a háborút, még egy darabig leveleztek is.

 12. Bear — 2010-04-13 12:04 

Nekem nagyapám mesélte, hogy az oroszok csináltak olyasmit velük, hogy aki szökni próbált, azt mínusz kitudja hány fokban meztelenül elengedték. De csak “hogy ne fázzanak”, a magyarok combján felvágták a bőrt, és bedugatták a kezüket, mintha zseb lenne. Kedves ősi szokás lehet… Gondolom, túl sokáig nem lehet az ilyet túlélni, vagy a hideg vitte el, vagy a seb.

 13. vén betyár — 2010-04-13 12:46 

Apám l939-től l945-ig volt katona.Délvidék, Oroszország, visszavonulás.Nem sokat mesélt, többet megtudtam róla hugától, unokatestvéreitől, katonatársától.Emlékszem azonban néhány megjegyzésére, kis történetre.Mesélt a délvidéki éjszakai rajtaütésekről, a Pripjaty mocsrak körüli harcokról, a doni viszavonulásról, ahol az ezredéből 76-an maradtak 10 nap alatt, -23-30 fokban a hó tetején aludtak – és jöttek a tankok.Elmesélte, hogy hogyan verték a németek azokat az oroszokat, akik kézigránátot csempésztek az alvóhelyiségük kályhájába.Mesélt arról, hogy Ukrajnában konzervet és akkumlátort adtak a falusiaknak, éjjel együtt hallgatták a rádiót és itták a vodkát.Katonatársa /később a huga férje, tehát sógora/ mesélte, hogy ők, mármint a katonák külön megerősített táborban laktak.A faluba csak csapatcsendőr járőrök mehetek be.Azt mondta:”Apádat szerették, igaz, beszélni is tudott velük.Volt akinek elvágták a torkát.”4 év alatt 1 x volt 10 nap szabadságon, 8 nap út haza, 10 vissza.A gázálarcot az elején eldobta, telerakta a táskát tojásgránáttal.Akkor félt, amikor visszadobták az út túloldaláról és hallotta kalimpálni a feje fölött a villanydrótokban.Méis túlélte, szerencséje volt.Pedig egyszer akna is robbant a lovaskocsijuk alatt /3 hétig volt frontkórházban!.Sohasem ment le bombázáskor az ovóhelyre.Tapolca környékén esett fogságba, onnan is megszökött, visszament abba a faluba, ahol korábban voltak elszállásolva, ott ismerkedett meg Édesanyámmal.Bújtatták egy ideig, utána hazagyalogolt az Alföldre.

 14. franta — 2010-04-13 19:31 

@Old Man: Ilyen is, meg olyan is volt a kozák.
Az anyám mesélte -, hogy pont a kozákokkal nem volt baj. Két csoporttal nem volt baj. A 40 éves kozák vetette a kereszteket, és nem csinált semmit, mármint nem zabrált, nem erőszakoskodott stb. A négy nyelven beszélő leningrádi zongoratanár sem. Hanem a “sztálin geyerekek” – 17 éves prolik, meg a ferdeszeműek, a közép-ázsiaiak. Utóbiakról szólva, olvastam hazai politikai erők véleményét, hogy ezeket kell betelepíteni, mert “pusztai fajtestvérek”. Hát nekem nem azok.

 15. neccharisnyás útonálló — 2010-04-14 00:11 

Reakciós sünökről édesapám is mesélt. Nem átallottak hangos neszezés közepette beszökni a laktanya területére, és még a felszólításra sem reagáltak.

Nagymamáék szerencsére a normálisabb fajta szovjet katonából kaptak, mikor hozzájuk szállásolták el őket. Cserébe a férje nagybátyja ottmaradt a Donnál… iszonyatos idők lehettek.

 16. Old Man — 2010-04-14 06:31 

@Adani: 1945 február 14-én /a budai kitörés napján/ a Budapesti Nemzeti Bizottság határozatilag eltörölte a magzatelhajtás tilalmát, egyben több tonna különféle nemibetegdég-elleni gyógyszert kértek a Vöröskereszttől.Megrázóan ír erről, saját tapasztalatai alapján Polcz Alain Asszony a fronton című könyvében,Feldolgozta a témát Ungváry Krisztián is a Budapest ostromában.

 17. vén betyár — 2010-04-14 06:40 

Olvasmányélményeim alapján úgy látom, hogy az oroszok több hullámban érkeztek.
Előszőr a harcoló alakulatok, akik el voltak foglalva az öldökléssel és saját életük védelmével, ők nem sokat foglalkoztak a civilekkel.
Őket elég szorossan követve ahhoz, hogy ellenőrzés /hátravonulás esetén lelövés, stb/ alatt tarthassák a mozgásukat, az erre kiképzett kegyetlen katonai, politikai elhárító alakulatok, melyeknek már volt ideje, kedve, lehetősége, “felhatalmazása” a rablásra, erőszakosságokra.
Végül a már sokkal szervezettebb hadtáp, irányítás, ellátás stb. szervei, alakulatai, sokszor hosszabb időre beszállásolva, letelepedve.Ők is már “rendesebbek”, fegyelmezettebbek voltak.

 18. vén betyár — 2010-04-14 06:53 

@vén betyár: Azért ez sem kizárólagos.A településen, ahol élek, már jóval Bp megszállása után, amikor már a szinházi élet is beindult, megöltek egy fiatal lányt.Bp-en voltak színházban 8-an, Pest határától /7 km/ vidáman beszélgetve, az új élémenyektől eltelve sétáltak haza.Két orosz erőszakoskodott velük, az egyik lányt géppisztollyal lelőtték és talán a felelőségrevonástól megijedve erőszaktevés nélkül elfutottak.Számos hasonló tragédia történt.

 19. Adani — 2010-04-14 09:41 

@neccharisnyás útonálló:

Hasonlót én is hallottam vhol Röszke környékéről, egy fiatal még újonc határőr vette észre, h jelez a szenzor, majd kiment és a lépteket is hallotta, felszólításra nem reagált hát lőtt egy figyelmeztetőt, de még arra sem ,de közben meglátta a sünt a drótba gabalyodva és hát mivel a fegyverhasználatot meg kellett indokolni bevitte a parancsnokhoz, vagyis szakszerűen előállította a határsértő sünt, meg csak azért nem bilincselte mert sünbilincse nem volt. :)

 20. böme — 2010-04-14 18:51 

Nagyapám szolgált a második világháborúban. 5 évig volt hadi fogságban Szibériában, de sajna nem igazán mesélt az “élményeiről”, elégé megviselte, hogy 7 évig nem látta nagyanyámat.

 21. neccharisnyás útonálló — 2010-04-14 19:02 

@böme: Hát, ja, mondjuk ezek nem olyan sztorik, amikkel szórakoztatni lehet a nagyérdeműt. Szerintem nagyapa se szívesen mesélte volna, milyen volt, mikor 13 éves korában minden reggel úgy vitték sáncot ásni, hogy márpedig aznap belelövik a kiásott lukba. Vagy anyum nagyapja, aki szerencsétlenségére az összes frontot megjárta az I. vh.-ban, vajh miért tömött viaszt a fülébe, süketnek tettetve magát, mikor jöttek sorozóék begyűjteni a bármikorú férfiakat a szovjet frontra. Pedig maradandó fizikai károsodás nélkül jött vissza az elsőből!

 22. azIstenostora — 2010-04-16 01:55 

Az a bizonyos tömegsir (kitörés) a Városmajorban van a Fikkér utca vonalában a mai napig.Az oroszok összeszedték a sebesülteket az Olasz fasor és az Ostrom utca vonalában és élve egy tömegsirba dobták őket.Aztán leöntötték mésszel és betemették őket.
Még fél óráig mozgott a föld felettük.

 23. azIstenostora — 2010-04-16 01:57 

Bocs:Fillér utca

 24. azIstenostora — 2010-04-16 01:59 

@azIstenostora:

Bocs:Fillér utca a helyes

 25. Selkath - Nightwish rulez! — 2010-04-16 12:08 

Nagyapámnak (aki szintén megjárta a Dont) TÖK UGYANOLYAN órája volt, mint a képen! Az óra természetesen szintén ott volt nagyapám karján a Donnál. Szerencsére az örökségem megmenekült, itt lapul a fiókomban, csak egy jobb bőrszíjra és egy kis beállíttatásra vár.
Ezek a kis tárgyi emlékek hihetetlen értékesek tudnak lenni személyeknek és családoknak. A múlt egy kis darabjai. :)

 26. Kitalátor - a legnagyobb mikroblogger — 2010-10-05 15:05 

Kalocsán én is csőre rántottam a géppityut, amikor a meggyesből be akart törni egy süni, és felriasztott az alvásból, de elment a felhő a Hold elől…

 27. Szkv — 2011-02-12 14:47 

Amiről a történelem nem mesél.

Apám a II világháborúban légvédelmi tüzér volt. Alakulatukat kivitték Németországba. Parancsnokuk embersége, valamint a körülményeknek köszönhetően harcokba nem kellet részt venniük. Francia hadifogságba kerültek. Elmondása alapján ellátásuk a háborús körülményekhez viszonyítva tűrhető volt. A Magyar emberi tipus itt is bemutatkozott, volt aki a katona társait meglopva ki spórolta a kávéból a kocka cukrot. Hozta magával haza, és a Magyar határon az oroszok elvették tőle. Amire nagyon kellet vigyázni, szomszédjukban Amerikai katonák táboroztak és részegen lövöldöztek, mint a VADNYUGATON. Sajnos halál eset is történt.
DE A GYŐZTESEKET KI KÉRDEZI MEG HOGY MILYEN GAZSÁGOKAT KÖVETTEK EL.

 28. HAZÁMAT SZOLGÁLTAM, — 2011-08-03 12:55 

Minden apró emlék megosztása sokat jelent azoknak akik anno,hitelesen tudták meghallgatni azokat akik szerencsésen,betegen,sérülten haza érkeztek.Rendületlen hittel akartak haza térni,nagyapáink a szeretteihez,sajnos az én édesanyám apja már nem tudott haza térni,mert egy akna felrobban a lovas fogata alatt.A családban voltak olyan rokonok akik sikeresen haza tértek,ök is hasonló történeteket meséltek,de sohasem értek a végére,mert voltak olyan szakaszok melyekről nem beszéltek.
Az anyákkal ,leányokkal szemben elkövetett bűntetteket sohasem vizsgálták,pedig az erőszak akkor is a bűncselekmények közé tartozott.

 29. borzash — 2011-10-11 16:05 

egyszer kvázi életútinterjút cisnáltunk egy bácsival egy otthonban. érdekes volt, ő hadifogolyként egészen Szahalinig jutott (fát fágattak vele), istentudja hány állomás után. minden állomás elég kemény hely lehetett, ehhez képest az öreg mindegyikről csak annyit mondott, hogy jó volt ott is, meg ott is, az oroszok barátságosak voltak, csak enni adhattak volna többet…

az én egyik dédapám meg (sváb család, a neve alapján vitték melózni Szibériába) úgy maradt ott állítólag, hogy fontosabb volt neki a cigi, mint a kaja, és így elbizniszelte magát mindenestül. ónbánya, asszem, volt a családból, aki visszajött (nem mellesleg nő az illető), de nem vagyok benne biztos, hogy egy helyen voltak.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.