160. – A kartonkatona 1.0


Újabb hangulatos életképek következnek, suendoc billentyűzetéből. Ismét találkozhatunk a magyar harckészültségi kiképzés olyan hagyományos módozataival, mint az őszi lombszedés, továbbá értékes információkat kapunk a honvédségi gépkocsik legendás hadrafoghatóságáról.  

2003. szeptember 11-én kezdtem meg elenyésző hat hónapos sorkatonai szolgálatomat a szombathelyi laktanyában. Gondoltam is magamban: két éve pont ilyenkor rombolták  le New Yorkban az ikertornyokat, idén bevonulok, sorozatban érik a csapások az emberiséget, elképesztő…

Volt szerencsém az alapkiképzés idejét az itt kommentelő Darahian kollégával, és a méltán híres, másokat is megihlető Szatyi honvéd társaságában töltenem. Az első napok katarktikus élményekkel gazdagítottak. Indításként első este, mikor takarodó után úgy éjféltájban jutott eszébe valamely elöljárónak, hogy mennyivel logikusabb lenne a „kotonákat” névsor szerint elhelyezni a körletekben, így rohamléptekkel variáltuk át magunkat, alapfeltételként megkövetelve, hogy minden cuccunk egyszerre férjen el a kezünkben, teljesen szétpakolt állapotban is.

Szerencsémre első napokban nekem nem jutott surranó, és mivel az usanka, gyakorló, világítóan fehér tornacipő kombóban mégsem vittek a „dandárdiszkónak” csúfolt társas eseményre, ezt a továbbiakban is kihagytam, csakúgy mint az alaki kiképzés java részét. Ha egyszer senkinek nem tűnt fel a hiányom a sorban?! Cserébe rádöbbentem, hogy milyen mókás dolog a budikat hipózni gázálarcban.

Korán elmúlt ifjúságom idején próbáltam még magam abba a naiv hitbe ringatni, hogy a katonatörténetek java része a szabadidős lehetőségek korlátozott voltára vezethető vissza, ám maga a rendszer logikus. Istenem, gyermeki naivitás…. Pedig a ht. nagybátyám intő példa lehetett volna.

Mivel őszi sorvány voltunk, időnk nagy részét természetesen a laktanya karbantartása, jelesül a lombszedés jelentette. Az ehhez szükséges célszerszámokat egyrészt magunk vittük – sátorlap –, másrészt a raktárból kaptuk. A lombseprű és a seprű még viszonylag jól értelmezhető rendelkezés volt. A lapát és kapa kiosztásakor már csodálkozóan nyílt tágra a szemem, míg amikor az utolsó szerszámot, a csákányt is megkaptuk, elkezdtem a végső leszámolást az illúzióimmal. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a levélszedés közben sikerült eltörni a csákány nyelét, és két kapát fej nélkül szolgáltattunk vissza. Viszont eme tényleges közben kereszteltük át a Savaria Kiképző Központot Savaria Kertész Központtá.

A várva várt lövészet nem is okozott csalódást. Egy különösen sikeres kollégának már gépjármű elhagyása közben sikerült kiverni a két felső metszőfogát a fegyverrel, neki ezzel véget is ért a megerőltető nap. Igen, neki a papája volt hivatásos tiszt. Mi tagadás, elfogott az izgalom, amikor azzal a reménnyel vehettem a kézbe a „púúúskámat”, hogy használni is fogom, éleslőszerrel! Talán mondanom sem kell, hogy nekünk kiosztott AK-k annyit sem  értek, amennyit a MÉH adna a vasért. Össze-vissza vert, gondozatlan, szétlőtt, beállítatlan példányok voltak, illúzióink nem voltak a pontosságukat illetően. Szó mi szó, felvettem az előírt testtartást és szokásos precizitásommal buzgón elkezdtem lövöldözni a jobboldali szomszédom céljára. Istenem, hát elszámoltam, na! Viszont kettőnknek sikerült elégségest lőni, amivel kedves szomszédom rosszabbul járt, mint én, mert az én céllapomon az ellenőrző őrmester egész jó találatokat ért el a töltőtollával.

A következő férfias próbatétel a „hosszúvezgyak” volt, mely során sikeresen bizonyítottuk, hogy – személyi sérülés nélkül és aránylag csekély anyagi kár mellett – képesek vagyunk cca 60 km-t konvojban megtenni. Számomra, mint csupán B kategóriás jogosítvánnyal rendelkező szellemi segédmunkásnak a nagy értékű haditechnika egy selejthatáron lévő UAZ terepjárót jelentett. Repestem az örömtől, főleg hogy jogi diplomámmal elnyertem azt a megtiszteltetést, hogy a felvezető kocsi sofőre lehettem a századpéká társaságában. Róla annyit érdemes tudni, hogy fiatal, nemrég végzett tiszt volt, legfőbb ismertetőjele, hogy nem volt bent a laktanyában. Annyira nem is hiányoltuk. Volt olyan surranótársunk, aki a második hónap végére sem sejtette, kiről beszélünk.

Eljöve az indulás pillanata. Finoman noszogatni kezdtek, hogy talán indítanám be a technikát. Mondom: mivel? Akkor még nem sejtettem, hogy ezeket az Uazokat gyakorlatilag bármilyen hosszúkás tárggyal el lehet indítani, ami befér a gyújtáskapcsolóba. Én a kábé 6 mm hosszú lakatkulcsomat vetettem be, teljes sikerrel. Aztán zsebre tettem, nehogy elhagyjam. A motor járt tovább. Szeretve tisztelt századpékánk menet közben adta ki az utasítást, miszerint hamarjában kapcsoljam be a sárga villogót. Őszintén szólva nekem arról sem volt tudomásom, hogy rendelkezünk ilyesmivel, de a parancs: parancs. Elkezdtem határozottan kapcsolgatni a látható kapcsolókat, próba szerencse alapon.

Mivel akkoriban ültem gyakorlatilag először ilyen járműben (a rövid vezgyakot nem számítom, akkor csak a gázt kellett nyomni, nyúlni semmihez nem volt szabad), kissé tájékozatlan voltam még. Serény kapcsolgatásomra először felforrt a víz, egy másik kapcsolóra elment az olajnyomás, a többi bonyodalmat most nem részletezném. Szerencsére minden értéket vissza lehetett állítani a megfelelő kapcsolóval, így bár sárga villogó nélkül, de épségben befejeztük a vezgyakot. Hogy a sort tartani lehessen, csak igen kivételes esetben haladtuk meg a tébolyító 30 km/óra sebességet, ennek dacára a konvoj vége kitaposta a dízel Uralok szemét, hogy utolérjen, a legendárium szerint pedig a GAZ 66-ok csendőrfordulóval is kísérleteztek.

November elején átvezényeltek az egri Dobó István laktanyába, jelesül az 5. EHC (Elektronikai Harci Század) állományába. Korábban az Alföldön állomásoztak, még ezredként, szépen lekoptak addigra századméretűre. A laktanyában közösen voltunk elhelyezve a felderítőkkel, ami természetesen azonnal alapot teremtett némi fegyvernemi sovinizmusra. Mi felvágós hülyéknek tekintettük őket, ők csókos papírkatonáknak minket. Ennek annyi volt az alapja, hogy a laktanya felújított részében voltak a mi körleteink, és naponta zuhanyoztunk (meeecsoda luxus….!). Ez addig volt irigylésre méltó kiváltság, míg rá nem döbbentünk, hogy az új technikájú zuhanyzóban egy gomb van, „akarsz vizet, vagy sem” funkcióval. Hogy éjszakai őrség után áthűlt testtel, vagy kánikulában mekkora élmény volt/lehetett a kizárólag 60 és 70 fok közötti vizet szolgáltató zuhany alá beállni, azt az olvasó fantáziájára bízom.

Mivel diplomám alapján azt a téves következtetést vonták le feletteseim, hogy értelmes emberrel van dolguk, íziben meg is kaptam a századirodát. A felderesek akkoriban adták a külső őrséget Taszáron, ezért az értelmesebbjét elvitték, a maradékot ott hagyták nekünk szórakozni. Mivel a laktanya létszáma igencsak leesett, ezért sok szolgálat jutott mindenkire, nekem pedig nem volt pofám kevesebb szolit vinni, mint a többieknek. Ezzel szerencsére az unalom veszély nem fenyegetett, főleg hogy Koncz honvéddel karöltve mi adtuk az IPK (Intézkedő Parancsnoki Kocsi) szolgálatot is, ami rendelkezésre állásban és az ÜTI hurcolászásában merült ki, szeretve tisztelt UAZ típusú járművünk segítségével.

Ez talán nem volt olyan elkeserítő állapotban, mint a vezgyakos kocsim, de ha egy civil vizsgáztató meglátott volna a vizsgaállomáson, nem csak engem, de a teljes állomás személyzetét tarkón lövi elkeseredésében. Érzékeltetésül: csak hátsó kerék meghajtással 65 km/h volt a csúcs, a téli útviszonyra tekintettel elrendelt összkerék meghajtással pedig ez 30 km/h-ra csökkent. Koncz kollégával kissé kikormoltuk, leadásra a sebesség feljavult 110/70 km/h-ra… Egyébként imádtam a jószágot, a normálisabb ÜTI-kkel hatalmasat drifteltünk a hóban.

16 hozzászólás

 1. Baribál — 2010-05-03 10:24 

Kellemes, nosztalgikus hangulat kapott el a post olvastán. Jó volt, köszi!

 2. proletair — 2010-05-03 11:39 

ez a sztori egy kiváló kórképe a leépülő honvédségnek. Ez szomorú. A poszt viszont kiváló.”Mivel diplomám alapján azt a téves következtetést vonták le feletteseim, hogy értelmes emberrel van dolguk…” itt azért röhögtem rendesen:)

 3. franta — 2010-05-03 16:07 

Hát ez az. Még az én vonulásom előtt )a komcsi rendszerben) mondták túlesett barátaim – innen és onnan -, hogy a tankok meg a pszh-k, meg a különböző kocsik fele nem indulna, indulhatna el éles helyzetben, mert vagy a technikai állapotuk, vagy az ellopott benzin ezt nem tette lehetővé.
És ez nem tűnt fel a belső elhárításnak? Vagy azok is balfékek is (korruptak voltak)?
Ezek így akarták megverni a NATO-t és öt napon belül az Alpokon keresztül elérni a Po-síkságot?
(Jó, ez a poszt a NATO korszakból született, de.
Így még siralmasabb, hogy egy NATO ország így néz ki. A NTAO sem ellenőriz?)

 4. Szalacsi_Dezső — 2010-05-03 17:27 

Én is majdnem sofőr lettem (hivatásos jogsim révén) de aztán mégse, mert hát nehogymá’ hüjetápos. Így aztán maradtam nyúl. :-(

 5. Rókakígyó — 2010-05-03 17:39 

@franta: A korrupcióhoz: nálunk ma is egy olajezredes a polgármester.
egyszer kellett a riadó alkalmával egy pöszkét felügyelnem télen az izzítás alatt. Természetesen kigyulladt és a porraloltó nem működött. A sofőr súlyos szidalmak közt szedte el tőlem az eszközt, majd tekerte le a tetejét és öntötte a tartalmát a motortérbe. szerencsére működött.

 6. hungaryhonvéd — 2010-05-03 19:33 

Üdv Harcostárs! Üdv DSZÁ!

Jókor voltunk jó helyen? =D Vagy nem…
Mert ugye tudjuk: van jó hely, van rossz hely, van Szombathely.

Egy vonulás voltunk. Én a 2/1-be kerültem, aztán átigazoltam őrnek.
Bevonuláskor és éleslövészeten zergebaszó hideg volt. Ezt leszámítva jól sikerült mind2…=)
A kertészkedés nekünk is megvolt. Köv vonulásnak még télen is… De volt, hogy a kis kacsónkkal kapirgáltuk körletünk kerületét.

A tribün láttán volt egy kis szívdobbanás. (háttérben a börtönfal építése)
A fél évemből 5 hónapot töltöttem az alakuló tér és a felvezetési útvonal koptatásával.

(ezekről korábban már írtam)

 7. Nyugalmazott Főtápász — 2010-05-03 20:38 

@hungaryhonvéd: Nálunk az a mondás tartotta, Szombathelyről diszlokálva:
Vannak szar helyek, vannak nagyon szar helyek, és van Kiskunfélegyháza.

 8. hungaryhonvéd — 2010-05-03 21:02 

@Nyugalmazott Főtápász:

Akkor máshol, másra is élt a szófordulat.
És azt se feledjük hőn szeretett Honvédségünkkel kapcsolatban:
mindig van lejjebb…

De összességében nem volt rossz ott. Persze a múló idő romantikus szűrője rendesen torzít és ezáltal szépít.

 9. fakir — 2010-05-03 21:12 

Az a GAZ 66 úgy néz ki, mintha egy fülke cserés IFA lenne. :-)

 10. vén betyár — 2010-05-04 08:49 

Hogy miket olvasok!Félév katonaság!Hihetetlen!Hogy lehetett kibírni?

 11. suendoc — 2010-05-04 12:04 

@vén betyár: Hát, kedves Betyár elvtárs bizony annyi volt. Ez már elég volt az ízelítőhöz (nem is lettem hivatásos mint terveztem), ám még nem érte el a garatot a lószerszám. Szerencsétlenebb sorsú kollégák számára ez felháborítóan kevés idő, mentségemre legyen mondva, volt még egy sorvány aztán be is csukták a kapukat…

 12. vén betyár — 2010-05-04 15:49 

@suendoc: Köszi, én csak azokat sajnálom, akik ki sem próbálhatták.Pedig mennyi élmény!Különösen így utólag szép.”Békévé oldja az emlékezés.”Vallom, hogy „szegényebbek” lennénk nélkülük.Jól összehoztad, gratula!

 13. rozsdafarku — 2010-05-04 16:26 

De összességében nem volt rossz ott. Persze a múló idő romantikus szűrője rendesen torzít és ezáltal szépít.
Jó kis poszt volt!

 14. hazitroll — 2010-05-05 07:31 

@vén betyár: Én azt vallom, hogy kár, hogy nem lehettem ott. És akik ott voltak, azok közül nagyon kevesen hiszik el ezt nekem, és nem is értik, hogy én miért akarom-akartam volna maga szívatni…

 15. Sunsetjoy — 2010-05-05 17:54 

„ha egy civil vizsgáztató meglátott volna a vizsgaállomáson, nem csak engem, de a teljes állomás személyzetét tarkón lövi elkeseredésében”

A kedvenc „kifejezésem” arra, ha valami nagyon durva :)

 16. Szkv — 2011-03-04 20:02 

Végig olvasva ezen oldalt, eszembe jutott amikor az őrs Pk egyszer tett egy bátor kijelentést, hogy nekünk HATÁRŐRÖKNEK esetleges támadás esetén csupán egy napig kell kitartanunk és meg érkezeik a „jól felszerelt” honvédség és vissza verik a gaz betolakodókat. Nekem már akkor kétségeim voltak. Nekünk HATÁRŐRÖKNEK (70-ES ÉVEK) a személyi (1db géppisztoly) fegyverünkön kívül keményen rendelkezésre állt golyószóró, géppuska, RPG vegyvédelmi védőruha, rohamsisak, amik csendesen pihentek a raktárban. Igaz a HATÁRŐRSÉG őrzési feladattal volt megbízva ebből kifolyólag nem kellet nagy fegyver arzenál. Járművek olyan állapotban voltak, hogy a riadókat gondtalanul végre lehetett hajtani. Lehet hogy furcsán hangszik, a riadót, -3- azaz HÁROM PERC alatt végre kellet hajtani. Végre is hajtottuk.
Aszt azért tudomásul kell venni, hogy a honvédségnél (valamikor), voltak komoly alakulatok. Pl Tapolca Rakéta dandár.
Harckocsik amiket a vonat ablakából, és az útról lehetett látni, azok csak álcának voltak.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.