Ezeken az oldalakon már többször olvashattunk arról, hogy a seregben kevés pihentetőbb beosztást lehet elképzelni egy isten háta mögötti harcállásponton teljesített szolgálatnál. P. Tarator kolléga hasonló helyen töltött el egy kis időt úgy hat évvel ezelőtt, s mai posztjában egy olyan rendkívüli eseményről számol be, ami végül meg sem történt, viszont a dolgok tényleg olajozottan mentek.

2003-2004 telén történt, nem sokkal az után, hogy a szombathelyi kiképzőközpontban – szép szál fák, lágyan hulló levelek és igen nagy gyökerek között – átestem az alapkiképzésen. Egerbe vezényeltek a 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóaljhoz, amit Szombathelytől csupán 14 órányi honvédségi buszút, továbbá az ebből fakadó kétoldali akut seggfájás választ el. Ott, a sötét laktanyaudvaron rögvest bejelentették, hogy 12 szerencsétlen balfaszt még aznap éjjel továbbküldenek a Bükk közepén rejtőző rádió-átjátszóállomásra, ahol ugyan rókák és kismókusok vannak, de kimenő meg sör, na az például nincs.

Mikor hajnali kettőkor lekászálódtunk a Ural platójáról a csűdig érő sárba, és mind a tizenketten bevonultunk a házba, egészen más arckifejezést viseltünk, mint az akkoriban indult Big Brother széria szereplői. Itt a műsorvezető egy mogorva zászlós volt, kamera helyett felmosóvödör volt minden sarokban, és harminc kilométeres körzetben az egyetlen nő egy bizonyos Tina volt.

Az is német, és juhász.

Egy másik őrkutya a Czigány nevet viselte, feltehetőleg sűrű, fekete bundája miatt. Ugyan az éppen ott lévő szerződéses szerint azért, mert buta, lusta és koszos, de én nem értettem az összefüggést. (Mellesleg a csapatunkban lévő egyetlen cigány srác mindenben ellentéte volt a fenti jelzőknek. Később volt szerencsém négy napot összezárva tölteni vele az egyik szolgálati helyen, és igencsak megbízható, rendes skac volt.)

Hamar beletanultunk a szolgálatba, mivel ez abból állt, hogy tizenkét órát kellett ülni egy kellemesen fűtött szobában egy bekapcsolt, de soha nem használt rádióberendezést nézve, és három óránként letelefonálva Egerbe, hogy még élünk. Amolyan „majmokat etetem, gombokhoz nem nyúlok!” típusú szolgálat. Állítólag 2001. szeptember 11. után rádiócsendet rendeltek el, amit azóta sem vontak vissza. Bármi volt is az ok, a rádió soha nem szólalt meg, én pedig mindig férfiasan tűrtem, ha végre egy fél napra békénhagytak. Megvolt továbbá az a helyzeti előnyöm a többiekkel szemben, hogy én tudtam olvasni a szolgálatban. Már nem csak azért, mert vittem magammal könyveket, hanem mert ismertem a betűket.

Éppen akkor is a hazát védtem egy 65 mintájú kalandregénnyel, amikor rámcsöngettek a többiek, vagy négyen: hoztak fel olajat, hogy feltöltsék a fűtőrendszert üzemanyaggal. Nem lehetett könnyű az akkor már térdig érő hóban felcipelni az olajoskannákat, dehát mindanyiunknak megvolt a maga keresztje. Lerúgtam hát magamról a takarót, letettem a könyvet, belebújtam a bakancsomba, és beengedtem őket. Odavezettem őket a szivattyúhoz, ami az épület külső falán volt, rögtön mellette a túlfolyó, alatta pedig egy fém tálca, ami a túltöltött olaj felfogására szolgált. Ezek után visszamentem, hogy én is szolgáljak tovább, hiszen a rádiót mindig figyelni kellett, no és a könyvek sem olvassák el saját magukat.

Olyan tíz perc múlva, mikor egy fejezet végére értem, kisétáltam megnézni, hogyan állnak az olajtartály feltöltésével. Derék katonák, jó harcosok voltak mind, és a feladatot 110%-osan teljesítették; a plusz 10% a túlfolyó alá tett fémtálcában úszott. Éppen azon tanakodtak, hogy mitévők legyenek a fölös olajjal, már persze kevésbé választékosan kifejezve magukat. Az, hogy esetleg visszatöltsék a kannába, és levigyék magukkal, egy pillanatra sem merült fel, de ezért igazán nem tudtam kárhoztatni őket.

Nagy nehezen sikerült megvétóznom, hogy egyszerűen kiöntsék az épület mellé, bár az önmagában nem volt meggyőző érv, hogy a Bükki Nemzeti Park közepén vagyunk. Inkább az hatott, hogy belátták, ha kiöntik az olajat, az úgy kipusztítja ott a növényzetet, hogy Mordor ahhoz képest egy virágzó holland pipacsmezőnek tűnik majd, és ez még a botanikában kevéssé jártas parancsnoknak is szemet fog szúrni. Ezek után megállapodtak, hogy a legjobb lesz, ha suttyomban elégetik, és akkor nincs több probléma ezzel a fölösleges négy-öt liter olajjal. Én csupán annyit kértem, hogy húzzák el a tálcát a fa alól, mert soha nem lehet tudni, és visszamentem a köny… rádióhoz.

Pár perc múlva egy halálravált, falfehér arcú honvéd jött be, és mivel hang nem jött ki a torkán, inkább csak metakommunikációval jelezte, hogy menjek ki vele. Mikor kiléptem, egyből megrohantak a háborús emlékek, még ’91-ből. Nehéz, mocskos háború volt, én pedig a tévében néztem. Ott mutatták, hogy a Kuvaitból visszavonuló iraki hadsereg felgyújtotta maga után az olajkutakat. Tele voltak a híradások a hatalmas, vöröslő lángoszlopokkal és a sűrű, koromfekete füsttel. Pontosan ugyanaz a kép tárult elém ott a Bükkben is, annyi különbséggel, hogy itt négyszínnyomásos kétségbeesett katonák ugráltak a tűz körül, valamint hogy havas volt a táj, bár ez utóbbi rohamos sebességgel változott.

Falfehér honvéd a homlokára csapott, mert bizonyára kitűnő ötlete támadt, és visszarohant az épületbe. Egy perc múlva felbukkant egy vödör vízzel, és hatalmas elszántsággal, de hála az égnek sikerült időben eléje vetődnöm. Akkor és ott nem tudtam szabatosan megfogalmazni, hogy a rendelkezésünkre álló limitált lehetőségek közül talán a legrosszabb, ha egy vödör vizet öntünk az erdő közepén lángoló olajba, így csak annyi szakadt ki belőlem, hogy „ránk hátékázzák a Bükki Nemzeti Parkot, baszki!”.

Bolondos idők voltak ugyan, de Falfehér honvéd meg egyszerűen csak bolond.

Tudtam, hogy a nagy idők nagy áldozatokat kívánnak, és én kész voltam áldozatot hozni a hazáért. Erre esküdtem fel, ez volt az alkotmányos kötelezettségem. Nem azt néztem, hogy én mit veszítek, hanem azt, hogy az ország mit nyer. Falfehér honvédhoz fordultam, és megkértem, hogy hozza ki a pokrócomat, de előtte nedvesítse be. Mindenki megértette e tett nemességét, és a pillanat magasztossága ott lebegett közöttünk, csakúgy, mint a sűrű olajfüst és a lassan szenesedő faágakból szálló pernye.

Mikor a víztől nehéz honvédségi takaró megérkezett, közülünk a legbátrabb odaállt a lángok elé, karjait szélesre tárta, és a feje fölé emelte, hogy a takaró teljes felületét rá tudja borítani a gyilkos olajmáglyára. Egy pillanatra megállt, hogy bátorságot gyűjtsön ahhoz, amit meg kellett tennie. A tűz ezt a pillanatot használta ki, és elaludt. Egyik pillanatról a másikra. Amint elégett az összes olaj, a máglya minden átmenet nélkül kialudt, mi pedig ott álltunk bambán a kiolvadt erdő közepén, közülünk a legbátrabb még mindig szélesre tárt takaróval, törzsi sámán pózban, enyhén szellemi fogyatékos arckifejezéssel.

Kiszedtem a kezéből a takarót, és bementem az épületbe, hogy leadjam a szokásos háromóránkénti jelentkezést Egerbe, mely szerint, a bázis teljes létszámmal üzemel, rendkívüli esemény nem történt.

Kicsit formabontó módon hívom fel a figyelmet arra, hogy mai katonatörténetünk szerzője, P. Tarator nem sima posztoló; ide kattintva megismerkedhettek személyes honlapjával, s nem utolsó sorban a pár hónapja megjelent első könyvével, amit honlapján mától folytatásokban is olvashattok.