171. – A rugalmas elszakadás

Stüszi Vadász mai posztja a milstory azon belső sorozatához tartozik, amely a blog családi oral history vonulatát erősíti. Többször említettük már ezeken az oldalakon, hogy (a saját katonasztorikon túlmutatóan) bátorítjuk apáink, nagyapáink és dédapáink háborús történeteinek megörökítését. Ez a legkevesebb ugyanis, amit megtehetünk azért, hogy katona- és civil szellemük továbbéljen. És ha már nincsenek közöttünk: nyugodjanak békében…

A második világháború korabeli magyar és német propagandája hívta a szüntelen visszavonulási kényszereket, a gyilkos kiszorítósdit „rugalmas elszakadásnak”. Hja, a marketing már akkor is erős volt, s nem csak elvtársi oldalon.

Apám második világháborús élményeiből következnek szemelvények.

Az ő ágán egy szabolcs-szatmár-beregi kisvárosba, Kisvárdára való a család, bár annó-annó a XIX. század utolsó harmadában Kassa, Eperjes környékéről költözött délebbre Dédapám, kádármesterként. Ez egy bizonyos becsületbeli ügy folyománya volt… Hja, mind apai, mind anyai ágon erősen nőkedvelők voltak a férfi ősök. :-) Jelentem, a családi hagyományt becsülettel továbbvittem/viszem. Vér nem válik vízzé.

Kérek engedélyt  büszkének lenni! :-) :-)

Jóapám már kereskedősegéd volt egy kis szabolcsi, három szatócsboltot üzemeltető kiskereskedőnél, egy ortodox vallású zsidó bácsinál, annak egyik boltjában.

Az 1920-as születésű Apám az 1943 tavaszán, már a doni katasztrófa után megkapott behívóval híradós és gkv-kiképzésben részesült, s egyhamar a  Don-kanyar utáni állapotában hazafelé űzött, éppen „rugalmasan elszakadó” magyar hadseregnél találta magát Ukrajnában.

Érdekes élménye volt, hogy a helyi ukrán, ruszin és ki tudja milyen más nemzetiségű szovjet állampolgárok a megszállt országukban velük, megszálló magyar katonákkal nem viselkedtek nagyon ellenségesen. Sőt, esetenként fraternizálás is volt… Nem így viselkedtek viszont a németekkel. Nyilván okkal.

Az öregem valami olyan ezrednél volt, ahol Odescalchi Miklós is megfordult (itt balra), sőt beszélt Pálinkás (Pallavicini) Antalról is, de ez már kiesett a hombár fejemből, hogy miket mondott róluk. Azt tudom, hogy mindkettőt igen szerették a katonák: emberségesek, humánusak voltak. Előbbi nagy bohém hírében állt és még szabolcsi (tuzséri) is volt. Mai fogalmak szerint a két ember kb. konzervatív-jobboldali volt, s rühellték a nácikat, keresték a jó oldalra állás lehetőségét, így utólag megtudva. Odescalchit ’45 elején Sopronkőhidán a nyilasok kivégezték „hazaárulás” miatt.

Az ezred, de legalábbis az öregem alakulata egészen Lvov (Lemberg) közelébe jutott, de onnét elég hamar ajtót mutattak nekik a helyi erők, nem a legkifinomultabb úri modorban persze. Ebbe sokan belehaltak, a fater is közel járt egy katyusa-záporban való odaveszéshez. Nem volt ijedős típus, de rettentő leírást adott az élményről. Nagyon durva, sokkoló, demoralizáló fegyver volt az a sztálin-orgona. Annál az esetnél két bajtársát pl. egy fára felvitte a légnyomás, a ruhát szinte leszedte róluk, látható, komolyabb külsérelmi nyom szinte nem maradt rajtuk, csak éppen holtan lógtak az ágakon, kicsavart tagokkal , testtel.

Mesélte még, hogy éjjelente kerrergő kis duplafedelű orosz repülőgépekről kézigránátokból, rögtönzött bombákból álló áldást szórtak a szovjetek rájuk sokszor, sokfelé. Ha nem voltak jól álcázva, elsötétítve, komoly bajba kerülhettek. A híradós kocsikat bemérni nem volt nehéz az oroszoknak sem. Egy alkalommal valamelyik légvédelmis szakasznak sikerült olyan kárt tenni egy ilyen Po-2-es kereplőben, hogy a miáltalunk megszállt területen kényszerleszállt vagy tán lezuhant. Általános meglepetésre kétfős személyzete nőkből állt. Egyikük hamarost belehalt  a sebesülésébe, másikuk fogságba esett, szintén sebesülten. Kiderült, hogy az egyik a pilóta volt, a másik szó szerint kosárból, kézből szórta rájuk a robbanóeszközöket. Mivel a géptípust ismerem, a dolog hihető: zömmel vásznas borítású,  részben fa-sárkány, függesztési lehetőség, potenciális bombarekesz smafu, így a „bombázótiszt” (mint anno a repülés őskorában) kézzel hintette a matériát.

Mivel az öregem gépkocsivezetői beosztásban szolgált, ezért sokat mozgott, látott.

Például egyszer egy  tip-topp, kifogástalan, vörös hadseregbéli T-34-es alakulatot, úgy másfél tucat páncélossal, amely német felvezetéssel – diszkrét döbbenetet keltve – békésen közöttük haladt át valamerre úgy, hogy valódi orosz pufajkát, hurkás fejvédőt viselő személyzete hóhdajcsul értekezett a magyarok fedezetében (is) visszavonuló wehrmacht katonákkal… lévén álcázott SS-páncélosok voltak, zsákmányolt, kipofozott orosz tankokkal. Az öregem egy Kendelényi nevű bajtársával (gyerekként ismertem) látta is az egyik ilyen ál-szovjet figurát, amint a hüledező, szájukat tátó wehrmacht katonáknak megmutatta az orosz gúnya alatt viselt fekete harckocsizó SS-ruházatát. Nyilván jól is jött nekik a morva nagy hidegben. Aztán elfogásuk esetén gondolom keserű gyümölcsöt termett a rafinéria. Igaz, ők voltak az utolsók, akik orosz fogságba eshettek, gondolom. Állítólag ezek az egykori porosz területekről való, szláv nyelveken tudó anti-bolsevista helyi erőkből verbuvált alakulatok voltak, nem „igazi árja németek”, hanem sokszor olyan szlávok, akiknek országát belekényszerítették a Szojuzba, így méretes Sztálin- és kommunista-gyűlölettől fűtött  mókusok lehettek.

Az öregem is, mikor ezt látta, bizony csak pislogott, mint az a nevezetes béka Miskolcon a dermedt levesben.

Hamár DerMedve (a német jegesmaci, ugye), azaz qrva hideg: télen többet szenvedtek tőle, mint az oroszoktól, a partizánoktól, a friccektől (ah, ja – tőlük is, a drága szövetséges kamerádoktól, ez külön poszt lehetne). Egy alkalommal a lerobbant motorú Rába Botond (v. ilyesmi) alá kellett feküdnie szó szerint egy-másfél percre, hogy beindítsa valahogy, de a farkasordító hidegben a testmelegtől, kipárolgástól megolvadt hóba bizony odafagyott szerelés közben. A verda keservesen beröffent, ő meg válltól seggig fogoly volt – akkor még csak a hóban, jégben. Vergődéssel megpróbálni megszabadulni nem volt tanácsos, mert az amúgy is ócska ruházat, meg tán a bőre is odalett volna, s egyikből sem volt jó az utánpótlás.

Végül egy másik kocsi meleg hűtővízéből leeresztettek a bajtársak valamennyit sisakokba, köré és aláöntözték, hogy fel tudjon állni. Össze is szedett egy, a későbbi életét végig kísérő, ismétlődő veseproblémát. Ezt a kis orosz télből való kóstolót még éppen megúszta. Nem úgy a fogságba esést Máramarosszigetnél, ’44 őszén, rugalmas elszakadás közpette.

Minden rosszban van valami jó, mint tuggyuk. A kelet-romániai Focşani-ba (Foksány) került, ahol egy irdatlan méretű fogolytáborban volt bentlakó. Ironikus, hogy a város neve  magyarosan ejtve a  fogság szavunkra hajaz. Szinte minden, a SZU-val ellenséges viszonyban álló hadsereg katonáiból volt ott, de rengeteg. Apám néhány ferdeszemű kamerádot még japánnak is gondolt, bár azok hogy keveredtek volna oda…? Ki tudja, a háború őrületébe beleférhetett az is. Piszok mákja volt azonban: számára Szibéria, Kola-félsziget, Közép-Ázsia és csatolt vívmányai elmaradtak. „Csak” 11 hónapot volt orosz fogságban. Másokéhoz mérten ez cserkész-dzsembori volt, sztem. Baromira lefogyott, szinte csak mahorkán meg kásán élt, de élt.

Aztán jött a jó tündér. Mivel a háború viszonylag gyorsan átrobogott (minden viszonylagos, tudom) hazánkon, s az oroszok Bécsig jutottak. A sok veszteséget elszenvedett megszállás-felváltók emberhiány miatt az öregemet, s néhány más, közlegény magyar gkv.-bakát gépkocsira vezényeltek, ööö… zabráló járatokra sofőrnek. Legalábbis Apám így nevezte azt, hogy a mellé adott, davajgitáros, 20 év körüli orosz tizedes vagy szkv. legény gk. pk-val Erdély – Máramarossziget – Budapest, Lvov – Munkács – Debrecen – Budapest és Lvov – Nyíregyháza – Miskolc – Budapest – Bécsújhely oda/vissza menetekben ilyen-olyan ládákba, zsákokba zárt valamiket fuvaroztattak vele tonnaszám. Hol egy szál teherautóként, hol kisebb konvoj tagjaként. Főleg keleti irányba menet voltak gyanúsak a rakományok aus Wiener-Neustadt, de kérdezősködni, okoskodni egészségtelennek látszott. Hamar elsülhetett az a PPS, mondjuk „szökési kísérlet” címén. Kaja az nem volt, némi komiszkenyéren kívül se az orosznak, se neki. Pajéhali előre, parancs az parancs, majd lesz valahogy, szicsász!

Néha Iván szóváltásba keveredett ilyen-olyan ellenőrző pontokon orosz sarzsikkal, de valahogy mindig volt olyan papírja, amitől tovább csattoghattak. Apámnak az volt a benyomása, hogy valami nagykutya orosz főtiszt legénye lehetett, de ő maga sosem látta az illetőt, ha így is volt. Ki- és berakodáskor elzavarták staubolni, kóricálhatott egy kicsit a bejárható részeken, de ennyi. Városnézés, csajozás, üzletelés vagy netán leborítás az nyema. Távol tartották a ciházástól. Asszem így járt jobban.

Apám szerint az orosz katona a maga módján jóindulatú volt. Hívjuk Ivánnak – nem tom’ az volt-e. Egyszerű, hétköznapi orosz fickó, fiatal volta ellenére nyilván sok, rettentő háborús tapasztalattal. Megéhezés esetén, vagy zsákmány megszimatolásakor  – lényegében bárhol, bármikor, random módon – leállíttatta a gépet, a kulcsot, kurblit(!) elvitte, és távozott. Szicsász. Szpaty, kurity! – mondta és elhúzott. Zabrálni, rekvirálni, rabolni, csencselni… ki tudja? Volt, hogy hamar megjött valamivel, s volt, hogy órákig is elmaradt, mire ezt-azt hozva (vagy éppen üres kézzel) beállított. Gyakran bűzlött a szesztől, kölnitől, bortól, de tartotta magát. Addig Apám őrizte a gépet, rakományt, persze csak szigorú arccal, és egyszerre  rettegő pillantással, meg egy cirill/magyar betűs bumázskával, igazoltatás esetére. De amit Iván az autóig elhozott – néha csak marharépát, amúgy földesen, néha kolbászt, szalonnát, sajtot, kenyeret -, azt becsülettel mindig megosztotta vele. Ha 10 deka szalonna volt az a valami, akkor is, ha 2 kiló ehető akármi, akkor is. Hogy valakinek akár az életébe is került egy-egy komolyabb „beszerzés”, azt csak sejteni lehetett. Némely értékesebb rekvirált áruval Ivánunk boltolt is, főleg a komolyabb szeszre bukott. Többet volt szomjas, mint éhes, pedig az is volt, permanensen.

Tavasz lévén előfordult, hogy az Alföld szélén valami veteményes  mellett elhaladva hangzott el a sztoj! – majd Ivánunk kitépte a földből a sarjadó újhagymát, a csiszmaszáron leverte a földet róla, kettéosztva a zsákmányt be is puszilták ebéd gyanánt. Plusz egy darabka Pravdába, mini, visszahajtogatott peremű tölcsérnek megtöltött mahorka. Mahorkagyújtáskor egy kis szemöldöklepörzsölés nem a világ – hiába nu, tudtak élni az urak/elvtársak, még a poszt-apokaliptikus környezetben is. Amiket a fater mesélt… ha a fele igaz, sem értem, hogy lehetett ép lélekkel átvészelni a háborút? Az ő generációja – alig van már belőlük – mind egy kicsit sérült emiatt, de ki ne lenne az? Vajon mi kibírnánk, ha túlélnénk egy olyan őrületet??? Költői kérdés, de szerintem mi, elkényeztetett nemzedékek nem.

A mahorkától olyan füst volt a fülkében, hogy kilátni alig lehetett. Sajna az öregemet láncdohányossá tette ez a „háborúban, fogságban éhség ellen dohányoztunk” típusú, kényszerű,  túlélő életmód.

Aztán a dolgok jóra fordultak: ’45 nyara végén vonattal Debrecenbe hozták őket, leszerelni a fogságból – még csak szöknie sem kellett. Nem szervezték be az alakuló új rend felkent hívévé, nem vitték kicsi rabotra, nem tartották piszok fasisztának, nácinak és egyéb letaposni valónak; csak egy magyar bakának nézték, aki volt…

Kicsit még vegzálták a magyar igazoló bizottságosdival (mint akkor mindenkit, persze), de mert közlegény volt, sötét dolgokban nem vett részt, katonai bűncseleményt sem akartak a nyakába varrni, így hát szabadult.

Arra ért haza, hogy a nagyobbik öccse németországi amerikai fogolytáborban van, a főnökét meg családostól elhurcolták a németek, nur für kleine Arbeit. Sose látták többet őket. Sajátos ez a két-három szélsőséges, múltszázadi -izmus: mind „kis munkára” hurcolta az elemészteni kívántakat… vezető ideológusaik, diktátoraik büntetésnek érezhették  a munkát, lévén zömük sose dolgozott, becsületes állása, munkahelye, hivatása, szakmája szinte egyiknek se volt, vagy csak  keveset dolgoztak benne, ha volt is, mielőtt népirtó főgenyók lettek volna.

Apám nem  volt hős, nem vitézkedett, nem volt harcimarci, de gyáva sem. Ezt dobta neki a gép, ahogy ma mondjuk. És még így is piszok szerencsés volt, sok millió más emberhez képest.

Innét a polgári lét újabb csavarjai következtek. Élete végéig emlegette háborús élményeit, hiszen nem szabadulhatott tőlük, egészen 31 évvel ezelőttig. Ekkor elvitte a második infarktusa, még abban az évben, amikor én az A/1-et boldogítottam, s nem élte meg a nyugdíjkorhatárt, ami akkor még kerek 60 év volt a fijuggnak. Nyugodjon békében.

24 hozzászólás

 1. vén betyár — 2010-06-02 08:26 

Nyugodjon békében!Emlékét, emlékeit felidézve mintha magunk is ott lettünk volna átéltük vele azokat az embert próbáló tragikus éveket.Voltak, akik a háború embertelenségében is tudtak emberek maradni.
Apám is végigcsinálta, túlélte 39-től 45-ig.Gyermekként én is hallottam tőle háborús élményeket, sajnos nem eleget, nem szívesen beszélt róluk.Akkor sem nekem mesélt, régi bajtársaival emlegették néha.Soha nem volt az oroszokra, ukránokra egy rossz szava sem.A németekről máshogy beszélt.
Felnőtt fejjel igyekszem mindent megtudni, elolvasni azokról az évekről, eseményekről, melyeknek ő is részese volt, lehetett.
Ezért is szívemhez szól ez az írás, köszönet bajtárs!

 2. proletair — 2010-06-02 09:57 

Igen olvasmányos volt, és ha szabad ilyet írnom, akkor kellemes is.
Kiegészítés: a kétfedelű gépek Polikarpov Po-2 repülők voltak, és nagyon sok női személyzet repülte ezeket. A magyar katonáknál sokféle beceneve volt, de például emiatt kapta a marinéni nevet is.
A T-34-el felszerelt német alakulatok már a kurszki csatában is harcoltak, de sajnos nem váltak be. Hiába volt rajtuk jókora kereszt, a saját csapatok ha csak a sziluettjét meglátták, kilőtték a fenébe.
A Rába Botondot jól tudtad, az a terepjáró akkoriban egy világszínvonalú jármű volt.
Gratula a posztért!

 4. hazitroll — 2010-06-02 10:24 

Nagyon jó írás! Sajnos vagy nem sajnos, akik csak tanulunk a háborúkról, számunkra mindez már csak számokká egyszerűsödik. És mi már sorkatonák sem voltunk, hogy csak icipicit is de ízelítőt kaphassunk mindebből. Nem tudom, jobb így vagy sem, mindenesetre nagy szükség volt és van az ilyen visszaemlékezésekre.

 5. proletair — 2010-06-02 10:45 

@vén betyár:
a számból vetted ki a linket:)
@hazitroll:
Pont erre gondoltam. mikor kihal az a generáció, aki még emlékeztetne a borzalmakra, akkor majd elválik, hogy a mi generációnk tudott e tanulni valamit ebből.

 6. Valandil — 2010-06-02 11:03 

“a megszállt országukban velük, megszálló magyar katonákkal nem viselkedtek nagyon ellenségesen” – apám hetente járt be Kijevbe. Hallott ugyan arról, hogy vannak arrafelé partizánok, de nem látott egyet sem, amíg a Pripjatynál meg nem indultak a szovjetek. Akkor meg már nem lehetett megkülönböztetni a regulárisoktól őket.

 7. tépegető szexkavátor — 2010-06-02 11:53 

@proletair: kiegészítés az orosz pilótanőkhöz: Apámék , -elmondása szerint – le voltak döbbenve, hogy nők is harcolnak ellenük. Nálunk az egri nők példáján kívül ez nem volt szokásban ugye. Másfelől mélyen elgondolkoztatta őket (szép suttyomban persze), hogy mégis mit is kerestek ők magyarok ott…ha már a muszkák olyan vehemensen, akár nőkkel is védik a hazájukat, kinek is van igaza, még ha rühellették is a komcsikat idehaza, tkp. mindannyian. Mindenkinek köszönöm az elismerő szavakat a poszt kapcsán , ha mondhatom így, Apám nevében is.

 8. hazitroll — 2010-06-02 11:57 

@proletair: Azt hiszem, Steinbeck írta az Oroszországi naplóban, hogy Minden generációnak szüksége van egy háborúra, hogy megtudja, milyen borzalmas az, és ne akarjon háborúzni. De ő is mintha idézte volna valahonnét. Én amúgy úgy fogalmazom meg a dolgot, hogy azért olyan punnyadt pöcs a mai generáció, mert nagyszüleink végigküzdötték a II. világháborút, szüleink azért megszenvedték a szocializmust, nekünk meg mi maradt? Bőség, jólét, jogvédők. Nem hiányzik persze egyik korábbi állapot sem, de azért némi léleknemesítő küzdés talán nem ártana.

 9. blue highway ACE — 2010-06-02 12:10 

A japán POW-ok egyébként valóban sanszosak. Lásd pl itt:
kiuchi.jpn.org/en/nobindex.htm

Üdv,
Blue

 10. rozsdafarku — 2010-06-02 13:06 

Ma már azok is egyre kevesebben vannak, akik az ősök emlékeit, emlékezéseit továbbörökíthetik.
Azok meg alig, akik ilyen szépen, pontosan és meghatóan, mint a szerző.
Elismerés és köszönet a nagyszerű írásért, mely még magasabbra emeli a blog megállíthatatlanul növekvő színvonalát és népszerűségét.Igazi képes beszámolót kaptunk, szinte első kézből.Még egyszer:
KÖSZÖNET!

 11. Rókakígyó — 2010-06-02 16:45 

Én nemrég találtam ezt az oldalt, ahol a leírtakat mindenben igazolják. Sok jó történet és idézet van rajta. Ha volt már, akkor bocs.

donkanyar.gportal.hu/

 12. Jeff — 2010-06-02 17:00 

Szép volt a pszt, gratula.
talán ez is ideillik:
mek.oszk.hu/02200/02238/html/index.htm

 13. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-06-02 21:01 

@hazitroll: „ Nem tudom, jobb így vagy sem”
Jobb.
Aki katonáskodni akar, megteheti most is, de legalább nem vesznek el feleslegesen éveket mások életéből idióta marhaságokkal.
A honvédelem ütőképessége meg egy teljesen más történet, annak se a sorozott MN, se az azt váltó katonásdi intézménye nem felelt meg a maga formájában.

 14. hazitroll — 2010-06-03 11:55 

@Vérnűsző Barom: Annyira sosem akartam, hogy hivatásos legyek. Így látatlanban egy íróasztal mellől egy fél éves sorkatonasággal azt hiszem, kiegyeznék. De talán ebben a kérdésben is benne van az, hogy az ember mindig arra vágyik, arra kíváncsi, ami nincs, nem történhetett meg vele. Talán rossz párhuzam, de nincs testvérem, és amikor megkérdezik, hogy nem hiányzott egy testvér sosem, azt válaszolom, hogy fogalmam sincs, mert nem tudom, milyen, amikor testvére van az embernek. Látom-hallom, hogy milyen, de sosem éltem át. A sorkatonaságot sem. A háborúról viszont bizton tudom, hogy nem hiányzik, az legalább egyértelmű.

 15. vén betyár — 2010-06-03 12:19 

Soha nem az EMBEREK akarják a háborút.Politikusok.Államfők.Királyok.Diktátorok.Államérdekek.Gazdasági, politikai, ideológiai megfontolások.Ezért nem tanulnak, nem tanulhatnak sohasem a következő generációk, az egyes emberek, egyének.Őket CSAk belehajtják a háborúba, a vágóhídra.
Az egyik linkben volt egy elgondolkoztató mondat:Az egész USA II.vháborús ember-veszteségének a felét teszi ki a Don-kanyarban elszenvedett ember-veszteségünk.

 17. vén betyár — 2010-06-03 12:34 

Bocs, úgy látszik, hogy a blogmotornak is megtetszett.

 18. rozsdafarku — 2010-06-03 13:32 

Tegnap elolvastam a posztot.Nagyon fellelkesített, igen, így kell ezt csinálni, így kell írni.Nagyon tetszett!
Ma elolvastam az ajánlott linkeket.Nagyon elszomorított.
Itt az idézett idézet:
A doni 2. magyar hadsereg embervesztesége mintegy a fele volt, a több mint százmilliós USA egész második világháborús emberveszteségének. Pearl Harbor, Midway, Saipan, Guadalcanal, Luzon, Tarawa, Okinawa, Guam, Iwo Jima, Szicília, Normandia, Ardennek…, – Don-kanyar.

 19. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-06-03 14:46 

@vén betyár: „Az egész USA II.vháborús ember-veszteségének a felét teszi ki a Don-kanyarban elszenvedett ember-veszteségünk.”
Az egyik, neten talált statisztika a teljes katonai mebreveszteségről:
katonai polgári
USA összesen 259 000
Magyarország összesen 1 000 000
Forrás:mek.niif.hu/00000/00056/html/258.htm

És érdekes lenne tudni, hogy ebbél konkrétan hány fő lehet a saját (tábori csendőr, nyilas, stb.) áldozat…

 20. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-06-03 15:03 

@hazitroll: „Így látatlanban egy íróasztal mellől egy fél éves sorkatonasággal azt hiszem, kiegyeznék.”
Nem mindegy, hogy milyen az a sorkatonaság. A magyarra nem vagy kíváncsi…

Idióta, folyamatosan kisebbségi komplexusban szereplő, alkoholist,és rendkívül buta tisztikarhoz éppen illő altiszt kar (tiszteletaz igen kisszámú kivételnek), mindehhez bezártság, rengeteg felesleges szopatás, a legostobábbhoz (sem) igazodó, teljesen archaikus kiképzés, ami a tisztelgésen és a rendfokozatok felismerésén kívül gyakorlatilag nem tanít meg semmi hasznosra a sunnyogáson, kummantáson, hazudozáson kívül, plusz a pocsék ellátás.

Előnyként pár jópofa sztorit lehet felhozni,semmi mást, de ugyanennyi összejön civilben is, ha kollégista, egyetemista, egyáltalán kicsit is társasági lény vagy akár több is.

Elég keveset tudok a dán katonaságról (valami hozzáértőbb írhatna belőleposztot, ha nem is feltétlenül ide), de párapróságot hallottam.
Sorkatonaság van ott is (nálunk is, csak „szünetelenek” a behívások), csaképp…
– szinte bármilyen kifogást elfogadnak, ha nem akarsz részt venni benne (mégis teltházuk van);
-örülnek, ha részt akarsz venni benne;
– profi a tisztikar, ért ahhoz, amit csinál;
– A lakhelyedhez, vagy a kívánt területhez közel helyeznek el, amennyire csak lehetséges;
– jó az ellátás;
– modern, baromi jó technikát adnak a kezedbe, és alaposan ki is képeznek rá;
– nem szopatnak feleslegesen, csak rendesen betanitanak a katonai tudnivalókra;
– ha nem vagy szolgálatban, tarcsiban, szépen hazamehetsz, vagy flangálni a városban, vagy amit úri kedved diktál;
– megfizetnek, ha nem is túl vastagon;
– büszkék rád a civilek;
– büszke vagy te is a hadseregedre;

Valahogy nem kell nekik pányvával fogdosniuk a jelentkezőket, náluk ugyanis sikk, mondhatni trendi dolog lehúzni a katonaidőt.
Valahogy nem lep meg…

 21. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-06-03 19:41 

@Vérnűsző Barom: „És érdekes lenne tudni, hogy ebbél konkrétan hány fő lehet a saját (tábori csendőr, nyilas, stb.) áldozat…”
Mármint általuk, illetve a németek által megölt áldozat, és mennyi a valós, harctéri veszteség.
Nem találtam ilyen statisztikát. Valaki?

 22. Nűnű — 2010-06-03 20:06 

@Vérnűsző Barom:
Ha rendes katonaság lenne, ahol tényleg megtanulnék harcolni, akkor igen, én sem hagytam volna ki.
Ha naponta ellőnénk egy tár AK lőszert, nem pedig a 9 hónap alatt egyet, akkor hajrá.
Söpörni, felmosni itthon is tudok, anyám erre megtanít, ahhoz nem kell katona.
Feltétel nélkül engedelmeskedni? A hazám védelméért bármire képes vagyok, egy ellenséges ország lerohanására meg fővesztés terhe mellett sem.

 23. neccharisnyás útonálló — 2010-06-03 23:05 

Nagymamáékhoz a beszállásolt szovjet alakulattal egy nő is érkezett. Látni kellett volna, hogy szidta, mikor mesélt róla. Hogy ő még egy ilyen tetves hajú, szutykos némbert nem látott.

 24. rozsdafarku — 2010-06-04 07:35 

Szép, méltó megemlékezés azokról a tragikus időkről:
http://www.youtube.com/watch?v=tpEmjanii8s&feature=related

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.