Biztosan már bennetek is felmerült a kínzó kérdés: vajon hogyan tudott csajozni egy sorállományú határőr a nyolcvanas évek Magyarországának nyugati szélén? Nos, james megadja a választ, s egyúttal a segítségünket is kéri egy roppant jelentős, érzelmi töltetű kérdésben. Kiemelten számítunk az USA-ban élő olvasóink közreműködésére!

Az 1980-as évek elején, hazánk nyugati kapujában, a legforgalmasabb nyugati határátkelőhelyen, vagyis Forgalom Ellenőrző Ponton (FEP) voltam sorállományú útlevélkezelő (SUK). Itt a személygépkocsiforgalom az akkoriban új és szupermodernnek számító határállomáson át bonyolódott. Az útlevelek, a járművek és az utasok átvizsgálása a kilépő és a belépő oldalon több tekintetben is különbözött; talán mondanom sem kell, hogy a kilépő oldal sokkal, de sokkal szigorúbb volt, hiszen – köztünk legyen mondva – inkább lehetett arra számítani, hogy valaki illegálisan akar kimenni az országból, mint arra, hogy ugyanilyen módszerrel megpróbáljon belopakodni (bár azért erre is volt példa!).

Na, egy gyönyörű nyári napon a kilépő oldalon teljesítettem szolgálatot, mégpedig az un. „buszos sávban”. A kilépésre érkező autóbuszok utasainak okmányait kellett átvizsgálnom és ellátnom a kiléptető bélyegzővel.

Ez olyan módszerrel történt, hogy az ember egyenruhás gyermeke felszállt a határállomásra befutó buszra és alapos személyazonosítás mellett egyenként kérte el az utasoktól az útleveleiket. Miután ezeket belerakta egy nyitott bőrtáskába, elvonult a kezelőfülkébe, ahol átnézte, „figyelőztette” az okmányokat és a végén beleütötte a bélyegzőjét. Ezután a passzportok visszakerültek a táskába, a határőr visszasétált a járműhöz, melyről mindenkit leszállított és az útleveleket egyenként adta vissza, név szerint szólítva és a buszra küldve az embereket. Amikor mindenki felszállt és jó esetben az útlevelek is elfogytak, véget ért az egzatúra és mehettek Isten hírével: Gute rejze! Víderzén!

Egy osztrák utazásszervező autóbusza érkezett, rajta többféle nációval: osztrákok, németek, angolok, amerikaiak izzadtak a levegőtlen járműben. Gyorsan haladva vettem el az útleveleket, összehasonlítva a személyeket az okmányokban lévő fényképekkel. Többnyire idős emberek voltak, csak egy fiatal akadt közöttük, egy nagyon szép amerikai lány, akit Juliának hívtak. Megtorpantam előtte, és kihasználva a személyazonosítás indokát, különösen alapos „szakmaisággal” vizsgálgattam gyönyörű arcát és csodálatos, tiszta, kék szemeit. Lenge kis blúza sejtetni engedte formás melleit, s az is szexi és aranyos volt, ahogy pici verejtékcseppek csillogtak a homlokán és az orrocskáján. Valamivel idősebb volt nálam, de ez csak még izgatóbbá tette. Tejóisten, pillanatok alatt belehabarodtam!

A hátrább kornyadozó kapitalista nyuggerek útleveleit csak úgy összekapkodtam, mert egyre csak Julián járt az eszem. Kétségbeesetten gondoltam arra, hogy ez a gyönyörű nő rövid időn belül úgy fog eltűnni a közelemből, hogy semmi közöm nem lehet hozzá! Mit kellene tennem, hogy észrevegyen engem, hogy felfigyeljen rám, hogy legalább az emlékezetében hagyjak egy pici nyomot?!

Talán mondanom sem kell, hogy megszólítani nem tudtam, mert egyáltalán nem beszéltem angolul. Oroszul tanultam ugyan, de csak olyanokat tudtam volna mondani neki, hogy „Iván apja a legjobb traktoros a kolhozban”, vagy hogy „Szása úttörő egyenruhában ment a GUM Áruházba”. Nyilvánvalóan hidegen hagyta volna mindkét kijelentés, még akkor is, ha történetesen tud oroszul, bár ezt ép ésszel nemigen feltételezhettem. Akkor hát mit tegyek?!

Mire a kezelőfülkében elkészültem az útlevelekkel, kigondoltam, hogy megtréfálom: az útlevelét nem a táskába tettem a többiekéhez, hanem a zsebembe süllyesztettem és így mentem vissza a békésen várakozó társasághoz.

Akkor már mindenki leszállt, mert az utaskísérő tudta a rendet. Ott toporogtak az aszfalton, s láttam, hogy Julia egy padon ülve beszélget egy idősebb nővel. Megálltam a jármű ajtajánál és egyenként kezdtem olvasni a neveket. Aki megkapta az útlevelét, az felkászálódott a lépcsőn és a helyére ült. Az útlevélosztás sorrendje ugyanaz volt, mint ahogy elvettem tőlük, s ezt észrevéve szépen sorba helyezkedtek. Julia is felállt és várta, hogy az ő nevét is olvassam. Szólítottam a mellette ülőt, utána meg már a háta mögöttiek következtek. A szemem sarkából láttam, hogy elsápadva bámul hol rám, hol meg a táskámra. Lassan már alig volt lenn ember, és az okmányok között nem látta az ő kis kék színű USA útlevelét! Már az utaskísérő is értetlenül tekergette a nyakát, amikor egyszer csak elfogytak az útlevelek és Julia egyedül maradt a placcon!

Hátrapillantva láttam, hogy az utasok némán tapadtak belülről az ablakokra, hogy vajon most mi lesz?! A lány meg teljesen kétségbeesve álldogált és értetlenül bámult rám. Életemben nem láttam még olyan elveszett és kiszolgáltatott embert, mint amilyen ő volt!

Akkor már tudtam, hogy túllőttem a célon és nagyon-nagyon sajnáltam! Zavaromban kínosan vigyorogni kezdtem és olyanféle mozdulatot téve, mint a bűvész, amikor kiemeli a nyulat a cilinderből, elővarázsoltam Julia útlevelét a zsebemből és odaadtam neki. A busz alsó lépcsőjén álló utaskísérő úgy rántotta be a járműbe a lányt, mintha valami örvénylő áradatból mentené ki, odafenn meg rögtön körbevették és vigasztalgatták a többiek. Az utaskísérőhöz fordulva a Határőrségnél rám ragadt néhány magyarított német szóval igyekeztem menteni az átkozottá vált helyzetet:

– …keine problém, keine problém…zer sőne métyen…ein serc… suldigum bite…

A férfi rögtön megértette és már nevetve, nagy hangon magyarázott valamit a rémült társaságnak. Az üvegen át láttam, ahogy megenyhültek az arcok és néhányan már kimosolyogtak rám. A busz elindult és volt, aki integetett is. Csak Julia ült magába roskadva a helyén és még egy búcsúpillantásra sem méltatott, pedig én pedig még tisztelegtem is neki!

Nos, ha valaki ismer egy ötvenes, valószínűleg még mindig csinos nőt az Egyesült Államokban, akit Julia Newtonnak hívnak és járt Magyarországon, az adja át neki tiszteletteljes bocsánatkérésemet.

Vagy hozzon össze vele!