190. – Egy háború hétköznapjai

Az ultizásos, békatelepítéses és meggymárkázós léhaságok után jöjjön egy újabb családi történet, Combat Gear Admin kolléga tolmácsolásában. Szerzőnk nagyapja történetét tárja elénk, akit ezennel – legalábbis ezen poszt elolvasásának idejére – mindannyiunk nagyapjává vagy dédnagyapjává fogadunk. Természetesen hosszú életet, egészséget kívánunk neki,  és köszönjük a történetet!

A következőkben leírtak nagyapámmal történtek meg, a második világégés alatt. Nem fogtok vicces vagy véres eseményekről olvasni, hanem inkább egy átlagos emberről, aki némi leleménnyel túlélte az egészet. Következzék tehát az ő története.

Gépészmérnökként végzett az egyetemen, majd a győri repülőgépgyárban dolgozott. Ekkor 1941-et írtak, és nem volt még ennyire meleg nyár sem. A gépgyárban magyar WM 21-es Sólyom repülőgépeket, és azt az olasz vadászgépet gyártották, amivel a kormányzó fia le is zuhant. A típus jelére már nem emlékezett, ők CSV-ként emlegették.
A gépgyárban tesztpilóták is dolgoztak. Az ő feladatuk volt a már legyártott repülőgépszériák egy-egy gépével tesztrepülést végezni. Az átadásnál a nagyapám is jelen volt, merthogy repülés előtt mindenféle papírt alá kellett írni. A tesztpilótát még gyakornokként ismerte meg, aki akkor kovács volt ugyanabban a gyárban, ahol ő is a gyakorlati idejét töltötte. A kovácsból pilóta lett, és éppen itt dolgozott ő is. Szóval meginvitálta a tesztrepülésre őt is, majd pár bukfenc után (gyomor- és egyensúlyi panaszokkal) hozta vissza a földre.

1941 novemberében vonult be, azt hiszem 13-án, a Honvédséghez. Itt először Komáromba küldték alapkiképzésre, majd a diplomája miatt tisztet akartak csinálni belőle. Így hát a gyalogsági kiképzés után Budapestre küldték. A soroksári Timót utcai kaszárnyában vette kezdetét a majd három éves kiképzése, ugyanis csak 1944-ben került innen el.

A Timót utcában, a laktanyán kívül volt még egy fegyvergyár, ahová rendszeresen átjártak. Itt elsajátították a különböző fegyverek kezelését és karbantartását. Emellett a robbanóanyagokkal is megismerkedtek. Ő úgy mondta, hogy tűzszerészkiképzést is kapott. Különböző lőszerekkel és tárolásukkal foglalkozott, illetve ezek egyéb speciális tulajdonságait tanulták.

Ahogy én értelmeztem meg kivettem a szavaiból, főleg nehézfegyverekről volt szó. Fedélzeti géppuskák és gépágyúk, illetve légibombák szerkezetét, és a különböző töltetek felépítését és hatásait is megismerték.

Ez után a röpke három év után, paszományos őrvezetőként került 1944 közepén a székesfehérvári reptérre. Itt főleg harci repülőgépek államásoztak; vadászgépekre és szállító repülőkre emlékezett vissza. Ezek – emlékei szerint – magyar gépek voltak, a harcigépek egy része Héja típusú volt. A mellettük lévő börgöndi reptéren felderítő repülőgépekre emlékezett.

A pontos dátumra nem emlékszem, de mindenképpen március után került ide, mivel a németek már bevonultak Magyarországra. Székesfehérváron egyébként több hadi reptér is volt akkortájt. Valószínűsítem, hogy a sóstói reptéren volt, lévén a börgöndit azt említette, a táci reptéren pedig ejtőernyősök is voltak, és ezt nem mondta.

Lényeg viszont, hogy itt a repülőgépek működtetéséért felelős földi személyzethez, a fegyverzeti részleghez került. Tehát a repülőgépek fedélzeti fegyvereiért voltak felelősek, vagyis ezeket tárolni és a gépekre felszerelni kellett.

A reptéren nem volt olyan hatalmas élet. Nem volt sok bevetés, tehát a fegyverzeti anyagok tárolásáról kellett inkább gondoskodni. Támadásokról se számolt be, szóval az itt eltöltött pár hónapja végülis eseménytelennek mondható. Pár hónapra rá zászlóst csináltak belőle és másodmagával kiküldték továbbképzésre. A kiképzésük helye Merseburg, Németország volt. Amint megérkeztek, el is szállásolták őket a katonai reptéren.

A repteret másnap megbombázták az amerikaiak, de senki sem sérült meg. Októberben mentek ki, és 6 hetes továbbképzésen kellett résztvenniük. A továbbképzés célja a Bf vagy Me-109-es repülőgép fedélzeti fegyverzetének megismerése és kezelésének, illetve karbantartásának elsajátítása. Főleg a motorblokk felett elhelyezkedő két gépágyúra tért ki, amiknek ugye a légcsavart nem volt szabad ellőniük.

Merseburgba egyébként katonás rend fogadta őket, noha ő úgy jellemezte az 1944-es állapotokat, hogy a fejetlenség jelei már érezhetőek voltak. Kora reggel keltek a reptér személyzetével együtt, és egészen délig foglalkoztak velük. Mivel papírjuk volt róla, hogy állományban vannak és szabadon mozoghatnak, ezért ebéd után a városban csavargott. A katonákat akkor ingyen szállította a tömegközlekedés, úgyhogy bejárhatta szinte teljesen ingyen az egész várost. És meg is tette.

Decemberben fejeződött be a tanfolyam, és „nyílt menetlevéllel” indult vissza Magyarországra. Szóval senki sem zaklathatta őket és nem is lőtték le, mint dezertőrt. Először Pápára ment vonattal, ahol próbált eligazítást kérni; az alakulatának a tartózkodási helye felől érdeklődött. Mivel nem tudott senki semmit, addig téblábolt Pápán, amíg egyszercsak nem talált egy Budapest felé tartó tehergépkocsit, ami ellátmányt vitt az ekkor már ostrom alatt álló városba. Haza akart jutni, úgyhogy felült rá.

A Bécsi út felől mentek be, sima útjuk volt. Megérkezése után a Mária Terézia laktanyában (Corvin közzel szemben) jelentkezett. Itt a papírjait kitöltötték. Székesfehérvárra már nem mehetett vissza, úgyhogy beosztották egy tüzérüteghez. Azt, hogy Székesfehérvárt ekkor már elfoglalták-e az oroszok, vagy csak totális fejetlenség volt és nem akarták tovább küldeni, nem tudom. Bár kicsit utánajártam, és megtudtam, hogy december végén a frontvonal már érintette Székesfehérvárt.

A beosztott tüzérségi üteg az Erzsébet híd utána nem sokkal, a Rácfürdő Duna felőli oldalán volt felállítva. Három lövegről beszélt, amik 8,5 cm-esek voltak és még az özönvíz előtti időkből származtak.

Azt, hogy ezek tüzérségi vagy légvédelmi ágyúk voltak-e, nem sikerült kiderítenem. Hiába, megkopnak az emlékek. Az üteget egy százados irányította, aki egy pesti ház alagsorában volt. A célkijelölő pedig egy házban rejtőzött, tőlük nem messze.

A löveg parancsnoka egy hadnagy volt, aki később fogságba esett. Nem biztos benne ugyan, de a hadifoglyok menetoszlopát Szeged felé terelték, és itt dolgozott a városi kórházban családjának egy nőtagja, aki állítólag ápolta ezt a sérült hadnagyot.

Mivel nagyapám nem igazán értett a tüzérségi eszközökhöz, ezért gyakorlatilag nem sok mindent csinált, nem tudott segíteni. Lőszerük se volt nagyon, az oroszok pedig közeledtek. Az üteg feladata lett volna az Erzsébet híd védelme. Az üteg egyik ágyúja már a Gellérthegyre volt irányítva, mivel az oroszok ott is megjelentek. Egyik reggel még a Rácfürdőben meg is fürödhettek. Az Erzsébet-hídon ekkor már egy lyuk tátongott, amit egy korábbi légitámadás okozott, de ettől még át lehetett járni Pestre.

Na most a „leszerelésének” körülményei nem a legtisztábbak. De egyik napról a másikra szétszéledtek, és eldobálták az egyenruhájukat. Nem tudom, ez pontosan mikor volt, de a német és magyar csapatok kitörését még említette, viszont nem sokat időzött az ütegnél.

Szóval egyik napról a másikra „leszerelt”. Egyenruháját eldobta és hazament a feleségéhez. Az oroszok ezután bejöttek. A Tisztviselőtelepen lakott, és a lakásuktól nem messze költöztek be az oroszok. Néhány utcára egészen biztos, elmondása alapján még a házakra is emlékezett; valahol a Reguly Antal utca déli sarkánál lévő házban telepedtek le.

Az egyik hajnalban az oroszok berontottak hozzájuk, és erre a szálláshelyükre vitték. Itt az udvarban kikötött lovaikat kellett csutakolnia minden nap.

Jól emlékezett, mert 1945. március ötödikén a magyar és német csapatok megindították a Tavaszi Ébredés fedőnevű hadműveletet a Balaton térségében. Ennek következtében a lakásuktól néhány háznyira elhelyezkedő orosz egység mozgolódni kezdett, és további alakulatokkal elindultak kifelé a városból, déli irányba.

Azt, hogy menekültek vagy csak átcsoportosították őket, nem tudja; mindenesetre ő azt mondta, hogy szerinte berezeltek és ezért kezdtek el mozgolódni. Lényeg a lényeg, hogy egy hajnali órában befogták őt is, és a lovaikat kellett vezetni. Több alakulattal együtt vonultak ki a városból, és egy óvatlan pillanatban kilépett a menetoszlopból, átugrott egy kerítésen és egy soroksári ház sufnijában bújt el. Megvárta a reggelt, és amint minden elcsendesedett, teljesen komótosan hazasétált.

A hetek múlásával a helyzet egyre konszolidáltabbá vált, és a helyi önkormányzatnál kiváltotta a papírjait, majd egy helyi asztalosműhelyben helyezkedett el, szezonális munkára.

Májusban azonban egy orosz katona megfogta a karjánál fogva, és az immáron orosz csapatok által megszállt Mária Terézia laktanyába vezette. A laktanya udvarán már jó páran álltak, várakoztak és sétálgattak fel-alá, mikor ő odaérkezett. Észrevette, hogy az alagsorban is vannak emberek, és lesétált oda. Azt mondta, hogy ezek az emberek ott laktak. Rögtön érezte, hogy ő nem igazán akar itt maradni, szóval felsétált a kapu mellett, az alagsorból, majd – mint aki ott lakik – teljesen komótosan kisétált a laktanya kapuján, a kaput őrző oroszok előtt. Balra fordult, és a lakhelyével ellentétes irányba, a Nagykörút felé elsétált, majd hazament.

Később rájött ő is, hogy a málenkij robot önkéntes résztvevőjévé próbálták avanzsálni; ezt sikerült a leleményes szökésével megúsznia. 1946-ban már a MÁV-nál dolgozott, szóval az ’56-os eseményekre se ő, se azok rá nem voltak kihatással.

Élete során sosem piszkálta az államhatalom a korábbi Honvédségnél eltöltött évei miatt, noha a papírjaiban ott volt, hogy mikor és mit tett.

Ő így élte meg tehát a Második Világháborút, és a története a mai napig tart, ugyanis elég tekintélyes kort élt meg, és még mindig jó egészségnek örvend.

16 hozzászólás

 1. Flankerr — 2010-08-18 09:02 

Combat Gear Admin, ha bármit is örököltél az ösztöneiből, megérzési képességéből akkor nem lesz gondod az életben.

 2. hungaryhonvéd — 2010-08-18 09:24 

Erőt, egészséget a nagypapinak!

Szeretem az ilyen “sztorikat”, mert mindig jóérzéssel emlékezem megboldogult nagyszüleim elbeszéléseire, hogy ők hogyan élték meg azokat az időket.

 3. proletair — 2010-08-18 09:30 

Az olasz gépek Reggiane-2000 Falco gépek voltak, vagyis azok liszence. A magyar gépeket később WM K-14 motorokkal szerelték fel, és Gebauer géppuskát kaptak, a keresztségben pedig a Héja nevet. Most olvasok tovább:)

 4. proletair — 2010-08-18 09:46 

Na végig olvastam. Kiváló volt, még a megkopott emlékezet miatt kissé hiányos emléktöredékek is remekül adják vissza az akkori háborús hangulatot. Köszönjük a sztorit, és Jó Egészséget az Öregnek!

 5. _Nyuszi — 2010-08-18 10:23 

Nagyon jó poszt. :) Remélem, a nagypapád mesél még sokat, mert tényleg jó volt olvasni. :) (És csak egy gépelési hubát(sic!) találtam benne. :) )

 6. tiboru — 2010-08-18 10:42 

@_Nyuszi:

No, melyik az?

 7. Michael Collins — 2010-08-18 10:53 

Grat! Nagyon tetszett a poszt! A nagypapa igazi túlélő típus! A történet eleje (a repülős) a saját nagyapámat jutatta eszembe, aki Adolféknál tanult repülőtisztnek, a vh. után egyébként bányamérnökként dolgozott. De sajna nem hallottam ilyenekről tőle, mert 12 éves voltam mikor eltávozott.

 8. tiboru — 2010-08-18 11:05 

@Michael Collins:

Repülősből bányamérnök… Miket nem produkál az élet; elég meredek pályaív :-)

Nyugodjék békében, a többi egykori katonával együtt!

 9. tiboru — 2010-08-18 11:15 

@_Nyuszi:

Asszem megvan :-) Javítva!

 10. proletair — 2010-08-18 11:43 

@tiboru:
Tobak Tibor visszaemlékezéseit felidézve felrémlett, hogy voltak ennél is meredekebb ívek sajnos. Aki királyi katonatiszt volt, és ráadásul az amerikaiaknak adta meg magát, az sok jóra idehaza sem számíthatott. Lett is sok koncepciós per, börtön, sőt, akasztás.

 11. _Nyuszi — 2010-08-18 12:22 

@tiboru: Igen, sikerült javítani. :) Köszönöm. :)

 12. tiboru — 2010-08-18 13:12 

@proletair:

Persze, csak én itt a szó szoros értelmében vett “meredek”-ről beszéltem: a levegőből a föld alá :-)

 13. _Nyuszi — 2010-08-18 13:30 

@tiboru: … én meg ezen nevettem egy akkorát, hogy akitől a pénzt kapom, majdnem megkérdezte, hogy olyan vicces… (Pechemre pont szembe ül.)

 14. combatgearadmin — 2013-05-30 10:03 

Sajnos ezt az esős reggelt egy másik szomorú hírrel kell kezdenem.

A történet főszereplője, nagyapám, tegnap este elhunyt.

A halálát nem tragédiaként élem meg, inkább egy hosszú és tartalmas életút lezárásaként. 90 éves korában is még ép volt, és eltudta látni saját magát, hova tovább még ezt a történetet is eltudta mesélni, ami most itt áll az utókor számára.

Szerencsére nem volt semmi súlyosabb betegsége, csak “apróságok” amik azért 90 éves korban előjönnek. Múlt héten viszont kapott egy agyvérzést.

Nyugodjék békében

 15. tiboru — 2013-05-30 18:38 

Nyugodjék békében az öreg bajtárs!

 16. Bigjoe(HUN) — 2013-05-30 16:06 

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.