A katona több tekintetben is hasonlít az úttörőre kiscserkészre, és itt most elsősorban nem az antialkoholizmusra gondolok, hanem inkább arra, hogy ahol tud, segít. Proletair ma kivételesen nem hadgyakorlatról, túlélésről és ejtőernyőzésről mesél, hanem egy olyan mozzanatról, ami azt bizonyítja, hogy a felderítők sincsenek ám (mindig) híján minden emberi érzésnek…

1999-ben már javában szerződésesként toltam a Honvédség szekerét; fiatal voltam és bohó, de nyilván nem csak én, hanem a katonatársaim jelentős része is. Így természetes volt, hogy néha (szinte mindig) kirúgtunk a hámból. Viszont az év egy részében volt egy fesztivál, amit semmi szín alatt ki nem hagytunk volna. Ez a híres régi Mezőtúri Rockfesztivál volt. A sztori civilben játszódik, mégis két fontos katonai vonatkozása lesz.

Szóval 1999-ben már jó előre készült az Ír Kommandó a rockfesztre.

Ír Kommandó: a század azon katonái, akik a hét legalább öt napján esténként minimum négy órát a legendás szolnoki Ír sörözőben töltötték. Amúgy a hely ritka béna volt, az ír hangulatot és a csapolt Guinness ízét jelentősen rombolták az állandóan szóló helyi rádió stílusidegen zenéi és a pultos lányok fancsali ábrázata, valamint az, hogy a pultos lányok a rádiót le nem kapcsolták volna egy kis ír muzsikáért.

A fesztiválra a jegyeket jóelőre megvettük, a szabadságokat úgy intéztük, hogy előtte legalább egy nappal már legyen szabink, utána meg legalább két nappal, de az egy hét volt a standard pihenőidő. A fesztiválra történő levonulás kora reggel indult: vonat, aztán gyaloglás a helyszínre. A helyszín a valamikori mezőtúri laktanya volt. Maga a laktanya rettenetesen lepusztult állapotban volt, de ez senkit sem zavart. A valamikori alakulótér adott helyt a nagyszínpadnak, no meg a bejárattól nem messze volt egy kisszínpad. Kiváló koncertek voltak, a három nap alatt csak egy külföldi előadóval.
Szóval az egyik este épp szétszéledt a társaság, hogy majd később újra összejöjjünk, mikor is elindultam a sátram felé, hogy pihenjek kicsit. A nagyszínpadon már tartott a koncert, én meg a sötétben caplattam „hazafelé”. Ekkor botlottam bele egy kisebb, 4-5 fős társaságba, akik egy parányi zseblámpa fényénél nagyon kerestek valamit. Kérdeztem, segíthetek-e bármit is, mire csak azt kérdezték, hogy van-e zseblámpám. Persze hogy van, hoztam is a katonai pipalámpámat, ami valóságos reflektor volt az övékéhez képest.
Kérdem akkor, hogy mit is keresünk? Egy srác válaszolt: a feleségem jegygyűrűjét. Hoppácska, ez azért így itt nem lesz egyszerű. A kérdésemre, hogy mégis nagyjából hol veszett el, csak körbemutatott. Hát ez a fél hektár bokáig érő fű nem sok jót ígért. Kicsit távolabb a sötétben fel is tűnt a bánatosan szipogó ifjú feleség. A férj keresés közben azért megkérdezte, ki fia-borja vagyok, honnan jöttem, mit csinálok. Mondom büszkén, hogy Szolnokról jöttem és felderítő vagyok. A srác szeme felcsillant, (költői kép, ez a sötétben nem látszott, csak a hangszínváltozásból következtettem) és kérdezte, nem ismerem-e Csontos alezredest, most ment nyugdíjba. Tudniillik ő az apósa, a Bánatosan Szipogó Leány édesapukája.

Na, kicsi a világ, dehogynem ismerem az öreget. Tudni kell, hogy én nem sok reményt fűztem a gyűrű megtalálásához. De Csontos ales (anyagtechnikai főnök) említésére megesett a szívem az ifjú páron, mert Csontos ales nem volt egyszerű ember.

Ő nem Lord Vader volt, hanem inkább Tarkin nagymoff: kérlelhetetlen, szigorú.. és olykor igazságtalan is. Szerintem Furkó Kálmánnal valaha köthettek egy fogadást, hogy melyikük bírja ki tovább mosolygás nélkül. Nos, én láttam már Fureszt mosolyogni (félelmetes látvány…), Csontost még nem.

Tehát simán el tudtam képzelni, hogy az elveszett gyűrű miatt a csajnak is meg a srácnak is felelnie (sőt: bűnhődnie!) kell majd a tettéért. Újult erővel kezdtük keresni a gyűrűt, amit szerencsésen meg is találtam. Felemeltem, odaraktam a fénybe és kérdeztem, ez lenne az? Az élet megállt, majd hatalmas üdvrivalgás tört ki, a férj átölelt, lapogatta a hátamat, a Bánatosan Szipogó Leány meg átkapcsolt Boldogságtól Szipogó módba és adott vagy 20-30 puszit. De a férj nem érte be ennyivel, és kérdezte, mit iszok? Mondom nem kell semmi, örülök hogy segíthettem. Na de mégis, na! Hát legyen egy korsó sör. Oké, két korsó és két unikum!

Kikérték, elém tolták, mindenki átölelt, kezet rázott, vállon veregetett, megint kaptam vagy 20-30 puszit, majd emelkedett hangulatban elhúztak valamerre a sötétbe. Én meg ott álltam az egyik sörsátor pultjánál két korsó sörrel meg két unikummal. Ökör iszik magában, de hát senki ismerős nem volt a közelemben, a mobil kommunikáció meg még gyerekcipőben járt. Viszont pár méterrel arrébb egy rendesen betankolt fiatal punk gyerek szomorkodott az üres söröspohara felett, és előre-hátra dülöngélt. Odaléptem hozzá és az egyik uni-sör kombót neki ajándékoztam, csak úgy. A srác úgy nézett rám mint egy jelenésre, egy megváltó-ufó-mesebeli lényre. Semmit sem szólt (szerintem nem is tudott már beszélni). Én legurítottam az unikumot, és már a fél korsót betoltam, mikor nagy áhitattal hozzáfogott a saját kupicájához. Nem volt türelmem kivárni, míg megissza.