Az elmúlt pár hétben a végleges alakulatomhoz, a székesfehérvári Alba Regiához átkerülésem emlékeit szedegettem össze. Fogyasszátok egészséggel, ha eljön az ideje! – írja Estván a felvezetőjét, amihez most csak annyit fűzünk hozzá, hogy eljött!

Az alapok elsajátításával töltött hat hét után eljött az idő, hogy elhagyjuk Tapolcát. Mint már említettem, az utolsó kiképzőközpont-sorakozón kihirdették, hogy kit melyik helyőrségbe helyeznek át. Azt rebesgették, hogy Székesfehérváron nem lesz rossz dolgunk, de hogy ott mit fogunk csinálni, nem tudtuk kideríteni.

Az utazás napján kimenőbe öltöztünk, minden egyéb felszerelést leadtunk. Az épp hogy bejáratott új surranómat ráhagyományoztam az egyik Tapolcán maradó srácra, és az ő lepusztultját adtam le. Elbúcsúztunk a maradóktól, illetve azoktól a körlettársaktól, akik máshová kerülnek tovább. Hamarosan megjött Fehérvárról egy Németh nevű törzszászlós, akivel levonultunk a kapuszoba mellé, ahol – a jó öreg honvédségi szokás szerint – elkezdtünk  várni. Egy bizonyos idő elteltével a várakozást már a kapun kívül folytattuk, ekkor azonban már kezdtük sejteni, hogy mi fog történni. Ugyebár buszt vagy teherautót nem láttunk sehol, viszont a laktanya előtt vezetnek a sínek. Meg is jelentek a távolban a mozdony lámpái, s a vonat – nyilván az utasok legnagyobb meglepetésére – megállt pont a laktanya kapuja előtt.

Az első kocsi ajtóin cédulák, amelyeken az állt, hogy fenntartva a Magyar Honvédség számára. A Magyar Honvédség (azaz mi magunk) pedig felhurcolkodott, kényelembe helyezte magát és nekikészült a kéjutazásnak. A törzszászlós elintézte a kalauzzal a papírmunkát, és ő is lehuppant az egyik ülésbe. Útközben volt lehetőségünk megfigyelni őt: nyugodt és komoly ember benyomását keltette, Fehérváron később természetesen meg is ismertük, és ez bebizonyosodott. Annyi információ eljutott tőle hozzám és a körlettársaimhoz, hogy a célunkban tulajdonképpen két laktanya is van, és az egyik kevésbé számít jó helynek, sőt… na, itt kezdtünk el parázni.

Székesfehérvárra megérkezve a vasútállomáson mi voltunk az ügyeletes turistalátványosság, pedig régi katonaváros lévén az emberek hozzá lehettek szokva az ilyen látványhoz. Az mondjuk tény, hogy jobban hasonlítottunk egy megszeppent középiskolás osztályra, ráadásul drapp ingben váll-lap nélkül (azt valahogy nem kaptunk), a hátizsáktól a nejlonszatyorig mindenféle csomaggal inkább valami kiránduló cserkészeknek tűnhettünk. Az állomás parkolójában a fehér (vajszínű?) csuklós honvédségi Ikarus várt ránk, amelyen később jópárszor nyílt alkalmam utazni. Hamarosan kiértünk a város szélére, és megálltunk a Milstoryblogon is gyakran felidézett Tomcat army report színhelye, a Nagysándor József Híradóezred laktanyája előtt.

Itt manapság a Petőfi Sándor Vegyvédelmi Zászlóalj lakik, legénységi épületük a „mi” I. kapunkkal szemben áll,  az én „öregkoromban”, szinte az orrunk előtt lett felújítva, mielőtt odaköltöztek a vv-sek Kiskőrösről.

Névsorolvasás kezdődött; aki hallotta a nevét, annak itt le kellett szállnia. Na ezek beszoptak – dörmögte valaki, ugyanis kiderült, hogy ebbe az alakulatba kerülni kevésbé szerencsés a kettő közül. A mi régi körletünkből mindenki fellélegezhetett, mind maradtunk a fedélzeten még arra a néhány méterre, amíg befordultunk a szemközti Alba Regia laktanya II. kapuján.

Az itt lévő alakulatot hívják most (nyilván a változatosság kedvéért) Nagysándor Józsefnek, ez most a 43. Híradó és Vezetéstámogató Ezred, amely tulajdonképp a régi „Alba” (vezetésbiztosító) és a régi „Nagysanyi” (híradó) összegyúrásából jött létre. Érdekes módon a címerükben Alba Regia felirat szerepel.

A buszról leszállva bevonultunk az étkezdébe. Bent néhány tiszthelyettes nő fogadott minket, és csoportosítottak aszerint, hogy ki melyik alegységbe lett beosztva. Voltak akik az Őr- és Komendáns zászlóaljba kerültek, páran a (furamód egyik alegység alá sem tartozó) Törzsszakasz tagjai lettek, engem pedig néhány társammal a Biztosító századba helyeztek. Ezek a megnevezések nem sokat mondtak akkor, az őrről volt némi fogalmam, mert alapkiképzésen kaptunk őrfelkészítést (szerencsére akkor álltam először és utoljára toronyban, bár még a behatolót eljátszó őrvezetőt is megfektethettem retorzió nélkül…), ezzel szemben arról sejtésem se volt, hogy mit fogunk biztosítani. Na de nem sokáig agyalhattunk a zászlóaljak, századok feltételezett funkcióján, megérkezett ugyanis egy tizedes, hogy felvigyen minket a századszintre.

Indulás előtt röviden tájékoztatott, hogy szerencsésnek érezhetjük magunkat: a Biztosító a legjobb hely. Általában minden második hétvégén otthon van az ember, kimaradás meg heti rendszerességgel, ha nem csinál az illető semmi hülyeséget. Nem véletlenül hívják a második emeletet mennyországnak, ahol a másik úri hellyel, a Szállító századdal osztozunk. A Logisztikai zlj. (az Ellátó és a Javító szd.), valamint a Törzsszakasz által lakott földszintet egyenesen pokolnak nevezték, az Őr- és Komendáns zlj. otthonát, az első emeletet pedig nemes egyszerűséggel csak sittnek. Ezek az elnevezések érzékeltették körülbelül az újoncokkal való bánásmódot is az adott szinten.

Ahhoz képest egyébként nem voltak rosszak a körülmények: közelmúltban felújított vizesblokkok, állandó melegvíz, mosógép, centrifuga, központi fűtés, szintenként a folyosón színes tévé. Kantin a szokásos kínálattal (jópár hamburgert elfogyasztottam ott magam is), de sört itt már nem mértek; az a kimaradásra távozók privilégiuma lett. Gyakorlót némiképp jobbat kaptunk, mint Tapolcán; persze használtakat, de ezek nem voltak újrafestve-foltozgatva, és a hivatásosokéval megegyező zöld ingünk volt, nem az a régi sárgás-barnás (illetve a biztosító század öltözete ki volt egészítve még valamivel, de erről majd később). A felszerelési tárgyaink (mint pl. sisak, ásó, vv-cucc) szinte újak a használat hiánya miatt, mivel Fehérváron lövészként (vagy ahhoz kapcsolódó szakbeosztásban) senki nem „harcolt”.

Szóval albás lettem, azon belül biztosítós. Szembesültem azzal, hogy a század itt korántsem jelent annyi katonát, mint Tapolcán: befértünk két körletbe, nem volt „keltető” ideiglenesen sem kialakítva az újoncoknak, érkezésünktől mindhárom időszak együtt lakott. A családias létszám azonban mást is hozott magával; nevezetesen azt, hogy szolgálat… Na az jutott bőven mindenkinek, egyelőre minket, riadtszemű rüszüket kivéve.

Az öregek nyilván már a legelején megmondták, hogy a kopaszok felső ágyon alszanak, és természetesen takarítanak, ennek legfőképp a friss gumik örültek. Kopaszok fogják adni a konyhát (plusz az ugyan öreg, de másra alkalmatlan Sittes honvéd, de ezt akkor még nem tudtuk). A kopaszoknak esténként lábbelikarbantartás van, amit a tisztesek ellenőriznek. Ja igen, a kiképzőközpontban osztogatott fosbarna Mr. Rino cipőkrémet azonnal dobjuk ki, vegyünk helyette a kantinban vagy a városban rendes sötétbarnát, mert Imredzsí rosszul lesz ha meglátja (nem mertük megkérdezni, ki az az Imredzsí). Lábbelikarbantartás után, takarodóra felkészüléskor csigázás. Na, erre a kifejezésre csak néztünk bután.

A T. Olvasók többsége nyilván ismeri ezt a rendszert, nem is miattuk térek ki rá. Nem tudom most hogy van, de akkoriban az ágynemű úgy nézett ki, hogy volt az embernek két pokróca, két lepedője meg egy párnája. Az egyik pokróc a matracra terítve, azon az egyik lepedő, aztán jön a másik lepedő, végül a másik pokróc. Az ember a két lepedő között foglalt helyet éjszaka, mivel ezeket (meg a párnahuzatot) tudta tisztacserézni, a pokrócokra legfeljebb szökőévente került sor. A csigázás pedig nem más, mint a hálótermi takarónak az ágy szélességéhez való igazítása, majd az ugyancsak a megfelelő méretre hajtogatott felső lepedővel együtt feltekerése az ágy láb felőli végéhez; ez oldalról megnézve egy helyes zöld-fehér „kakaóscsigát” mutat. Takarodó vezénylésekor a katona pedig felmászott az ágyra, és a csigát legördítve betakarózott.

Aprócska századunk mindössze két hivatásossal büszkélkedett: először Kiss Roland zászlóssal találkoztunk, a későbbiekben pedig fény derült a misztikus Imredzsí becenév tulajdonosára, Imre Gábor századosra is. Kettejük hathatós ténykedésével hamar belerázódtunk a fehérvári mindennapokba. Megtudtuk, hogy a laktanyánkon belül három katonai szervezet is el van helyezve: a Szárazföldi Vezérkar (ez most Összhaderőnemi Parancsnokság), ahol főleg a háromnegyedes arany parketta a divat, de páran pizsamanadrágot is hordanak előszeretettel, valamint a Fejér Javítózászlóalj (őket „Fehérjavító”-ként emlegették), és végül a mi alakulatunk, az Alba Regia Rendészeti Komendánsezred.

Szakkiképzés, beosztásra való felkészítés címszó alatt rengeteget alakiztunk, illetve szintén szolgálati célból körbejártuk a város minden részét kis csoportokban egy zöld Transporterrel, menet közben a százados úr idegenvezetését hallgatva. Mindezek közben, hogy valami hasznunkat is vegyék, lelkesen elkezdtük adni a konyhaszolgálatot, esténként meg fényesítettük a surranót az öregek és magukon az öregedés jeleit tapasztaló gumik felügyelete mellett (ha a bakancs feldobás után talpra érkezett, jól volt megpucolva). Természetesen avatási ceremóniát is rendeztek nekünk, de ez inkább marháskodás (péderbál?) volt, mint megalázás, mi magunk is legalább akkorákat röhögtünk egymáson, mint a leszerelést várók rajtunk.

Takarítanivalónk mindig volt bőven akár a századszinten, akár a laktanya területén, de eltúlzott mennyiségű vízzel vagy tisztítószerrel akkoriban még nem találkoztunk (örültünk, ha egyáltalán kerül valami kis ultra vagy hypo az alegységbútorból), bezzeg a novemberiek leszerelése után, amikor beöregedett a február… Szerintük a novemberiek túlságosan „bevédtek” minket, nem „pörgettek” kellőképpen. Ha túlzott mértékű „kopaszhancúrt” (csoportos beszélgetést), főleg másik körletben „bandázást” tapasztaltak, akkor este alapos, habos takarítás, azaz „dzsojsz” volt.

Természetesen az öregek centijét meg sem érinthettük, mert „megéget”, arra pedig nem is gondolhattunk, hogy saját centink legyen (igaz, 150 nap felett ez fizikailag is lehetetlen, de a 150 elérése után néhányan „illegálisan” már elkezdtük vágni…). Egyébként abban az időben már nem a centit „rázták be” a kopasz orra előtt, hanem egy külön erre a célra szerkesztett eszközt, a „kopaszcsörgőt”. Ez a gázálarc szűrőjének korong alakú gumidugója volt, amire a baka rányomta kedvenc sörének a kupakját, de úgy, hogy előtte betett alá egy egyforintost, ami kotyogott odabenn. A laktanyai kantinokban beszerezhető „kopasznaptár” (9 hónapot tartalmazó naptár, amelyből négyfélét nyomtattak attól függően, hogy melyik bevonulós hónappal kezdődött) használata nekünk is engedélyezett volt. Persze én buta voltam, csak húzgáltam ki benne a napokat, nem jelöltem külön, hogy melyik milyen szolgálattal telt.

Ha jól emlékszem, már újoncként is hordhattunk kulcstartóként egy darab álcahálózsinórt, amelyen csomók mutatták a hátralévő hónapok számát, mint a szerzetesek derekán a kötél a fogadalmaikat. Alegységünk abban kilógott a sorból, hogy nálunk nem ment a gumi időszaktól a nadrágszár legumizása, illetve öreg időszaktól a feketére boxolt surranó sem, mert nekünk a Biztosítóban ilyen „patent” katonának kellett lennünk. Az időszakot az jelezte, hogy hány övbújtató van az illető derékszíján; az igazán menők fehéret is szereztek, de láttam olyat, aki nem gyűjtött plusz két darabot, csak pengével egy 3-as számot vágott bele, a leglustábbak meg elszedték valami kopasz egyetlen barnáját is… Én magam, ahogy az utánunk jövő állomány megérkezett, kisebb álcahálózsinórdarabokból fontam két „copfocskát”, felfűztem őket az immár legalizálódott centi mellé a kulcstartómra, ezek jelezték, hogy a második időszakba léptem, öregeink távozása után pedig szert tettem valami sapka- vagy vállzsinór aranyszínű maradványára, abból készítettem el a harmadik „fityegőt”.

De ne is rohanjunk ennyire előre az időben; sok minden zajlott le addig, amíg a novemberi, majd a februári, végül az én állományom (a májusi) is visszakapta a személyit. Ezekről még mind szeretnék mesélni a későbbiekben!

A tábornoki nadrág fotója az uniform.extra.hu oldalról származik, remélem az ottaniak nem haragszanak a szemléltető célú felhasználásért :)