Kelempájsz kolléga mai posztjában erősen nosztalgikus (és bizony egy kicsit szentimentális) húrokat penget, de az vesse rá az első követ, aki nem tud olyan katonaemlékeket előkotorni a memóriájából, amelyek első körben nem az ideges borzongást, hanem a jólesően sajgó érzelmeket aktiválják…

Optika a közelmúltban, a három csapáshoz fűzött hozzászólásában említette, hogy a határ túloldalán élő gyerekeket sajnálta, amiért odaát (a kapitalizmusban) nem lehettek úttörők. Ez a hozzászólás felelevenített bennem több emléket is, ami az úttörőmozgalommal és a Határőrséggel kapcsolatos, a két szervezet ugyanis szorosan együttműködött. A történetet fogadjátok szeretettel, remélem, tetszeni fog.

A Stájer-házakról már beszéltünk, számos kaland történt itt. Kultikus hely, emlékszünk rá, hogy legjobb barátom, Hans von Spaxer báró itt kínálta meg sült gesztenyével Haynaut. Először egy itt történt kedves esetet mesélek el, ami olyan nevetésre fakasztott, hogy percekig gurultam a földön, és ma is megnevettet, ha eszembe jut.

Egy szépséges tavaszi délelőttön a Vasfüggöny (SZ-100-as elektromos jelzőrendszer) riasztotta az őrsöt. Minden annak rendje-módja szerint megtörtént, 3 percen belül fegyverben álltunk, aztán az üldözőcsoport kiugrott a helyszínre, a zárócsoport pedig szétbontakozott. Jómagam a Stájer-házaknál foglaltam el az őrhelyet.

A közelben kis arborétum található, ez ma is megvan. Az erdészek azt mondták, hogy 80 féle fenyő él itt. Ezt az arborétumot a kőszegi általános iskolás gyerekek gondozták, akik néha feljöttek tanáraik vezetésével, és kapirgáltak, gyomláltak lelkesen. Bizonyára jobban érezték magukat, mint a suliban.

Tehát ezen a pompás tavaszi délelőttön ott üldögéltem az erdőben, üde zöld mohapárnán, balzsamos levegő, madárdal, meg minden. A riadókat már rég megszoktam, nemigen zavartattam magam. Csendben elnézegettem a fenyők között szorgoskodó gyerkőcöket, amikor odajött hozzám két, olyan 10-12 éves forma fiúka, és megszólítottak. Szóba elegyedtünk. Magáztak engem, mégis én vagyok az idősebb. Érdeklődtek a katonaság felől, hogy hol szolgálok. Mondtam nekik, hogy itt, Hörmannforráson, és tizedes vagyok, kutyakiképző iskolát végeztem, azután léptettek elő. Erre felélénkültek, sok mindent kérdeztek, remekül elbeszélgettem velük.

Aztán, látva a fegyveremet, szépen kérték, hogy lőjek egyet. Sajnos, a kérésüket nem teljesíthettem. Elmagyaráztam nekik, hogy indokolatlan fegyverhasználat miatt a hadbíróság elé kerülhetnék, de enyhébb esetben is meghurcolnának. Kárpótlásul viszont megnézhetik a géppisztoly szerkezetét.

Kivettem a tárat, megmutattam nekik a töltényeket, a tár szerkezetét és működését, aztán szétszedtem fegyvert. Elmagyaráztam nekik a huzagolás szerepét, belenéztek a csőbe ők is. Megmutattam, hogyan kell a tűzváltókarral beállítani az egyes lövést és a sorozatot, hogyan történik a töltés, a reteszelés, ez elsütés, az üres töltényhüvely kivetése, a gázátömlő és a gázdugattyú működése. Lenyűgözve nézték a srácok, én pedig megmondtam nekik, hogy pár év gyorsan elszáll és ők is lesznek majd katonák, fognak találkozni a géppisztollyal, és mindazzal, amit most elmondtam és megmutattam nekik.

Ha ezt Haynau megtudta volna! Biztosan azt mondta volna, hogy ez ugyanolyan, mintha hagytam volna magamat lefegyverezni szolgálatban (sőt: riadóban!), a fegyver bemutatása pedig nem más, mint katonai titkok kiszolgáltatása illetéktelen személyeknek, kémkedés és hazaárulás. A Stájer-házaknál van sok alkalmas fa, rajtam pedig ott volt a derékszíj, mindjárt végre is hajthatta volna a Magyar Népköztársaság törvényes ítéletét.

Közben a kis srácokkal jól összebarátkoztam. Én is kérdezgettem őket a suliról, a tanulmányi eredményeikről, meg amiről ilyenkor szokás. Úttörők voltak, és azt mondták, hogy máskor is voltak már itt fenn, az arborétumot gondozni. Ők is megkérdezték tőlem, honnan jöttem. Mondtam, hogy Budapestről, mire az egyik fiúcska komolyan bólogatni kezdett, aztán megszólalt – és ezt most szó szerint kell idéznem:

– Pesti? De jó magának! Akkor kúrhatott sokat!

Képzelhetitek!

Ez volt az a pillanat, amikor elterültem a mohapárnán, és olyan röhögés jött rám, hogy percekig nem tudtam magamhoz térni. Amikor végre sikerült, biztosítottam őket, hogy itt is lehet „kúrni”, ők is meg fognak tenni minden tőlük telhetőt ennek érdekében.

Az úttörőkkel volt szorosabb kapcsolatom is. A Kőszegszerdahelyi Általános Iskolában működött a Határőr Úttörőszakasz. Jómagam, mint az őrs KISZ-titkára kaptam a megbízást, hogy vegyem át a szakaszt az elődömtől, aki akkoriban leszerelt. Így kezdődött.

Úgy hetenként-kéthetenként lejártam hozzájuk. A hazaszeretetről, a határvédelem fontosságáról és a helyi lakossággal történő együttműködésről, meg hasonló dolgokról kellett volna beszélgetni velük, no meg játszani a fennmaradó időben. Volt a gyerekek között egy szép, üde arcú kis srác (még nem érintette a borotva), az apja erdész volt, akit jól ismertünk. A fiú talpraesett kis csóka volt, mindenből kitűnő tanuló, csak magatartásból volt hármasa. Azt mondta nekem, hogy a csapatzászlóról, meg a hazaszeretetről már mindent tudnak, mert az elődeim elmagyarázták nekik, ne foglalkozzunk most ezzel, inkább menjünk ki játszani. A biztonság kedvéért rákérdeztem néhány dologra, de úgy fújták, mint a vízfolyás, a Marxista Egyetemen bármelyikük megtarthatta volna az órát. Így aztán játszottunk: a fiúk kedvéért egy kis foci, a lányok kedvéért kidobós.

Télen, amikor hó volt, és nem lehetett labdázni, a domboldalban szánkóztunk. Sokszor mentünk huszárosan: ráhasaltam a szánkóra, majd lovaglóülésben a hátamra telepedett annyi gyerek, amennyi elfért, aztán tűz lefelé! Igen nagy zajt csaptak, amikor estünk, szanaszét gurultak a hóban, szóval nagy volt az élénkség.

Valahogy beloptam magam a szívükbe, amint az a későbbiekben kiderült. Amikor megjelentem az utcán és észrevették, hogy jövök, leszaladtak elém, és mire a kapuig értem, a sapkát, a mikádót, a derékszíjat, minden cuccomat leszedték rólam és szanaszét osztották egymás között, abban parádéztak.

Én is megszerettem őket. A kedvencem a kis erdészfiú lett, aki ugyan eleven volt, mint a hétördög, de igen értelmes emberkének bizonyult. Persze vigyáztam, hogy egyformán viselkedjek mindegyikükkel.

Aztán letelt egy év, elballagtak a nyolcadikosok, és megkezdődött a második tél, amit velük töltöttem. Én is „megöregedtem”, már vágtam a centit, amikor üzentek az őrsre, hogy iskolabál lesz, amire szeretettel meghívnak engem is. Éppen valami apróságot követtem el, ami miatt a tisztjeim nem nagyon akartak leengedni, de mivel a tanárok is kérték, hát végül beleegyeztek, este 10-ig kaptam kimaradást.

Akkor még nem tudtam, hogy utoljára látom őket. Soha többé nem találkoztunk.

A sulibuli a szokásos farsangi mókákkal kezdődött. Jelmezversenyt rendeztek, a kis erdészfiút leányzónak öltöztették: az arcát kipúderezték, a száját kirúzsozták, miniszoknyát, meg rikító lila színű harisnyát adtak rá, ő pedig egy retiküllel a kezében illegette magát. Ha nem tudtam volna, hogy srác, tényleg kiscsajnak néztem volna, olyan jól adta elő.

A bálon persze büfé is volt. Elvertem az összes pénzemet, ami valami 2-3 üveg sört jelentett. Jól eldumálgattam a tanárokkal is, és amikor eljött az ideje, egyiküktől kaptam egy ollót, hogy az aznapi centimet levágjam.

A gyerekek között volt egy lány, aki az előző évben még nyolcadikos volt, mostanra már nagyobbacska lett, és Kőszegen tanult tovább. Akkor léphetett a tizenhatodik évébe. Bájos kis arcocskája volt, a fiatalság rózsája nyílott rajta, ahogy a költők mondanák. Emlékszem, Terikének hívták. Mint kiderült, szerelmes volt belém. Hívott a folyosó sarkába, hogy beszélgessek vele, a gyerekek közvetítettek is, de bevallom, szégyelltem volna magamat, ha elcsábítom. Egyszerűen nem vitt rá a lélek! Talán így kisebb szívfájdalommal szakadtunk el egymástól…

Aztán láttam, hogy a gyerekek egy fémtízessel dobálóztak. Ennyiért egy üveg sört lehetett venni! Ahogy ott beszélgettem, a kis erdészfiú odajött hozzám, egy küldöttség élén, hogy igyak meg még egy sört az ő egészségükre. Mondtam, hogy innék én, ha vóna miből, de már elittam a zsoldom maradványait. A fiúka csak erősködött, hogy de, igyak, biztosan van még annyi pénzem. Én tudtam, hogy már nincs, de gyanús lett, ahogy unszoltak: belenyúltam a zsebembe, és ott találtam egy fémtízest! Rögtön vissza akartam adni, mondván, hogy én is voltam gyerek, tudom, milyen nagy kincs a zsebpénz. Tiltakoztak, végül elém állt a kis barátom, és így szólt:

– Na, ide figyelj, te Kelempájsz! Ezt a tízest tőlünk kapod, mert mi nagyon szeretünk téged. Ha ezt most nem fogadod el, vedd tudomásul, hogy soha többé nem állunk veled szóba!

Durr! Ez kiütéses győzelem volt, erre már én se tudtam gombot varrni. Irány a büfé, elropogtattam még egy sört, az ő egészségükre. Aztán még sokáig beszélgettem velük, míg értem jött a kocsi, hogy visszavigyen Hörmannforrásra. Elbúcsúztunk, mint később kiderült, a soha viszont nem látásra.

Másnap délelőtt parancsot kaptam: pakoljak, mert áthelyeztek Hétforrásra. A gyerekektől el se tudtam köszönni! Az utódom, aki később lejárt hozzájuk, báró Hans von Spaxer lett, akinek Haynauval való meghitt kapcsolatáról már szóltam.

Összeszedtem egy csomó jelvényt (emlékeztek rá, volt Kilián Haditorna, meg mindenféle kitűző), beleraktam egy zacskóba, és egy kis levélben elbúcsúztam tőlük. Lelkükre kötöttem, hogy ne verekedjenek össze a jelvényeken, sorsolják ki kalapból, ölelem őket, engem pedig tartsanak meg jó emlékezetükben. Mint később megtudtam, utóbbi kérésem teljesült, de a jelvényosztás során Spaxer barátomnak be kellett vetnie diplomáciáját a vérontás elkerülése érdekében.

Három hónap múlva leszereltem, és többé nem találkoztam egyikükkel sem. Mi lehet velük? Régen felnőttek, biztosan járják ők is az élet útját. Terike is bizonyára hamar megvigasztalódott, és már rég nem emlékszik rám. De én nem felejtem el őket: ártatlan vidámságuk rám is átragadt, és egy kicsit visszahozták az én gyerekkorom perceit is, amit köszönök nekik.