359. – Az I.-es kapu

Posted on 2012-06-19 by tiboru

Estván kolléga – akinek mai írása kicsit enyhíti azt a hatalmas határőr-túlsúlyt, ami a Milstoryra nehezedik :-) – a kapurendész-szolgálat finomságairól, előnyeiről és hátulütőiről értekezik. Mondjuk átlag-katona nem sűrűn látott naponta akár több tábornokot is (ami engem illet, teljes katonaidőm alatt konkrétan kétszer láttam generálist, ráadásul ugyanazt), már csak ezért is érdekes nézőpont egy olyan harcosé, aki a Szárazföldi Vezérkar közvetlen szomszédságában (is) szolgált.

Miután leszereltek a novemberiek, onnantól századunk létszáma nem engedte meg, hogy mi, kopaszok csak a csellóval és a belső meg külső takarítanivalókkal foglalkozzunk. Meg kellett ismerkednünk a többi ránk háruló feladat szépségeivel is. Ezek egyike volt a kapurendész-szolgálat.

Alegységünk, a Biztosító század abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az ojjektum két kapuja közül a római egyes jelzésűt őrizhette, ugyanis ez a Szárazföldi Vezérkar gyalogos- és személygépjármű-bejárata volt. A buszok, teherautók, valamint a laktanyában elhelyezett csapatok személygépkocsijai és személyi állománya a II. kaput használta. Ott a szolgálatot „vegyesfelvágott” adta, azaz különböző századok delegáltak egy-egy embert.

Már akkor, amikor először léptünk be új körletünkbe, feltűnt, hogy néhány ágy végén 90M (azaz „boci”) gyakorlók lógnak vállfán.

Ez akkoriban nagy újdonságnak számított, mert még a hivatásosok és szerződésesek is 65M zöldet hordtak. Tapolcán az alapkiképzés alatt mindössze kétszer láttam ilyen újfajta terepmintás ruhát: egyszer egy harckocsizón, egyszer meg egy egészségügyis hölgyön. Végignézve saját viseltes göncömön arra gondoltam, hogy ilyen uniformisban valahogy szívesebben lennék katona. Akkor még nem gondoltam, hogy megadatik…

Kíváncsian nézegettük, tapogattuk a tarka öltözéket, egyből kérdeztük az öregeket meg a gumikat, hogy miért vannak ezek itt. Felvilágosítottak, hogy holnap az egyes kapura mennek, és oda ez a viselet dukál. Azzal folytatták, hogy egyébként a században mindenkinek van, és csak nekünk az egész laktanyában (a szemközti Nagysanyiról nem is beszélve). A novemberiek távozása után valóban mi is megkaptuk a hivatalosan négyszínnyomásúnak hívott gyakorlót, de ez a sorkatonáknak túl hosszú megnevezésnek bizonyult, inkább „négynyomásos”-nak emlegették, vagy még rövidebben „boci”-nak.

Az egyik öreg érdekesen magyarázta a név eredetét: szerinte a „négynyomásos” azt jelentette, hogy a festék négy rétegben kerül rá az anyagra. Biztos fényező volt az eredeti szakmája…

Most hogy már volt megfelelő ruhánk, elkezdhettük a kapuszolgálat ellátását, egyelőre egyszerre csak egy újonc, általában az egyik tisztes (mint ügyeletes helyettes) meg két tapasztalt öreg honvéd felügyelete mellett. Persze volt ügyeletes is; őket a vezérkar tiszthelyettesi állományából vezényelték, és legalább annyi nő volt köztük, mint férfi, ha nem több!

Aki a T. Olvasók közül nem csinált ilyet, azok kedvéért írom, hogy a szolgálatot az előző nap délutánján megelőzte a felkészülés. Ott kopaszként eleinte rengetegnek tűnt megjegyezni a többféle belépési engedélyt meg a jócsomó kötelességet, tennivalót. Később kisujjból kiráztuk nem csak a különböző belépők típusait, de a vezérkari autók rendszámát, melyik melyik főnökséghez tartozik, melyiket melyik sofőr vezeti, stb., úgyhogy a felkészülési időt nemsokára (az öregekhez hasonlóan) mi is bónusz alváslehetőségként keztük alkalmazni. A szolgálatba lépés reggelén kaja és századsorakozó után az új szolgálat szépen leballagott a kapuszobára. A leadó szolgálat addigra végzett a takarítással, és 9 órakor az új szolgálat két embere elindult, hogy leváltsa a kinn állókat. Miért kettő? Mert a laktanyán belül a vezérkar épületei körül volt még egy kerítés, ennek a kapujánál is állnia kellett egy rendésznek, ezt hívtuk belső EÁP-nak.

Szóval napközben egy darabig az utcai kapu előtt álltunk, egy darabig a belső kapu előtt, aztán jött a pihenőidő. Éjjel hivatalosan két embernek kellett fenn lennie, akik közül az egyik vagy az ügyeletes, vagy a helyettes. Mi általában inkább már 8 körül „elküldtük” a ht.-ügyeletest aludni, aztán egyesével maradtunk ébren. Szerencsére velem olyan nem fordult elő, hogy az öregek sztenderre vágtak volna estétől reggelig.

És hogy miért volt jó az olykor tűző napon, a hidegben vagy az esőben való ácsorgás ellenére is az I.-es kapun lenni? Először is nem volt közünk az ÜTI-hez (neki se hozzánk). Ez a szolgálat a hadműveleti ügyelet alá tartozott, azt pedig őrnagy és ezredes közötti, joviális idősödő bácsik adták, eszük ágában nem volt éjjel zaklatni minket. Néha azért letelefonáltak jelentést kérni, illetve kérték, hogy az éjszaka közepén a váltás megtörténtét jelezzük. Mivel itt csak irodákhoz volt bejárás, nagyrészt csak munkaidőben volt mozgás, tehát este és hétvégén nem. A kapuszobán a legénységi épülethez hasonlóan központi fűtés és színes televízió volt (Duna tv-vel, HBO-val, és Z+ zenecsatornával!) A pihenőidős rendész nyugodtan elmehetett az étkezdébe, kantinba, századszintre, vagy kimehetett a kapu elé, hogy a (nyilván teljesen véletlenül arra járó) szüleivel vagy barátnőjével beszélgessen. A KaÜ-k is rugalmasak voltak, nem határozták meg és nem kérték számon az időbeosztást, csak menjen rendben minden.

Pozitívum volt még az is, hogy engedélyt kaptunk nyáron póló viselésére, mivel a rendész-kiegészítők nem voltak kiosztva (másrészt a nyári zubbony akkor még nem létezett). Hogy mégis látszódjon, hogy szolgálatban vagyunk, kaptunk pluszba KaÜH karszalagokat, azt pedig remekül tartotta lecsúszás ellen a rendfokozati jelzés tépőzárának csücske a póló ujján.

Budapesten kapurendészkedő cimboráméknál kreatívabbak voltak az előljárók: meghatározták, hogy a bocinadrághoz és bocskaihoz a zöld inget kell felvenni, mert arra fel lehetett rakosgatni a rendész cuccokat. Ezzel még mindig jobban jártak, mintha a hosszú ujjú, jó sötét tónusú terepszínű zubbonyban kaptak volna hőgutát.

Volt egy olyan szabály a kapun, hogy reggel az elsőként beérkező tábornoknak (nem volt olyan sok, mint Budapesten: egyszerre négy volt a rekord, de inkább a kettő volt a jellemző) jelentkeztünk és jelentettünk. Mivel ők szinte mindig autóval hajtottak be a laktanyába, ez a belső kapu EÁP-jánál álló figura feladata volt. Itt a pizsamanadrágos kiszállt és jelentés után besétált az épületbe, a sofőr a kocsival pedig tovább suhant a kistelephely felé.

Amikor nekem először jelentenem kellett, pont a szárazföldi vezérkari főnök, Preininger Ambrus altábornagy jött a legkorábban. Nadrágja csíkjaitól és a gallérján fénylő tölgyfalomboktól ugyan kissé megilletődötten, de baki nélkül elhadartam neki a szokásos formulát.

Egy másik rendszer is létezett a tábornokok mozgásával kapcsolatban. Amikor a külső kapunál álló katona tábornokot engedett be, ezt azonnal jelezte a KaÜ-nek, az pedig megnyomott egy csengőgombot. A csengő a hadműveleti ügyeleten szólt, így a HDMÜ-nek volt annyi ideje, hogy megkeresse a sapkáját és a karszalagját, mielőtt az előljáró belép az ajtón. Egy esetben leszóltak, hogy elmulasztottuk a csengetést, de végülis csak szóbeli seggberúgást kaptunk. Az történt, hogy az illető ddtbk. nem a saját Passat-jával érkezett, hanem egy Transporterrel (ebből több is jött reggelente), és rajta meg a sofőrön kívül mások is ültek benn, a kapus katona simán őrnagynak nézte a „tömegben”.

Délután, mikor valamelyik generális kifelé ment, akkor meg az EÁP-os baka csengetett a kapunak, ekkor a KaÜ-nek kellett a helyiség elé kiállni, és tisztelegni a távozó hadvezérnek. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a KaÜ (az alakiasság szöges ellentéte, egy bő negyvenes irodista főtörzs néni) kirohant az ajtón, és lányos zavarában bal kézzel szalutált! De legalább a sapka rajta volt.

Persze én is követtem el hülyeséget. Egyik reggel kilenc óra körül (nagyon vártam a váltást, gondolatban már a zuhanyzóban meg az ágyacskámban jártam) az EÁP-on ácsorogva mozgásra lettem figyelmes a perifériás látómezőmben. Ehhez tudni kell, hogy Fehérváron a kapuk pont kelet felé néznek, ezért a reggeli órákban az ember inkább oldalvást áll, hogy ne tűzzön a szemébe a nap. Nosza, előrefordultam, a napfény persze elvakított, de a szemem előtt táncoló vörös meg zöld pöttyökön keresztül egy közeledő boci gatyás, zöld pólós alakot véltem kivenni. Vidáman odarikkantottam neki:

– Helló! Mi a helyzet, báttya? (a „báttya” a korábbi időszakos katona elterjedt megszólítása volt).

Az alak hasonlóan harsányan válaszolt:

– Helló! X. főhadnagy vagyok Y. helyőrségből és Z. alezredeshez jöttem! Azt mondták, hogy te megmutatod, merre találom!

Na, itt egy pillanatra megállt bennem az ütő. Akkor mégsem a váltás, ráadásul letegeztem egy tisztet… Egy fiatalabb figura volt, nyilván azt hihette, hogy felénk ez a lazaság dívik. Gyorsan elmagyaráztam a fennforgást, erre mosolyogva megvonta a vállát:

– Végülis nagyjából egy korosztály vagyunk.

Szóval nem öt évtől kötélig lett a végeredmény, csak egy jó nagy röhögés, amikor ezt délután a haveroknak elmeséltem.

32 hozzászólás

1. Bigjoe(HUN) — 2012-06-19 08:25

Milyen színű határőr túlsúly?
Hát Zöld!
A pizsamás egy érdekes sejt halmaz.
Párat talán én is láttam, rendőrben meg HŐRben.
De élő nyúl tábornokot még nem.
Az OPK-n ha reggel beérkezett a HŐRség orsz.parancsnoka (Talán Nováky… pizsamában,a nevét már nem tom, és ez ciki)
a kapus kiadta a következő okosságot:
– Határőrség vigyázz!
Elméletileg vigyázzba kellet volna dermednünk, még az őr szolgálat alatt is.
Volt egy őrhely amire a kapuból rá lehetett látni, ott illet a „ledermedés”.
Ha a felvezető útvonalunk egy „főméltóság” közelében vezettet el, akkor meg vigyázz menetben kellet volna mennünk.
Volt olyan, hogy inkább megálltunk a fák takarásában, de nem trappoltunk.

Ja, Estván a pizsisek miatt nem kellett Honvédség vigyázz!-t vezényelni.
Vagy egy Laktanya vigyázz!-t, vagy Székesfehérvár vigyázz!
Persze tudom, SzFehérvának akkor kellet vigyázni, ha kimaradást kaptatok..:)

32 hozzászólás

Szólj hozzá