Előre leszögezném, hogy ez a történet nem ivászatról, nem idióta tisztekről, s még csak nem is fegyverekről szól. Olyan, a véletlen által összekerült emberek a szereplői, akik 18 hónapra megvalósították a címben szereplő Dire Straits dal címét, vagyis Fegyvertársak vagy Bajtársak– írja daneel kolléga a bevezetőjében, s mivel a szerzőnek ez az első posztja a Milstoryn, külön is köszöntjük!
A történet 1984-ben a budaörsi Vasvári laktanyában kezdődött, majd 3 hónap elteltével a nagytarcsai laktanyában folytatódott. Körülbelül 18-an vonultunk a századhoz akkor; a század összlétszáma úgy 80-90 lehetett. Biztos vagyok abban, a kis létszámnak volt köszönhető, hogy megvalósíthattuk a tervünket. Többes számot használtam, de az az igazság, hogy egyik katonatársamnak (R. Viktornak) az ötlete volt, én csak csatlakoztam, majd vele együtt szerveztük meg a „reformunkat”.
A sztori az első nap, az ágyak alatt kezdődött. Ketten kaptuk ugyanis a feladatot, hogy sikáljuk fel a zöld linóleumról a fekete bakancsok által húzott csíkokat. ( Egyébként a számtalan újítás egyike volt a csíkok keletkezésének megakadályozása). Tehát sikálás közben – egymás nevét még nem is ismerve – vetette fel Viktor, hogy mi lenne, ha mi kopaszok összefognánk és szakítanánk a sok évtizedes „szívassuk meg a kopaszokat – engem is megszívattak egykor” hagyománnyal. Én egyből ráálltam, de már ekkor egyértelmű volt, hogy ez csak akkor működik, ha minden újonc részt vesz a forradalomban. Mivel a csapat a HadKieg. által szűrt (vagy inkább válogatott) társaság volt, némi unszolásra mindenki ráállt a játékra. Az elsődleges stratégia lényege – mint a hadászatban úgy általában – a meglepetés ereje volt, vagyis az, hogy lepjük meg a bennünket szívatni vágyó krumplivirágost valami olyasmivel, amire nincs felkészülve.
Az első, hogy minden munkát gyorsan, jól elvégzünk! Nincs sunnyogás, időhúzás. Aki a szemét munkákat kapja (WC-savazás), annak a többiek segítenek, amint a sajátjukat elvégezték. És most jön az, amire a takarításfelügyelők nem voltak felkészülve! Amint kész vagyunk az összes munkával, odaállunk az őrvezető elé, jelentjük a munkával elkészültünk, és kérjük a következő feladatot!
Ez a taktika az első esetben igencsak ütősre sikeredett, mert őrvezetőnk köpni-nyelni sem tudott meglepetésében. Felbuzdulva a kezdeti sikereken, még nagyobb erővel vetettük be „takarító kommandónkat”. Az öregek közt elterjedt a nem normális viselkedésünk, és ránk uszították a legmocskosabb szájú, legfélelmetesebb tizedesüket – akiről később kiderült, hogy csak megjátszotta a kemény bunkót –, s vele mentünk a parancsnoki épületet takarítani. Ez számára is igen kockázatos vállalkozás volt, mivel elsőlépcsős laktanya lévén, a laktanya parancsnoka ezredesi rendfokozattal rendelkezett, s a többi irodában is leginkább századosok, őrnagyok székeltek. Rendszeresen érkeztek tábornokok is, így a makulátlan tisztaság tényleg alapkövetelmény volt. A takarítás felelőse a felügyelő volt, vagyis a nem kielégítő tisztaság büntetése is az ő fejére hullt. Volt néhány próbálkozása, hogy kihozzon valakit a sodrából, de minden igyekezete ellenére végülis elégedett kellett legyen a takarítás befejeztével.
Teltek a hónapok, átköltöztünk Nagytarcsára, ahol folytatódott a reform. Az utánunk érkezők (3 havonta) már azt látták, hogy itt nincs szívatás, vonatozás, kanalazás, folyosó habbal elárasztása. Hírünk szépen el is terjedt, és ha valami munkát tisztességesen el kellett végezni, a mi századunkat küldték. A jutalom sem maradt el: jobban elnézték például a késéseket, az „alaki viselkedés szabályainak be nem tartását”, a hétvégi lazaságokat, mint más századoknál. A századparancsnokunk is felismerte bennünk a nagy lehetőséget. Azon kívül, hogy a dicséreteket a laktanyaparancsnoktól ő (mint a század pékája) kapta, segítségünkkel azt is felismerte, hogy hathatós támogatásunkkal akár több ranglépcsőt is előre ugorhat. „Elintéztük” például neki, hogy háromszoros kiváló századparancsnok lehessen, így sikerült megspórolni neki néhány évet a soron kívüli előléptetéssel.
Hat hónap elteltével már zenehallgató szobánk is volt. Bárki behozhatta lemezét (Lenco), magnószalagját (Akai DX-400), az erősítő BEAG, a hangfal HS-200 (280) volt. Kiépítettük a század irodái között a kommunikációs vonalat (koncentrátorok segítségével). Megterveztük és részben megépítettük a laktanya zártláncú videórendszerét is, de azt már mások, leszerelésünk után fejezték be.
Ez az összetartás mindvégig megmaradt, bár a végére kicsit fellazult. Voltak katonatársak, akik (megfeledkezve ígéretükről) öreg katonaként követelni kezdték a centis-katona jogait. Próbálták szívatni a kopaszokat is, de ezt – mivel minden fontos stratégiai pozíció ekkor már a mi kezünkben volt – pl. eltáv-elvonással honoráltuk. Ekkor valószínűleg többen meggyűlölhettek, mert nem járt plusz előjog pusztán csak azért, mert leszerelés előtti katona volt. A leghangosabb elégedetlenkedő épp az a katonatársam volt, akinek legalább hat alkalommal saját hétvégi eltávomat adtam át, mert tudtam, hogy várja a barátnője.
A kis csapatunk leszerelése után, kb. fél évig működött még a rendszerünk, majd minden visszaállt a „rendes” (akarom mondani: a régi) kerékvágásba…
16 hozzászólás
1. chph — 2013-04-12 19:57
Kb. 1 hónapig én is valami hasonlónak voltam részese, azzal a különbséggel, hogy az üteg elöljárói teremtették meg az egyenrangúságot. :)
2. cattani — 2013-04-12 20:01
Nem is volt rossz elképzelés, kár hogy nem lett maradandó. Csak én látom úgy hogy mostanában kicsit bepunnyadt ez a blog? Hol vannak a kommentelők??
3. daneel — 2013-04-12 21:07
@cattani:
Nem akartam bő lére ereszteni a történetet, de valójában nem volt olyan idilli a helyzet. Elég sok volt a konfrontáció az öregek és köztünk, mert nem vagyunk hajlandóak a szokásokhoz alkalmazkodni. Más századok is fújtak ránk, mert szerintük rossz precedenst teremtettünk. A tisztikar szerencsére a mi pártunkra állt, így sokszor az ő hatalmi szavuk védett meg bennünket. A jelenlegi civil helyzetben ( bár nem szeretnék itt politizálni ) is itt látom az egyik fő problémát, az összefogás hiányát egy közös ügyért. Akkor, és ott ez összejött, de sem előtte sem utána senkitől sem hallottam semmi hasonlót.
4. chph — 2013-04-12 21:46
@daneel:
Egyetértek az összefogással kapcsolatban.
Viszont említettem, hasonlóban volt részem, igaz ott nem engedték az öreg katonáknak, hogy baszakodjanak velünk, de legalább gyorsan és hatékonyan csináltunk mindig mindent.
5. kszabo — 2013-04-13 07:05
Kis laktanyában ez úgy működött, hogy minden szakasz védte a saját katonáit. Természetesen a szakaszra eső közmunkát a fiatalabbak végezték, de csak a szükséges mértékben. Minden laktanyában ott szolgált a 2.számú réteg is, emberileg már akkor is nagyon sajnáltuk őket. Néhány jellemző tulajdonság, amiből többet-kevesebbet magukénak mondhattak: először aludt fehér ágyban egyedül, először volt új ruhája, először parancsolhatott macskánál nagyobb állatnak, olyan buta volt, hogy továbbszolgálónak sem vették be. Őket, meg egy-kettőre helyretették a kortársaik.
6. daneel — 2013-04-13 07:46
@chph:
Én ennek csak örülök, ha kiderül, máshol is volt ahol Ember maradt az ember, és ez vonatkozik a tisztekre is! Legtöbbször, ha katonatörténetet hall az ember, részeg-idióta katonákról és tisztekről szól a történet. Azért gondoltam megírom a saját tapasztalataimat.
7. daneel — 2013-04-13 08:21
@kszabo:
Bár mint írtam, mi egy válogatott társaság voltunk, itt is előfordult, hogy volt aki itt látott először telefont, fogalma sem volt hogyan kell használni. Vagy pl. „anyuci egy szem kisfia”, akinek életében nem volt kezében még seprű sem. ( Ezt ő vallotta be, mikor rákérdeztük, mi a fenét csinál azzal a seprűvel? )
8. krux — 2013-04-13 16:02
@kszabo: „Minden laktanyában ott szolgált a 2. számú réteg is…” Nálunk egy sem volt. És ez nemcsak a díszelgőkre igaz, hanem a rendészekre, meg a kutyákra is. Mondjuk, nem hiányoztak senkinek.
9. sprinkler — 2013-04-13 18:01
Nálunk is szolgált anno 1973-75-ben egy 2. számú réteghez tartozó valaki.
Pápa, MN 5081, vadászrepülő ezred, II. műszaki üzembentartó század.
Kimondom, cigánygyerek volt, az EMO (elektromos-műszer-oxigén) szakágnál szolgált. Fizikailag elég vékony, vézna srác volt, de tette a dolgát. Nagyon hamar megszerettük, mert szeretni való volt. Feladatai közé tartozott többek között a repülőgépek akkumulátorainak kihordása, beszerelése. Hát ez elég kemény, karnyújtó meló volt. Volt egy csapatunk, aki bevállalta, hogy a boxok elé lerakott aksikat bevitte a géphez, és beszerelte, segítettünk a srácnak, már csak azért is, mert időközben megtudtuk, hogy a 100 tagú cigányzenekar egyik klarinétosa, és neki létkérdés volt, hogy a kezei a leszerelés után is még használhatóak legyenek. Cserébe szabad időben a becsempészett klarinéttel csodálatos „koncerteket” adott.
10. tiboru — 2013-04-14 10:12
@cattani:
Igen, a statisztikákon én is látom, hogy kevesebb a klikk. Lehet, tartunk egy kis tavaszi szünetet, hogy feltöltődjenek a kollégák :-)
11. tiboru — 2013-04-14 10:35
Most kaptam egy linket, olvassátok és nosztalgiázzatok :-)
http://karcolat.hu/irasok/sci_fi/gcolt/a_pista_a_kopaszok_meg_a_szurkek
12. daneel — 2013-04-14 11:27
@tiboru:
Hát én csak egy kutyafalkával ( 8 fő ) találkoztam őrségben, akik libasorban közlekedtek. Lehet, hogy álruhás UFÓ-k voltak ők is? :)
13. szogyi — 2013-04-14 18:15
No, hogy azért a poszt témájához is legyen valami, no meg a tiborublog megfelelő posztjának is eleget tegyek. Azaz, a társaságból valaki alig várja, hogy elhallgasson a mesélő és előadhassa a saját ugyanolyan történetét.
Az összefogás és egyenlőség az én bevonulásomkor a szolnoki Killiánon is kialakult egy-két nap alatt. Voltunk vagy százhúszan elsőéves tisztihallgatók, egyik ugyan ilyen, másik meg olyan szakos, de mind repülős. Szakaszon illetve szakon belül meg pláne hogy senki nem volt több a másiknál, legfeljebb a pofanagyságban vetélkedtünk (de abban nagyon). Az, hogy az alapkiképzés után a sorainkból kerültek ki a rajparancsnokok, meg a szakaszpkh, legfeljebb annyit jelentett, hogy amikor Zinger baxogatott a fókázással, akkor rámorogtam, hogy megfizetnek téged ezért? Mondta hogy igen (mert kapott a zsoldnál parancsnoki pótlékot), én meg ötleteket adtam neki hogy a pluszpénzével a kedves nőnemű rokonait milyen módon finanszírozza… De azért felfókáztam amit kellett.
A szaktanszéken, meg ahol másod-harmad-negyedévesek (akik amúgy zászlósok voltak) együtt voltunk, az alap volt, hogy ha jut, akkor a szolgálatokat a másodévesek adják, de a harmadévesek is sokszor oda kellett tegyék magunkat, de nem volt g@cizés, akárki is volt a szolgálat. Egy-két kivétel volt (speciel pont az én szakaszparancsnokom is köztük volt), de őket meg a saját szakasztársai is szívatták. Most gondoljatok bele, valaki látott már normális zászlóst WC-t pucolni? Na ugye!
Úgy volt vele a század, hogy amit meg kell csinálni, azt megcsináljuk hogy ne baxtassanak minket, és eléggé arányosan szét volt osztva minden, egyedül az őrség meg az ügyal volt fenntartva a másodéveseknek, de az kb. havonta egyszer fordult elő.
Nem tudom, hogy más fegyvernemeknél milyen volt a viszony, de azt bízvást ki merem jelenteni, hogy aki a repülősöktől került ki tisztnek, annál nem alakult ki a „szívassuk meg a kisebbet, mert megtehetjük” hozzáállás. Ott egyedül a szakmai tudás számított, és aki gyengébb volt benne, az nagyon sokszor és nagyon csúnyán bele lett ültetve a hintába. Volt aki megszokta, volt aki megszökött.
14. kelempajszmadar1 — 2013-04-15 10:53
Nálunk nem volt jellemző az ilyen takarítósdival való szívatás. A 40 főnek max. 15%-a, azaz 6 fő lehetett távol. Ha számításba veszem a belszolgálatot: 3 fő bakter, két fő őrsügyeletes, 1 fő csöves (határőrizeti ügyeletes), 1 fő szakács, akkor marad 27 fő, ennek kellett szolgálatba mennie, kutyákat gondoznia, és akinek járt, az pihenőbe vonult. A maradék takarított.
A körletszemle mindig szombat reggel zajlott, ezért péntek este rendeztünk nagytakarítást. Az egész társaság -már aki nem volt éppen szolgálatban- nekiesett a Fóka Mikinek. Felszórtuk ultrával a folyosót, a körleteket, meg az egyéb helyiségeket, vízzel felöntöttük, aztán söprűvel sika-mika. Volt egy kis hab, de a társaság jó hangulatát nemigen rontotta az ilyesmi. Még a tisztesek is beszálltak, jómagam is, meg a már említett Kulhanek bajtársam dettó. Nagy ricsajt csaptunk, nótaszó, röhögés, meg minden: EZZEL IS TELT AZ IDŐ!
Határőr üdvözlettel:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás
15. szkv — 2013-04-16 07:38
@kelempajszmadar1:
Nálunk sem volt a takarítással való szívatás.
Maga a takarítás ellett osztva, külön a körlet és közös helységekre. Takarítás és az udvar gondozás gazdasági munkának volt nevezve.
A körletet a benne „lakók”, közös helységeket pedig az arra kijelöltek végezték. Maga a kijelölés, illetve az elosztás nem korra és beosztásra történt. Nem is lehetett mivel a szolgálatba sem úgy mentek hogy csak öreg, vagy fiatal. Nálunk nem volt az hogy már csak 40 napom és már csinálok semmit.
Maga az öreg HATÁRŐR ugyan úgy megkapta a gazdasági munka részét, mint a fiatal.
Az öregek összefogtak és közösen végezték el azt, amit kapott az öreg bajtársuk.
Számomra a takarítás soha nem jelentett problémát mert már kollégista koromban hozzá szoktam.
SZKV BUCSU.
16. kelempajszmadar1 — 2013-04-16 09:35
@szkv: Sosem értettem ezt a takarítás-mizériát. Általában nem a takarítás volt a legszarabb, hanem a kiképzésen a harcászati gyakorlatok, gázálarcban futás, meg ilyenek. Az őrsön pedig a sok riadó, meg amikor mínusz 500 fokban és 100 km-es szélben kellett kimenni, igen gyakran éjjel. Ezekhez képest egy kis felmosás, vagy egy halvány klotyipucolás inkább üdülés, kikapcsolódás, pihenés, vagy mai kifejezéssel élve: wellness-hétvége volt.
Bajtársi kézszorítással:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás
RSS feed for comments on this post.
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.