BigJoe édesapjával már találkozhattunk párszor ezeken az oldalakon. Mai története elég hosszú ugyan, de úgy gondoltam, nem lenne célszerű kettőbe vagy háromba tördelni, hiszen a sztori fonalát vétek lenne megszakítani.

Olvassátok tehát az ÖregBig visszaemlékezését az átkosból, amikor bizony elő-előfordult, hogy a katonáknak nem csak a haza és a dolgozó nép védelme volt a feladatuk. A nyitókép logikájára pedig majd a történet végefelé fény derül.

Az egyik poszt olvasása során ugrott be az ÖregebBigtől egy utazás alatt hallott történet.

Szentesen – kopaszként – feladatba kapta az akkor még rettegett Clarence-től, hogy meszeljen. Egy deszkára kellett ülnie, majd leeresztették egy üres medencébe és a medence falát kellett meszelni. Csinálta is az öreg, de a fenti srácok nem figyeltek eléggé és egyszer megindult a kötél, megbillenten a deszka, majd az öreg leesett. Még annyi ideje volt, hogy a falból kiálló létrába „belekapjon” esés közben. Nem esett nagyot, de a bal kezén két ujj nem volt alakias, vagyis rendellenes szögben állt. Fájni nem fájt – innen tudta, hogy baj van.

Elment a gyenguszra, helyrerakták az ujját (érthetőbben: röntgen és érzéstelenítés nélkül addig rángatták, amíg az olyan pozícióba nem került, hogy kezdett hasonlítani egy normális kézre), kapott egy gipszet, a festést hagyta és elment a körletébe.

Előkerült Clarence, aki acsarkodni kezdett, hogy mi ez a lógás? Magának festeni kéne a medence falát! Az öreg előadta a történteket, Clarence lehiggadt, elment, majd másnapra belszolgálatba helyezte apámat, aki gipszes kézzel őrizte az asztalt. Kibírta a dolgot, csak a keze fájdogált.

Ekkor jelent meg a századon a poltiszt. Meglátta apámat és kikérdezte a gipszes keze felől, amjd a beszélgetés végén elzavarta a körletébe, mondván: csomagolja össze a holmiját, mert korházba küldöm.

Az öregem szabódott, hogy jól van, meg látta eü-katona, stb., de a poltiszt nem engedett és megemlítette, hogy Clarence és az eüs is megüti a bokáját a történtek miatt. Nagy kiabálások közepette bement a századpékához, behívatták az érintetteket, majd egy szinttel feljebb mentek – egyenesen az ÜTI-hez.

Az öregemet bevágták egy mentő UAZ(?)-ba és irány a kecskeméti kórház.

Sokkal később, amikor visszavitték Szentesre, megtudta, hogy az EU katonát megfenyítették, és Clarence is kapott a századpékától.

A kórházban rendesen megvizsgálták, szét-, majd összerakták a kezét (volt törött és kificamodott ujja is) és kapott egy új gipszet. Mindamellett bent tartották. Amikor a fődoki kikérdezte egy vizit alkalmával a baleset körülményei felől, annál a résznél, hogy „festettem a medence oldalát”  megakadt a tű.

– Maga festő? – vágott közbe a doki. Majd a választ követően, elgondolkozott és hümmögött.

A harmadik napon az öreget hívatta a fődoki:

– Nagy, itt a könyve, reggelig gyógyuljon a városban, eltávot nem adhatok, de nem tartom bent. Ja, vigye a haverjait is – és odadobott még két könyvet.

(Az öreg kórtermében volt egy helybéli srác, Marci névvel, meg egy hajdúsági srác, a Pista. Mivel civilben mindegyik az építőiparban rontotta a levegőt, ebből adódóan hamar összebarátkoztak.)

Volt meglepetés a kóterben: este kimegyünk!

A kimaradáson történtekből annyit mesélt az öreg, hogy az első – látogatható – kocsmába beültek és ittak…

A következő, amit elmesélt, hogy botorkálnak vissza a korház felé, amikor eléjük pattant egy VÁP-járőr: könyvvizit, ruhavizit. „Mit keresnek maguk itt?” (látták, hogy az egyik Szentesről van átvezényelve, de a többi is kórházban van, legalábbis hivatalosan). Majd jött a szembesítés:

– Szimulálnak? (a gipsz nem ütötte ki a szemüket). Megszöktek, a könyvet meg meghamísítják? Raportra!

Hívtak egy kocsit (az öregem szerint valami Latvija vagy hasonló szörnyűség volt), betuszkolták a dülöngélő „betegeket”, majd elindultak. Útközben a VÁP sorkatonái ültek melletük, a HT meg elől. A sorkatonák megszánták a betegeket, és segíteni akartak:

– Ha bemegyünk a városparancsnok elé (én nem tudom, hogy volt-e ilyen de az öregem így mesélte), a cigit még kint elnyomni, a szőnyegére nem ráállni, csak elé, mert különben elásat benneteket, de különben nem lesz baj.

És úgy is lett – de, hogy ki előtt álltak, azt már nem tudja pontosan, viszont az még megvan, hogy a kecskeméti haverja a szőnyeget alaposan megtaposta – a Föld forgásának káros mellékhatása, vagy a sok alkohol miatt, ki tudja?

Erre az addig nyugodt főtiszt teli torokból üvöltve elzavarta a kompániát a fogdába, és utasította a VÁP ht-t, hogy hívja már fel a katonai kórházat és informálodjon a „betegek” felől, mi a nyavalyát keresnek kint.

Reggel VÁP-ék visszafuvarozták a három beteget a kecskeméti katonai kórházba.

Az első hét végén kiderült, hogy miért volt olyan nagylelkű velük az orvos: épült a háza.

Pénteken a fődoki bement a kóterbe és belekezdett:

– Srácok, építkezek, de kevés a pénzem. Jó dolgotok lesz, ha segítetek, itt tartalak bennetek, amíg kész nincs a házam. Ti kapjátok a legtöbb kaját, még az eltávot is elintézem, pedig a múltkori után… Csak kellene egy kis segítség…

– Na, mondja doki, mit kell csinálni!

A következő napokban kora reggel a három „beteg” ki lett szállítva a doki családi házához, majd este ugyanaz a katonai mentő visszavitte őket a kóterbe.

Az első napon a doki eligazította a csapatot:

– A hűtőben ott van a kaja, egyetek. Ott a szekrényben a konyak, igyatok. A pincében meg ott egy hordó apósom borából; nem túl jó, de talán megteszi.

Hát, megtette.

Az egész lakás ki lett festve, nyílászárók lemázolva, stb. Az első sikerek után jött a kültéri projekt: egy emésztőgödröt kellett csinálni: kiásni, kitéglázni, tetejét lebetonozni, s mindezt némi ácsmunka után.

Komoly nehézségek után kiásták, körberakták téglával, elkészültek a zsaluzással, majd várták a cementet a betonhoz. Ekkor megjelent a már említett Marci apja egy biciklin, mintegy a helyi erők képviseletében, a kormány szarván egy korsóval. Az öregúr már a kaputól kiabált, hogy: anyád küldte a pálinkát, de megkóstoltam útközben… Majd amint Marci beengedte a kapun, az öreg azzal a lendülettel beletolta a biciklit – korsóstól – a félig kész emésztőgödörbe. A zsaluzás szépen összeszakad az öreg alatt.

Volt nagy ijedelem: oda a pálinka!

– Bátyám, hát nem látta a deszkákat? – kérdezte apám, miközben kisegítették az öregurat a gödörből.

– Fiam, nem volt rajtam az okuláré. Ej, de sajnálom azt a jóféle pálinkát – kesergett az áldozat.

– Nemsokára itt a cement, aztán meg jönnek értünk. Nem tudjuk újra bezsaluzni… Most mi legyen? – tanakodtak fejüket vakargatva a katonák. Majd apám kapcsolt:

– Marci, hozzál egy ajtót! – utasította a betegtársat.

Marcinak nem kellett kétszer szólni: bement a házba és hozott egyet. Keresztüldobták a gödör tetején az ajtólapot, csináltak rá egy nyílást. Amint megjött az anyag, szépen lebetonozták: kész az akna, még egy csinos aknafedlapot is öntöttek.

A doki két napig furcsán nézett a brigádra, de semmilyen ajtó hiánya nem tűnt fel neki. A kórházban viszont híre ment az „építőbetegeknek”, úgyhogy kézről kézre adták a kompániát.
Csak aludni jártak be a kórházba,  de eltávozást vagy kimaradást nem kaptak.

Teltek-múltak a napok és hetek, nagyjából elkészültek az osztályos orvosok hétvégi-családi házai (tán még a kutyaházak is át lettek festve), amikor egy komolyabb orvos hívatta apámat.
Munkát ajánlott nekik, a fizetség meg az lett volna, hogy amíg ez tart, nem küldik vissza őket az alakulatukhoz (valljuk be, egy kopasznak ez nem is olyan rossz felállás).

Hát ez már nem tetszett a betegeknek; az öregem meg is jegyezte, hogy se kimaradásban, sem eltávban nem volt része már jó ideje. Majd ha a folyosót kifestik, akkor előkerülnek a könyvek – hangzott az ígéret.

Elkezdték csinálni hétfő reggel, de mivel gyorsítót nem adtak (és kimaradást sem), így nem haladt a munka. Szerda délben már lehetet tudni, hogy „a folyosó nem lesz kész, csak ha már a centit vághatjuk” (idézet ÖregebBigtől a 27 hónapos sorkatonai szolgálata elejéről).

Szerda délután kb. 15.00 óra. A „betegek” ülnek a lépcsőn és cigiznek, amikor jött valami egyenruhás főember, nagy kísérettel, tiszta aranyban meg csíkokkal. A kíséretében hajbókoló fődokik ajtót nyitnak előtte: szinte hasra fekszenek előtte, hogy a hátukon menjen, nehogy koszos legyen a főember talpa. Lesik minden szavát, minden mozdulatát. Nézegeti a falakat, a pizsamás benéz a termekbe, fejét csóválja.

Ekkor ütött be a baj: a főember meglátta a dohányzó betegeket, festékes katonai gyakorlóban, apám kezén gipsz. És ha mindez nem lenne elég: a katonák ÜLNEK!!

Néhány orvos vérnyomása rekordot dönt, amikor a főember odalép a betegekhez.

– Hát maguk?

Talán tisztelgést várt, vagy valami hasonlót… de az orvosok közül senki nem vezényelt vigyázzt, ezért csak ültek tovább.

– Cigiszünet, aztán festünk tovább – magyarázta valamelyikük.

– Azt értem, de mikor lesz kész, mert így egy osztály nem használható – kérdezett rá a kicsit meghökkent pizsamás.

– Hát – és itt apám pici lélektani szünetet tartott – régen voltunk otthon…

– Na, idefigyeljenek – szólt a tábornok – személyesen én írom meg a könyveiket, kapnak hét nap szabadságot, leadom a kapusnak, de azt is kiadom neki, hogy csak péntek délig adhatja át.
És persze akkor, ha kész lesz a folyosó. Vállalják?

Az ÖregBig kérdően nézett a társaira: benne vagytok?

– Csináljuk, Laci!

És az Öreg tisztelegve, ahogy azt kellett:

– Jelentem: vállaljuk! Péntekre kész a folyosó, ha kész a könyvünk.

– Akkor ebben megállapodtunk! – a pizsamás megkapta a neki kijáró tisztelgést és ment a dolgára, körülötte falkában a fehérköpenyes népség.

Talán mondanom sem kell, pénteken, kicsivel 12.00 óra előtt a három „beteg” elment szabadságra.

Amikor visszamentek, levették a gipszet az apám kezéről, majd visszavezényelték Szentesre, de már nem egyedül, hanem Marcival.

Szentesen Clarence fogadta őket:

– Nagy, maga miatt szívtam, úgyhogy mostantól maga is szívni fog. Meg a barátja is.

A Marcit másnap egy épületszigetelésre küldték: kátránypapírt teregetett igen kis elszántsággal, hiszen a szocializmust építette.

Megjelent Clarence:

– Hozzon nekem 4 tekercs kátránypapírt!

– Parancs!

És Marci felvett négy guriga papírt a raktárból.

– Ez hova lesz? – kérdezték a raktárosok.

– Nem t’om, Clarence-nek kell – vont vállat Marci, aki leszállította a cuccot, amit Clarence hazavitt, mert bizony a lakásához kellett.

Másnap – természetesen – kihallgatásra rendelték, ahol kapott egy keveset az arcába, és sürgősen visszavitte a kátránypapírt. Napokig nem szólt Marcihoz, csak annyit mondott:

– A könyve a kátránypapírok alatt van!

Marci ezt csak később értette meg, egészen pontosan úgy 4 hónap múlva. Addig ugyanis nem ment kint a laktanyából. De mint szokták mondani: jön még kutyára teherautó…

Clarence lakásában volt valami fűtés-átalakítás, talán központi fűtésre állította át a rendszert. A csöveket áttolták a falon, a vakolati hibákat ki kellett javítani, utána meg egy szép festés és fel van újítva a kégli.

Szólt apámnak, az öreg meg vitte Marcit segítségnek, aki örömmel vállalkozott a feladatra, mert így törleszthetett.

Clarence és néhány öregebb katona kitelepült egy külső helyszínre felderíteni pár napra; a terve az volt, hogy mire visszajön, kész is a kégli. Marci a laktanyakonyháról (a kukából) kiszedett néhány záptojást, majd a fűtéscső mellé befalazta. Ide is, oda is, jutott minden helyiségbe. A vakolatot vékonyan húzta, még külön ki is emelte az ÖregBignek: itt a tojás, nehogy vastagon gletteld át!

Az ÖregBig összerakta magában a dolgokat: ez bizony bosszú lesz… Hja kérem, 4 hónap bent, az nem rövid idő. Hát igen, engem meg szoliba vágott törött kézzel…

– Marci, van még záptojásod?

– Hát hogyne, még mindig gyűjtik nekem a szakácsok.

– Holnap hozzál…

A glettelés után az öreg enyves festéket kavart (hogy az mire jó, abba ne menjünk bele), amibe záptojásokat is kevert. Majd átfestette háromszor a szobákat (elmondása szerint lehet, hogy amíg festette a szobákat, ő szívott többet és nem Clarence). Marci a festés után a fűtéscsövek melletti záptojásokba nagyon óvatosan beleszúrt egy vékonyabb szeggel.

Megjött Clarence:

– Hú, mi ez az orrfacsaró bűz?

– Csak az enyves festéknek van ilyen szag, szellőztessen gyakran. Ahogy szárad, elmúlik – nyugtatták apámék.

– Hmhmhm… (fejvakarás).

Amint elkezdtek fűteni, a befalazott tojás is elkezdett szagosodni. Ahogy az öregem később elmondta: ha Clarence a közelben volt, nem nagyon mertünk Marcival egymásra nézni, mert alig bírtuk ki röhögés nélkül. Messziről érezni lehetett, amint közeledett…