Nem kell ahhoz filozófusnak vagy bölcsésznek lennünk, hogy belássuk: vannak a Földön örökérvényű, kikezdhetetlen alapigazságok, amelyekkel egy épeszű ember nemigen áll le vitatkozni. A víz nedves, a tűz forró… Várjunk csak, lennie kell még… Igen, megvan: kaja, pia, nő – ezen kívül érdekli valami a katonákat?

Szóljon, aki nem ért egyet szögyi kollégával!

Katonai főiskolásként töltögettem a laktanyafogságomat, ami inkább csak a hétvégékre korlátozódott – már amennyire. Az első hétvégén megvolt a KISZ-találkozó, a másodikon bevállaltam egy szombat-vasárnapi szolgálatot (de soha többet), a harmadikon, mikor láttam, hogy haversrác van szoliban, benyögtem, hogy majd jövök (de takarodóra biztos). Kirongyoltam a tisztiklub környékére, de aztán éppen időben észbekaptam, hogy nem kellene ide bemenni, mert aki bekasztlizott, az 99 % hogy éppen most itt van (hiába szombat este volt), szóval egy leborítás után Múzeum, meg ami vele jár (proletair az tudja, a többieknek meg info, hogy ez egy presszó Szolnokon). Alkoholszint a szombat esti szintre (elég meredekre) beállítva. Akkor nézzünk valami egyéb szórakozás után, kilépek a műintézményből, taxisok egyből kezdenek elhúzni (amikor Szolnokon bemondták a CB-be, hogy madarak a múzeum előtt… na olyankor mindegyiknek máshol volt sürgős dolga), szembejön egy tiszthelyettes hallgató. Lekapom a tíz körméről, hogy ilyenkor hova a fenébe megy, aztán valahogy kikötöttünk a Tiszaligetben valami deszkadizsiben. Csajozás ezerrel, aztán amikor a srác benyögi, hogy neki már kezd ketyegni a könyve, akkor én is úgy döntöttem hogy akkor ideje lenne a távozás hímes mezejére lépni (az én könyvem is lehet hogy ketyegett, de azt a századparancsnok páncéljában tette, idáig meg nem hallatszott ki).

Igenám, de a csaj, akit addigra már félig-meddig összeszedtem, veszi a cuccát, hogy ő is jön. Kijött velünk, buszra fel, aztán kiderült, hogy egy köpésre lakik a főiskolától, a kijárati úttal szemben, na akkor már megnövekedett a szememben az esélye (mire? azt mindenkinek a saját fantáziájára bízom, mindenesetre az enyém akkoriban még elég szennyes volt). Oké, akkor másnap ebéd után is kikukkolok (de akkor már józan állapotban), nyilvánosságra kerül, hogy az alkoholszint és a sötétség ellenére egész elfogadható vadat lőttem. Sőt még a nevét is már harmadikra eltaláltam!

Kiderült a hölgyről, hogy negyedéves egészségügyi szakközépiskolás, ez a kategória az, amelyik egyes, fiatalok körében elterjedt tevékenységek lebonyolításában és folytatásában az óvónőkkel együtt erre a korra is elég szép rutint tudott összeszedni – amit aljas módon ki is használtam ;) Este amikor bemegyek, mondják a srácok, hogy úgy vigyorgok, mint aki b@szni visznek, naná, nem visznek, jövök. Normális kinézetű csaj, gyakorlatilag lőtávolságra a kaputól, a Netovább-al szemben… akkor ezen a héten sem veszek lottót, sőt kártyázni sem ülök le senkivel.

Egy-két hét alatt színre derül, hogy az édesanyja a főiskolán dolgozik, de valahogy nem izgatott fel sem a kérdés, sem a mama. Aztán egy másik esetben rákérdezett, hogy hol is ülök én a hallgatói étkezdében, amit egy kicsit ugyan furcsálltam, de megadtam a koordinátákat, aztán inkább az egyéb elfoglaltságok után néztem. Csakhogy még azon a héten feltűnt a többieknek, hogy a kajánál valami igencsak emberes adagokat pakolnak elém a pincércsajok. Kérdezték, hogy mi ez, én is kérdeztem magamtól, amikor lassacskán valami sanda gyanú kezdett felderengeni bennem, és rákérdeztem a csajnál, hogy akkor mit is dolgozik az anyja a főiskolán? Bingó, naná hogy szakács a hallgatói étkezdében, és persze hogy ő volt, aki az extra adagokat kikészítette nekem, és lelkére kötötte a pincércsajoknak hogy azt csakis kizárólag énelém tehetik le.

Egy ideig élveztem, fiatal voltam, mindig éhes (én már akkor szerettem a pocakot – na meg alatta is), amikor hétvégente hazajöttem, idehaza megvolt az állandó barátnőm, ott Szolnokon meg hát…

Csak ahogy telt-múlt az idő, közeledett a negyedikesek ballagása a szakközépben, a csaj pedig egyre többet beszélt. Az egyik témája az volt, hogy milyen úton-módon fog bekerülni érettségi után a kórház megfelelő osztályára, de a másik és az idők elteltével egyre hangsúlyosabb és jelentősebbé váló témája az volt, hogy melyik osztálytársnője kap majd eljegyzési gyűrűt a ballagására. Mondjuk ezt egy kicsit kérdőjellel fogadtam, mert azzal az áldott jó szívemmel tavaszi szünet környékén összehoztunk az ő osztálya, meg a mi szakaszunk között egy közös bulit, és amiről utána a srácok beszámoltak (még ha elosztottam kettővel, akkor is híjjjj… meg kellett állapítanom, hogy nem vallott szégyent egyik társaság sem).

Egyre-másra állandóan csak hárítgatni kellett az egyre egyértelműbb célzásokat, ami egészen addig fajult, hogy a ballagás hétvégéjére kértem ki a havi egy eltávomat, amikor meg megkaptam érte a szemrehányást, akkor hirtelen felindulásból véget vetettem kettőnknek, nahálistennek ez is letudva. Hétvégi eltáv megvolt, barátnőmet valahonnan a megye hátsó zugából kellett összevadászni, mert ő is ment a másodunokatestvére ángyikájának (szóval valami távoli rokonnak) a ballagására, mikor meg végre már odakerültünk, akkor derült ki, hogy a hold- és egyéb ciklusok közbeszóltak, vasárnap este úgy mentem vissza Szolnokra, hogy ha most valaki szólni merészel hozzám, akkor keresztbeharapom. Hétfőn indul a verkli, el is megyeget egészen ebédig, amikor Pisti haverom átszól az asztal fölött: „Szögyi, kirúgtad a csajt?”. Meglepődtem, mert erről nem nagyon számoltam be a társaságnak, aztán ránéztem Pistire, látom hogy nem is engem néz, hanem az asztalra, én is ránéztem az elémrakott mócsingos fél adag kajára, kép összeáll, aha… Honnan jöttél rá?