Drbumburnyák kolléga az eddigi aktivitásával (kommentjeivel) már felhívta magára az olvasók figyelmét, s a hozzászólásaiban bemutatottak alapján joggal előzte meg komoly várakozás a posztjait. Itt az első.

Szóval Tata. És a jó öreg „kágyégéelldédé”, méghozzá a 25. A szabadszállási alapkiképzés után ide helyeztek – ahogy az akkori századpók mondta: „dobtak”, gondolom azért, mert ez mégiscsak katonásabban hangzott – át minket. Halvány lila fingom nem volt egyébként arról, hogy én ott mit is fogok majd csinálni (a kummantáson kívül, amit Szabadszálláson amúgy is tökélyre fejlesztettem), hiszen igazi antikatona lévén és meglehetős orvosköri ismeretségeimet kihasználva már idejekorán elkezdtem intézkedni, hogy engem lehetőleg ne vonultassanak be. Ebből „csak” annyi lett, hogy minden elképzelhető és elképzelhetetlen dologból felmentést kaptam: akkora „C” virított a papíromon „mint az a megkurvult újhold az égen„, hogy egy klasszikust, a szabadszállási szolgálatvezetőnket idézzem.

De halálkomolyan, gázálarcviselés, lövészet – ezek voltak az állandók –, illetve néha bakancsviselés, konyhai munka, illetve bármi alól felmentést szereztem, hogy az állandó felmentéseimből nyíló kibaszási lehetőségeket is elháríthassam. Persze ez nem mentett meg attól, hogy mondjuk ugyanúgy kimenjek a többiekkel Csornapusztára vagy Táborfalvára, csak amíg ők lövészkedtek, én csak a töküres AMD-vel bohóckodtam és néha egy egy „bumm-bumm” felkiáltással ringattam magam abba az illúzióba, hogy jobbnál jobb köröket lövök. Egyedül a szerelt gyutaccsal történő trotilkocka robbantását és a gránátdobást nem úsztam meg, mivel a tisztikar hosszas konzílium utána arra a megállapításra jutott, amit a szakaszparancsnok főtörzsünk így foglalt össze: „Van keze, Mayer? Ugye van, bassza meg, hát a faszát is azzal veri meg a valagát is azzal törli, úgyhogy egy kibaszott gránátot is el tud hagyítani.„

Ezzel a megállapítással már én sem tudtam vitába szállni, amúgy is körülményes lett volna olyan papírt szereznem, ami hivatalosan is igazolja, hogy nincsenek karjaim, bár semmi sem lehetetlen, ha megvan az ismeretsége az embernek. Szóval robbantottam is, gránátot is dobtam, sőt a végén közölték velem, hogy én bizony páncéltörő lettem és ugyancsak kiválót lőttem RPG-vel. Amihez egyébként annyi közöm volt, hogy a többiek csöveit én tisztítgattam lövészetek után.

Egészen addig, amíg bele nem untam és nem próbáltam valami gyorsabb és hatásosabb módszert találni a sok korom kipucolására. Nevezetesen azt, hogy nem a rendszeresített tisztító szerelékkel cucáltam a vetőcsövet, hanem egy ultrás vízbe mártott kék színű tornagatyát kezdtem el egy seprűnyél segítségével áttolni rajta. Ami egészen addig kiválóan ment, amíg be nem ért az égéstérbe, ami ugye egy kiöblösödő része a csőnek. Na ott szépen fogta magát és elakadt. Se előre, se hátra. Olyan szinten megrekedt benne, hogy őrvezetőtől őrnagyig, rajparancsnoktól zászlóalj-törzsfőnökig felváltva próbálták mindenféle praktikákkal kiügyeskedni, illetve felváltva emlegették az én drága édesanyám vasporos hátsóját, illetve azt, hogy erre nekem mennyi lesz a HTK. Nem emlékszem már rá, de valahogy végül kijött – úgy egy hét múlva és anyám válogatott testrészeinek eléggé profán kontextusú végtelen számú emlegetése után.

Na de lényeg, amivel kezdtem is: Tata. A Vizek Városa ugyebár, nekem örök „Párisom”, hogy Adyval szóljak. Jelenlegi örök szerelmem is tatai lány, igaz, már a Velencei tó mellett lakik és Baracskán smasszer :D Mazochista egy állat vagyok, tudom.

Miután a létező legalkoholistább kísérettel megérkeztünk (honnét, honnét se volt piánk nekünk is, nem tudom), valamikor késő este betereltek minket a – akkor még nem tudtam, most már tudom – „Kupola” nevű helyre, kezdetét vette az elosztásunk. Figyeltem erősen, hogy a cimbiket hova rakják, közben hegyeztem a füleimet, hogy ők mit mondtak, hogy majd azt mondjam én is és követhessem őket. Persze nem úgy lett. Mert amikor rám került a sor, akkor a sok felmentést és hasonlókat látva megkérdezték, hogy mégis mit gondolok, mit tudnának ők velem kezdeni? Mire én a lehető legnagyobb pókerarccal közöltem, hogy adjanak egy ágyat, elleszek én bárhol.

Ha parazsat dugtam volna a seggükbe, attól nem tör ki olyan üvöltés mint akkor és ott. Végül megegyeztek abban, hogy mivel valószínűleg ilyen nyomorék szarházi semmire nem lesz jó, megvárják a reggelt, amikor majd bejön valami fejes, aki eldönti a további sorsomat, de addig is (ahelyett, hogy kivinnének az alakulótérre és tarkón lőnének, amit igazából érdemelnék) elraknak a gyengélkedőre aludni.

Egy kedves – és civilruhás – hölgy kíséretében indultam az ideiglenes (mint tíz perccel később kiderült: a végleges) helyemre. Álljon itt a neve: Ibolya néni. Igen, így szólította mindenki, egy végtelenül jóindulatú, kedves, anyáskodó hölgy volt, mindamellett (mint később kiderült) az akkori górék távollétében ő volt a segélyhely vezetője is. Caplattunk a faszig érő hóban, amikor arra lettem figyelmes, hogy valami ismerős kék villogást látok. Majd egy épület mögül felbukkant örök Nagy Szerelmem, a MENTŐAUTÓ. Én csak néztem könnybe lábadó szemekkel, lépést igyekezve tartani, de valami kőben megbotolva úgy pofára estem, hogy egyszerűen elmerültem a hóban. Majd jött a kérdés:

– Hova tette a szemeit, nézzen a lába elé!
– Jelentem, nem tettem sehova, a mentőt néztem.
– Ne jelentsen nekem semmit, álljon inkább fel. Mit nézett annyira rajta, nem magáért jött.
– Tudom, csak hát izé… civilben nekem ez volt a foglalkozásom.

Majd kezdetét vette a PÁRBESZÉD. Aminek a vége az lett, hogy hátra arc és erőltetett menetben vissza a Kupolába. Ugyanis kiderült, hogy a gyenguszon pont egy magamfajta tápos majomra van szükség, némi mentőgyakorlattal és egy kevés orvostudományi egyetemmel a hátam mögött. Esküszöm, éppen csak a vállamat nem veregették azok, akik jó húsz perccel előtte még a véremet kívánták. A papírmunkák – és nem a seggtörlésre gondolok – után már teljesen jó hangulatban érkeztem meg a gyenguszra, beírtak ahova be kellett, a cuccom leraktam, ahová le tudtam éppen, majd az egyetlen értelmes gondolatom az volt, hogy rá kellene gyújtani és a kulacsomban lévőmaradék páleszból inni egyet az újdonsült ismerőseimmel, akiket akkor még nem ismertem, de elindultam felderíteni.

Útközben láttam valami konyhafélét, gondoltam benézek, hátha van ott valami pohárféle, illetve reménykedtem abban, hogy találkozom olyannal is, aki dohányzik, ugyanis a nagy esés következtében elhagytam az öngyújtóm. Cigivel a pofámban, kulaccsal a kezemben, molinóban és surranóban csattogtam a kövön, amikor az egyik sarkon beleütköztem magába Küklopszba. Legalábbis a méreteit és a hangját tekintve.

– Mijamegbaszottkurvaszűzmária???? Kijafaszmaga, mijafasztképzelholvan? Akurvákfaszáááááááát.

Hát ő volt a mi szolgálatvezetőnk, J. főtörzs, akiről korábban A század anyja c. poszt alatt egy kommentben már ejtettem pár szót.

Lányos zavaromban a jobb kezemből átvettem a kulacsot a balba, majd – továbbra is a barna Szofival a szám sarkában – kezet nyújtottam és bemutatkoztam:

– Üdvözlöm, Mayer vagyok. Nem tudja, hol találok poharakat meg valami gyufát?

A válasz nulla egész soknulla és egy másodperc alatt megjött:

– Kurvákfaszááááááááááát! Mingyáfőrúgommintafagyottszart! Mi az, hogy maga a Mayer, nekem itt nem májerkodik!

Majd egyszerűen üstökön ragadott és felcipelt a kórterembe ahol – ideiglenesen, de a másnapi döntésem után véglegesen – az ágyam volt. Leült az egyik ágyra, majd jóval barátságosabb hangon már megkért, hogy csukjam be az ajtót és nyissam ki az ablakot. És kezdetét vette a kikérdezésem. Először az alapdolgok:

– Mi van a kulacsomban?
– Milyen cigit szívok?

Majd a válaszok – szilvapálinka és barna Szofi – után a többi.

– Hová valósi vagyok (baszdmeg, földik vagyunk!)
– Mit csináltam civilben (baszdmeg, mentőztem én is!)
– Kiket ismerek ezen és azon a mentőállomáson (baszdmeg, a legjobb haverjaim!)

Majd a hajnalig tartó sztorizgatás esetekről, a mentésben előforduló humoros – és sajnos sok kevésbé humoros – helyzetről, magáról a szakmáról, mindenről. Mire reggel lett, kirajzolódott előttem egy valójában csupaszív, elhivatott, de meg nem értett és épp ezért méltatlanul mellőzött és a mellőzöttség keserűségét alkoholban oldani próbáló kiváló szakember képe, aki legalább annyira antikatona, mint én, de kényszerpályán mozogva itt talált magának némi nyugalmat és biztos helyet. Idővel – azt hiszem, nyugodtan mondhatom – szinte haverok lettünk. Persze ehhez még sok kalandot kellett együtt megélni; ezeket, majd ha lesz rá igény, egy későbbi posztban elmesélem, mert van bőven. De mindennek az alapja egy „közös” kifejezésrendszer volt, amit még gyorsan elmondok.

Lényegileg, ahogy a jó főtörzs, úgy én is önkényesen bent laktam a gyenguszon: meleg volt, a kaját helybe hozták és akár minden nap kifürödhettem három köbméter meleg vizet. Cserébe szinte állandóan én voltam az SH.Ü. A jó „Doki”, akire mindig lehetett számítani, mert ott volt. A főtörzs pedig – ahogy egyik közös, Hargitabeli ivászat közben kifejtette – meg volt velem elégedve, mert nekem nem kellett kétszer elmondani, mit akar. Nem hát. Egyszer sem, mert megszoktam, hogy pár alapdolog van amiért engem szólít és ezeket mindig ugyanúgy vezette be:

Indulásként megszólított:

– Mayeeeeeeeeeeeeeer!

Amire válaszoltam:

– Parancs!

Majd opcionálisan a következők voltak:

– A kurvák faszát! – ez azt jelentette, hogy főzzek kávét.
– Az isten bassza meg! – erről tudtam, hogy olaj kell a kályhájába.
– A faszomat beleverem! – elfogyott a cigije, kantinba kell mennem.
– A kanászisten pék kurva faszát! – ez valami összetettebb dolog volt mindig, le kellett mennem a tiszti étkezdébe valami repikajáért, Füles magazint kellett keríteni, vagy éppen össze kellett kötni a tévéjét a PlayStationnel és rallyversenyt játszani vele.

Szép volt, jó volt, minden szopással együtt – mert azért akadt az is gazdagon. Most, hogy elkezdtem írni, egyre törnek elő belőlem az emlékek, így ha megbocsátotok, most befejezem. Ha valakit esetleg érdekelnek a további sztorik, akkor a későbbiekben folytatom a megkezdett sort. Maradok addig is kiváló tisztelettel:

drbumburnyák alias Mayerakurváááááááááákfaszát!