003. – Kolbász és kantin


AZP-23
kolléga egészen biztosan valami nagyon távoli országban, és annak is egy még távolibb helyőrségében szolgálhatott, hiszen az a történet, amit a kolbászról és a hadtápfőnökről ír, egyszerűen nem eshetett meg sem a Magyar Néphadseregben, de a Magyar Honvédség egyetlen alakulatánál sem.

(OFF: külön büszke vagyok erre a nyitóképre, amit egy régi francia kolbászreklám plakátjáról nyúltam – durva, ugye?)


A legénységi állomány panaszkodott az élelmezésre, de hát a kaja soha nem lehet elég jó, így szartunk rá. Egyszer aztán megláttam, hogy mit is adtak nekik, na, az embertelen volt. Nem értettem, a kolbászos autóra (amiről a kantinnál lepakolnak), a konyhánál miért fel. Elvégre a konyhán nem keletkezhet kolbász, felesleges pedig végképp.

Egyszer aztán éppen a kantin raktárában volt dolgom, amikor belépett a hadtápfőnök és menten ki is parancsolt. Kijött a pulthoz a kantinos is, aki – miután nagy köteg pénzt vett ki a pultból – visszalépett a raktárba, ahonnan mindezek után távozott az őrnagy elvti. Egyfajta összefüggés homályos körvonalai sejlettek fel előttem.

Egyszer valami dolga akadt velem a – beosztásához képest igencsak harcias – hadfinak, aki mellesleg továbbszolgálóból lett őrnagy (ez lényeges körülmény!). Beugrottam az irodájába, lecsüccsentem egy fotelba, keresztbe raktam a lábam és kedvesen rámosolyogtam. Egy időbe beletelt, amíg (meglepetését legyűrve) elkezdett üvölteni. Kicsit megnyugtattam, hogy csak egész nyugodtan kérjen, számíthat rám, szívesen állok rendelkezésére, csak kicsit próbálja jobban artikulálni azt, amit mond, mert így nem teljesen értem.

Aztán elkezdtem aggódni az egészségéért, mert egyre furcsább színű lett a feje. Szívélyességem mély hatással lehetett rá, de sok időbe tellett, amíg annyi levegőt össze tudott szedni, hogy ismét üvöltsön.

Felajánlottam, hogy boldogan benézek máskor, ha nem érzi jól magát, most egyébként is sok a dolgom, de távozásom előtt még megemlítettem, hogy a szakszi haver, akit az előző héten helyeztek át (valami konfliktusuk volt, ha jól tudom) most a HM-ben egy csinos irodát kapott a személyügyi főcsoportfőnökségen – egyszer meg kellene látogatnom. Persze a parancsnokom perceken belül rohanhatott hozzá, és amikor visszajött, eléggé fosott a további sorsom miatt, de az nem várt fordulatot vett.

Egészen rövid időn belül az ismeretlen tisztek is elkezdtek köszönni, a katonák félreálltak az utamból, míg korábban igyekeznem kellett, hogy fel ne lökjenek. Ellenségünk ellenségeként barátja lettem mindenkinek.

Legbüszkébb arra voltam, hogy talán egyedül én ugrathattam, cikizhettem a törzsfőt, pedig ő igazán nagy vaddisznó volt; neki élők még csak gondolatban sem mertek visszapofázni. Én becsültem, mert ő legalább "tökös csávó" volt, ő lett volna élesben az első hősi halott. Amikor a lőszerraktár szállt el, akkor is beugrott az – egyedüli mindig tuti üzemképes – harckocsijába és belement a tűzbe körülnézni, ami tökre menő ugyan, csak értelme nem volt semmi, de semmi.

Róla azért érdemes megjegyezni, hogy egyszer a Bakonyban órákat késett egy támadásról, mert hármasával kellett vontatniuk egymást egy pocsolyán keresztül. Utána még hetekig eszelősen üvöltött. Na, nem a kemény megpróbáltatások felett aratott győzelme okán, hanem mert – miközben sáros disznó zuhanyról álmodik módra szenvedtek –, a mieink kikerülték őket, mivel az út menti fák között volt elég hely megkerülni a pocsolyát.

5 hozzászólás

 1. proletair — 2009-05-15 08:59 

Ó azok a finom honvédségi ételek! Hmmm:)
Ha 3 naposnál nem hosszabb gyakorlatra mentünk biztosak lehettünk benne, hogy a szentháromságot kapjuk: rakott-, székely-, toroskáposzta konzervet, hogy azért ne legyen egyhangú a menü. Hozzá extracsípős “pokolkolbászt”:)
Jó poszt volt.

 2. kvarcman — 2009-05-15 11:43 

Haverok mindig nagy “lelkesedéssel” meséltek az ilyen olyan konzervekről (páncélos kaja) :))) Mindig tudták mikor cserélték le a “stratégiai készleteket” mivel a lejárt szavatosságú konzervkaját a sorállománnyal etették meg a derék “döntéshozók”.

 3. tiboru — 2009-05-15 14:07 

Azzal viszont – gondolom – mindenki egyetért, hogy a katonaságbéli babfőzeléknél nagyobb gasztronómiai élmény ritkább, mint bordélyban a szeplőtlen fogantatás.

 4. MTi — 2009-05-15 21:00 

@tiboru: Bizony, azok a kiváló babok.. :)
A konzervekkel nem volt semmi gondom: én bírtam. Persze, voltak “úrifiúk” akik nem csípték pl. a szardínia-konzervet. Egy másik alakulatnál, ahol volt egy cimbim, szinte csak ilyenek voltak. Ha ilyen eset volt, akkor a cimbi szólt, és jól bespajzoltunk a “nehéz” napokra :)
A jugó-sereg igazi multi-kulti volt: számos muzulmán vallású albán meg bosnyák katonatársunk volt, akik VALÓBAN nem ették a disznóhúst. Addig azt hittem, hogy ez csak vicc: de nem, tényleg nem ették meg a SZALONNÁT! A sereg hadtáposai meg nem fordítottak különösebb figyelmet a sorkatonák vallására – elvégre ateizmus volt, a Párt uralkodott… :(

 5. tomnemtom — 2009-06-11 12:11 

@kvarcman: úgy bizony!
velünk valami füstölttarja-kontingenst etettek egy hétig, minden étkezéskor.
Hetekig pácszagú volt a vizeletem.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.