Lajos kolléga rövid, de tanulságos története ismét csak bebizonyítja, hogy a lélekjelenlét, a kreativitás és az egyszerű megoldások a katona legfontosabb fegyverei; nemcsak egy ÜTI-t képesek zavarba hozni, de még az időt is ki tudják zökkenteni hagyományos sodrából.

Ez a kis történet főti koromban történt Nagytarcsán.

Kezdett az állománynál eluralkodni a fegyelmezetlenség (ami általában akkor szokott bekövetkezni, ha szárnyra kap a hír, hogy például megszűnik az alakulat). Sokan már be sem akartak járni a lakiba, vagy csak késve. A péká elrendelte az ÜTI-nek, hogy akik késnek, azokat fel kell írni kihallgatásra.

Azon az ominózus napon én is "véletlenül" elaludtam. Tudni kell, hogy ott a lakóról egy gyalogösvényen vezet az út; át kell menni egy kis hídon, ahonnan már látni lehet a laktanyakaput. Akkoriban 8 órára jártunk, de a történet napján nyolc óra már elmúlt vagy tíz perccel.

Megláttam, hogy az ÜTI (Farkas őrgy. – keménykötésű, régi harcos) sétálgat a kapu előtt, hetykén, hátrakulcsolt kézzel. Ő még nem vett észre, így órámat gyorsan visszaállítottam 20 perccel, majd szépen komótosra vettem a menést.

Az őrnagy úr már nagyon várt. Alig várta, hogy megszólítson:

– Főtörzs Úr! Magánál mennyi az idő?!
– Jelentem: 8 óra lesz 5 perc múlva.

Az őrnagy a másodperc tört része alatt megnézte az óráját, de zavarában csak ennyit mondott:

– Legjobb lesz, ha eldobja azt a krumpli órát!

Én alig tudtam visszatartani a nevetésem, de megúsztam egy kihallgatást. Elmondtam a bajtársaknak, akik csak annyit mondtak: zseniális!