Tomcat Army Reportjában olvastma, hogy egy eszes tiszt egy már eldobott gránáttal a kezében sétált vissza a többiek felé és veszettül ütögette meg rángatta a fejét közben hangosan káromkodott:
-Mé’ nem robbanik ez, bazdmeg, mé1 nem robbanik

Persze mindenki futott amerre látott, de a marhának szerencséje volt, mert vele volt az őrangyala, mert besült és nem robbant fel, de soha többet nem látták. Vagy leszerelték a hülyesége okán vagy máskor is megjátszotta és akkor már nem volt szerencséje.

Volt 7 (hét) db gránát eldobálni egy emberre? Hát ezek már tényleg nem a boldog békeidők voltak. Emlékszik még valaki a 4 lőszer a tárban, lőjön sorozatot típusú lövészetekre? Bár igazán izgalmassá az AMD híres „pontlövő” képessége tette ezeket, komoly szerencsejátékká avatva a lövészeteken elért eredményt. Ismeretlen fegyverrel egy db lövésből (szerencséseknek 3) belőni, majd eredményes lövészetet végrehajtani? Persze a kutya nem vette komolyan. (OK a HÖR-nél máshogy mentek a dolgok)

@Szalacsi Dezső: Én is úgy emlékszem, hogy ordítozás nem volt, ellenben kicsatolt fegyvertok igen. Valóban kicsit para volt köztük. Aztán lehet, hogy a 6 hónapos időkre ez megváltozott.

@68nyara:

Ez az, én még a táblát sem találtam el, nemhogy kört, annyira szar volt az irányzék. Nagyon szarul esett, hogy elkönyvelték, hogy nem tudok lőni, pedig előtte is, utána is nagy barátja voltam a fekete köröknek. :-( Amikor bukóra lőttünk, akkor már nem volt gond, a lövedék szele is felborította.

@Szalacsi Dezső:

Hát van ez így – egy témát nem lehet lekópirájtozni, de biztos vagyok abban, hogy nem lesz olyan jó, mint a milstory!

Elnézést kell kérnem előre de szvsz a story valódiságát az elmúlt 19 év kicsit túlfényezte(hette).
Kételkedésem tárgyai:
7 db gránát dobása 1990-ben, amikor a sorhatárőrséget lassan fel is számolják, omlik a vasfüggöny? Bár lehet hogy a BM nem spórolt úgy mint a HM.
Katonáéknál azt tanították, hogy a gránát robbanása után a harcosnak MINDÍG utána kell lőni a gr.-nak, aprítani a bumm-tól még életben maradt, szédelgő ellent.

@Szalacsi Dezső: Így van, Dezső. Nekem a civil munkahelyemen az egyik volt főnököm tarcsis százados volt a hetvenes nyolcvanas években. Szinte évente behívták egy-két hétre. Nos, ő mesélte, hogy ki volt adva parancsba, hogy éles lőgyakorlaton tilos az alakizás, meg kedvesnek kell lenni stb., nehogy valamelyik baromnak eldurranjon az agya, és khm…, károkat okoz.

Érdekes, nálunk a gránátosdinál hülyültek meg a tiszthelyettesek. Elkezdtek minket anyázni, hogy:
„…peeersze, máskor meg nagy a pofájuk, ilyenkor meg féltik a rózsás kis seggüket, miii…?”

Na jó, valójában egy kicsit igazuk is volt. Mikor először kiadták a a karabélyainkat, oktatásra kellett velük mennünk. Igenám, de a tisztre várva az egyik hülye papírrambó hülyegyerek elkezdett a fegyvert össze-vissza himbálva „lövöldözni” a folyosón. Szerintem a srác egész életében nem volt olyan közel ahhoz hogy leszakítsák az állkapcsát, mint akkor…

Olvasgatva ezeket a sztorikat (én nem voltam katona, ’99-ben nem kellettem, volt allergiás papírom), felmerült bennem a kérdés, hogy a kiképzés során miből gondolták az előljárók, hogy háborúban a katona majd nem őt tekinti ellenségnek? Magamról azt tudom, hogy megteszem, amire kérnek, hacsak nem gondolom azt, hogy az oltári baromság (kis baromságot simán végrehajtom). Márpedig itt nekem egy olyan kép rajzolódik ki a hadseregről, ahol a tiszteknek és hasonlóknak nem sok eszük volt.
Vajon az ütemes meneteléstől milyen harci készsége lesz jobb? Vajon a szívatós napi munkáktól lesz valaki Rambo? Értem én, hogy engedelmeskedni, de ha kipróbálták volna, hogy értelmesen csinálják, akkor túl hatékony lett volna a sereg? (Ja, ahhoz értelem is kellett volna.)
Másik, amitől meg a falra tudok mászni, amikor azt mondják, hogy a sereg megnevel. Arra van az ember apja, hogy megnevelje. Komolyan, aki ezt a sereges nevelősdit vallja, törvénnyel kellene eltiltani attól, hogy fiúgyereket neveljen fel.

@mgabli:

Faterék mesélték ,h mikor ők voltak katonák akkor megesett, h valaki játszott a gépfegyverrel vagy tisztogatta vagy nem tudom már mit csinált és elsült úgy, h a golyó a többiek feje fölött húzott el vagy 30 centire. A falban ott volt a golyó, nagy szerencse volt ,h nem jött épp arra senki meg nem ugrott fel senki hírtelen. Realizálták, h nem történt semmi baj, majd kapott egy ejnye-bejnyét és kész.

Vadászoknál is állítólag előfordul néha hasonló baleset ,de nagyon ritka az mikor komoly baj történik ,mert ők tudják hogy kell bánni egy fegyverrel és vigyáznak. Igyekeznek nem a lőállásban lenne, mert akármennyire is ki van biztosítva előfordulhat, h elromlik a fegyver vagy a gazdája hibázik és mégis elsül.

@Nűnű: részben igazad van, az a sereg nem volt jó sokmindenre, max a szivatást tanulhattad meg belőle. Azonban azt ne felejtsd el, hogy annak, hogy besulykolják a dolgokat és arra nevelnek, hogyha parancsot kapunk akkor nem gondolkodunk, hanem végrehajtjuk gyakorlati okai vannak. Nem csak nálunk, minden tömeghadsereg erre épül. Igen érdekes lenne az a hozzáállás, hogy vitassuk már meg, hogy megrohamozzuk e azt a bunkert. Volt ilyen próbálkozás nálunk egyébként, az I. Vh. után a régebben dicső időknek hívott időszakban kitalálták a szavazósdit, csak nem igazán vált be.

Itthon a legnagyobb baj az volt, hogy egy olyan hadseregben aminek a műszaki színvonala folyamatosan romlott, a 80-as évek végére már a béka segge alatt volt, volt egy olyan tiszti állomány, akinek a jó része azért lett tiszthelyettes/tiszt mert jobb nem akadt, meg itt uralkodhatott, ugyan akkor képzettségben még a saját területén is sokszor csapnivaló volt. Kontraszelektált volt az egész sereg. (Persze minden alól voltak kivételek, ismertem én is nagyon jó katonatisztet, azok meg többnyire, főleg a vége felé, már inkább csak szabotálták a rendszert/sereget.)

Azért ennek a seregnek nagyon sokminden betett. A háború után gyakorlatilag félreállították (jobb esetben csak félre) a régi tisztikart. Az újak gyorstalpalón szereztek papírt. Olyan tudással, amilyennel. Aztán jött 56, utána az oroszok már nem bíztak bennünk, nem igazán adtak nekünk semmit, abból is keveset. Aztán 68 is betett a tisztikarnak, az egyik felének azért mert vonalas volt és helyeselte, de többet akart, a másiknak meg égett a bőr a képéről. Aztán el kellett viselni a Czinege et. et al. társaságot, a nem éppen szakmai alapokon álló rangjukkal. Erre jött rá a nagy magyar alkoholizmus, és már kész is vot a kis magyar sereg.

re:mgabli
Nem azt mondom, hogy bratyizósak voltak, csak emberien viselkedtek, nem katonásan.
Re: Darahian
Az a töltő ürítő állvány tényleg sok necces dolognak volt okozója. Nálunk az őrpk. a gyorsítás érdekében a katona hátán – hordhelyzetben lévő – géppisztolyt csőre töltötte és elsütötte. De annyira sietett,hogy előtte a töltött tárat nem vette ki. Volt kutyapicsázás utána, szegény szenvedő alany majdnem bepisilt. Ugyanakkor az öreg őrpk-ák mindig hordtak maguknál jó pár lőszert pluszba, mert hát a hülye katona unatkozik a toronyban és a vagy az egyik vagy a másik „fegyverével” játszik. Nem egyszer előfordult, hogy éjszaka kitárazott, betárazott a fiú, de közebn pár lőszernek nyoma veszett és ilyenkor az őrpk. pótolta.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy a töltött fegyver kicsit összehozza emberileg a katonákat.

@68nyara: Igazad lehet… :) Most így hirtelen el kell gondolkodnom, hogy komplett hülye, vagy lerohadt alkoholista volt több a tisztikarban azokban a laktanyákban ahol megfordultam.

@68nyara:
Én nem a megvitatást hiányoltam, hanem azt, hogy ha sokszor találkozom olyan dologgal, ami egyértelműen baromság (pont ez a blog az egyik legjobb példa), akkor az bizony mindennél jobban elveszi a kedvem az engedelmességtől. Ha nem tudom, hogy jó vagy rossz, akkor megcsinálom. De, ha tudom, hogy hülye, márpedig a régi rendszerben értelmes embernek értelmes állása volt, nem a katonaság, akkor az necces.
Másrészt meg, pont elég szívatás, szopatás, genyózás, kib@szás, és a többi volt ezen blogon is leírva, hogy lelki szemeim előtt, egy utcai harc során, amikor nem látja senki, lehet, hogy lelőném az őrmestert, és ráfognám az ellenségre (főleg, ha lenne egy ellenségtől származó fegyverem). Sok sztori megkérdőjelezi bennem, hogy ki az ellenség.
Amúgy, az ilyen stílusú katonaság még a XVII-XVIII. században, az európai abszolut monarchiákban alakult ki, ahol besorozott emberek harcoltak számukra teljesen közömbös okokért (az uralkodói rokonok örökösödése miatt), és akkor a legnagyobb veszteséget a szökések jelentették. A hétéves háborúban például a katonák 1/5-e megszökött, messze túlszárnyalva az elesettek, sérültek számát. A francia forradalom „nagy újítása” volt, hogy a katonák magukénak érezték az ügyet, és ez olyan taktikai elemeket is lehetővé tett számukra (szétszóródás, sőt maga a felderítés, ami akkoriban nem létezett, mert a felderítésre küldött katonák abban a pillanatban dezertáltak (volna),)amik a többieknek nem állt rendelkezésükre, és nem csoda, hogy egész Európát el tudták foglalni.
(A felderítésről még annyit, hogy a XVIII. században a magyar huszárok ebben nagyok voltak, náluk nem volt dezertálás (mivel önkéntesek voltak, és jó soruk volt), elmehettek szétnézni. Másik nagyon fontos feladatuk a magyar huszároknak az volt, hogy a habsburg-seregek körül cirkáltak, és fogdosták össze a dezertőröket.)
Ezért is furcsa nekem, hogy a XIX. század után, a nacionalizmus után, mikor minden ember a hazájának érzi az országát, ráadásul megtetézve egy ideológiával, úgy kell velük bánni, mint potenciális dezertőrrel, szabotőrrel…

@Nűnű: A gondolatmeneted oksa. Épp most villant be egy kép, hogy kb. harmadikos gimisek voltunk, és bejött a tornaórára (!) egy kb. 170 centis fószer civilben, és toborzott. Ilyen dumákkal, hogy akinek kell a szolgálati lakás (ugye a lakásinséges időkben), aki laza gyerek és szeret piázni („én is ezért vagyok civilben”), satöbbi, de horribile dictu, a 35 perces speach-ében kimondta végül a lényeget: „aki nem szeret dolgozni, az jöjjön a tiszti főiskolára”. Ott voltam azon a tornaórán, hallottam, láttam, és ennyi. Amikor négy év múlva behívtak, emlékezetm erra a palira, és hadsereg – mint olyan – annyi.
De ez a blog tényleg azért jó, mert emlékezünk a sok-sok f…-ra, „emberre”, eszközökre, szituációkra stb.
Az viszont elgondolkodtató, hogy a nagyapám az első világháborúról (Isonzo) nem ilyen sztorikat mesélt, hanem komolyabbakat. Mint ahogy az a hadsereg is komolyabb volt az 1945 utáni bármelyik magyar honvédségnél.
Post scriptum: ott még volt talán tét is.

@Szalacsi Dezső: Talált, sűllyedt! :)))))

De tényleg, és sem akarom szét offolni a blogot. Ez a blog arra jó, hogy röhögjünk a sok baromságon, ami akkor szar volt, de a múlt megszépül, ugye.

Van régi haver, akinek apja tanít(ott,) a Zrínyin, ô azt mesélte, apja zsákuccás pozícióban van, mert a fôiskolán (ma már nemzetvédelmi egyetem) többnyire az tanít, aki terepen nem felelt meg vagy egyéb baj van vele, ugyanis ott nem lehet rangba elôrelépni csak szolg. idôvel, ezért nem túl vonzó állás. Ja és ez a 80-as évek elején volt.

@Szalacsi Dezső:

http://www.google.hu/search?hl=hu&q=Furk%C3%B3+K%C3%A1lm%C3%A1n&btnG=Google+keres%C3%A9s&meta=

:-)))

(Elő fog még ez a név itt kerülni, GARANTÁLOM. :-DDD)

A mai napig nem tudom, hogy mi volt a gránátdobásban félelemkeltő vagy mi fene. Kibiztosít, nagy lendület, eldob.
Ha meg nem pukkant el, akkor a kiképző szépen kiballg, és egy másikkal elindítja.
Soha nem hallottam, hogy a dobót kiküldte volna valaki.
Az más kérdés, hogy néha ment a riadalomkeltés. Nálunk is volt egy kékről pirosra átfestett évekig, amivel mindig valami tts. kunsztozott.
Aztán egyszer tele lett a tököm a lövészeten, bekevertem az élesek közé aztán mondtam hogy most kunsztozzon.
Volt nagy homloktörülgetés meg minden.

Kézigránát dobás.

Alap kiképzésünk vége felé eljött az a nap amikor nem csak gyakorló kézigránátot vehettünk a kezünkbe.
Szakaszunk a kijelölt helyen várakozott hogy sorra kerüljünk. Kettesével mentünk átvenni a gránátot. Részekre bontva kaptuk meg. Össze szerelés már a harc árokban történt. Nekünk a nyeles kivitelű volt rendszeresítve. (1974 HATÁRŐRSÉG)
Összeszerelési sorrend:Jobb kézzel megfogni a nyelet, és az égőgyújtót beletenni, majd a detonátort rácsavarni. Na ilyenkor jöttek az embernek mindenféle gondolatai és a remegés. „Kár hogy a nadrágomban nincs mellék helyiség”.
Az összeszerelés megtörtént és jelenteni kellet hogy a feladat végre hajtására készen állok.
Következett az eldobás pillanata.
Jobb kézbe fogva, hátrafelé tartva és erőteljes dobással (ekkor indult be az égőgyújtó ami a detonátort berobbantotta) eldobni.
Cél: Három dolinger közé kellet be dobni.
Robbanás után a dobást vezető tiszt, roham sisakra (katona zsargon nyelven roham bili) krétával ráírta az eredményt. K: Kiváló M: megfelelő.
Páran kaptak K megjelölést, a többiek és ezek közé tartoztam én is, az M jelölést.
Gránát dobás a szak kiképzés alatt is volt, ekkor már bátrabban ment, de az eredmény nem lett jobb.
Ma már ez is csak egy emlék ami szerves része volt a kiképzésnek.