Nem tévedhetek túl nagyot, ha azt mondom: mindannyiunk kedvenc irodalmi hőse Piszkos Fred, a kapitány, [helyesbítés: illetve a Török Szultán. tiboru], aki (többek között) sajátos helyesírásával lopta be magát valamennyiünk szívébe. L. N. Peters mai tanmeséje rádöbbent bennünket arra, hogy az ortográfia szabályainak egyéni értelmezése nem csak tengerészkapitányok törökszultánok, hanem szárazföldi főtörzsőrmesterek jellemzője is lehet.

Czipó főtörzs elvtárs nem volt diszlexiás.
Diszgráfiás sem volt.
Sőt! (Viszonylag) még helyesen írni is tudott…
Ennek azonban története van.

——————–

Czipó főtörzs elvtárs annak idején a hadtápnál szolgált. Kényelmes dolga volt, sokat ehetett – a munkát meg elvégezték helyette az írnokok.

Történt azonban egyszer – egy kellemetlen, forró nyári napon -, hogy egyetlen írnoka sem volt. Pedig kellett volna, mivel Czipó főtörzs elvtársra esett a feladat, hogy elkészítse a laktanya másnapi élelmezési parancsát.

Vakarta is a fejét a derék főtörzs; meg káromkodott, csak úgy magának. Minek is csukatta le a maradék írnokot?  Mármost csak nem fogja tán felhozatni a fogdából egy rongyos élelmezési parancs végett? Legfeljebb megírja! Ugyan még soha egyszer sem írt ilyesmit, nem is igen lesett, amikor az írnokok gürcöltek vele, de csak meg tudja írni, ha egyszer főtörzs!

Jó nagy lepedő volt a nyavalyás, normális asztalon el se fért, Czipó főtörzs elvtárs hevenyében átcipeltetett a klubból két asztalt. Nem nagyon zavarta, hogy az egyiken eredetileg a tévé volt; legfeljebb nem nézik a meccset a kopaszok.

– Volt visszapofázni? Rántsa fel a folyosót! Maga is! Egy emelettel feljebb!

Namármost; hogy így igazságot tett, nekifoghatott végre annak a fránya élelmezési kimutatásnak.

———————–

Szerteágazó és bonyolult egy papír volt; csaknem tizedannyira kacifántos, mint mai bürokráciánk közepesen hülye termékei. A derék Czipó megküzdött vele; akár a sárkánnyal valami Szent György, akiről még a tisztelendő úrtól hallott, amikor a szomszéd Béni gyerekkel egyszer – tízéves korában – elment kíváncsiságból ministrálni.

Lehet, hogy ama sárkány félelmetes volt, de – Czipó a tanú rá –  ez a rosseb-ette kimutatás még sokkal, de sokkal félelmetesebbnek, sokkal, de sokkal ravaszabbnak, de legfőképpen: sokkal, de sokkal munkaigényesebbnek bizonyult.

Először is számokat kellett írogatni, másodszor a számokat össze kellett adni, meg ki kellett vonni, meg egyéb hasonlóan rejtelmes és nehéz misztériumokat kellett velük űzni, ami szinte ette az erőt – a rohadt kimutatás kiagyalója nyilván nem volt vele tisztában, hová mit kell írni; sebaj, ő, Czipó azért is ír valamit.

Fújtatott-szuszogott-káromkodott-erőlködött vele eleget. Egészen elfáradt bele a csuklója. Mondta is a végén:

– Na, ezzel küzdjél meg, Szent Györgykém! Nem gyüssz, mi? Nem hát, mert ehhez olyan kevés lennél, mint elefántba a normál tampon!

Merthogy végzett! Túl van rajta! Megcsinálta! Készen van! Még annál a nyüves Sztálingrádnál se dolgozott ekkorát a nyavalyás ruszki hatodik gárda-harckocsihadtest!

——————-

Hogy önbecsülése ilyen meredeken növekedett, eljött az ideje, hogy felszökkenjen az asztal mellől, mert hát Isten és az ezredes – meg a szabályzat – úgy rendelte, hogy nem elég a nyavalyás élelmezési kimutatást megírni: alá is kell íratni egy sor elöljáróval, utána meg vissza kell vele sétálni a konyhára.

Czipó főtörzs elvtárs feltette a tányérsapkát és elindult, mint a mesebeli János.

——————-

Sorra vette vitézül az összes akadályt:

Aláírta a konyhafőnök.
Aláírta a hadtápfőnök.
Aláírta több más illetékes.
Már csak az ügyeletes tiszt volt hátra.

———————-

Az ÜTI nem tartózkodott az irodában, csak az ütihá. Ez fiatal hadnagy volt, Morvai Pálnak hívták.

Czipó nem nagyon kedvelte; túlságosan peckes, katonás, túlságosan fennen hordta az orrát – amolyan agyalgó. Meg amolyan nagytudású.
Czipó főtörzs nem kedvelte a nagytudásúakat.
Az agyalgókat még annyira sem.

Mindegy, ha Morvai, Morvai – valakinek alá kell írni ezt a…

——————

Morvai hadnagy fogta a golyóstollát, és éppen alá akarta kanyarítani a nevét, amikor észrevett valamit. Kiteregette a teljes lepedőt, és figyelmesen átnézte. Dühös kifejezés jelent meg az arcán, miközben a szeme átfutotta a kimutatást.

– Nem írom alá! – mondta végül.
– Na ne szórakozzál velem, faszikám, mert…
– Írja meg újra!
– Mi van? Hogy én? Na, öcsi, ne csináld nekem a feszkót, mert…

Morvai hadnagy erre fogta, és elegáns mozdulattal négy részre szakította a kimutatást, aztán a darabokat a fiókba tette.

– Írja újra!
– Mit képzelsz, kisapám, én…
– Teljesítse a parancsot!

Czipó főtörzs elvtárs szájából most egészen különlegesen durva sértések özöne zúdult volna elő, de még idejében visszafogta. A hadnagy szeme villámokat szórt. Akármilyen tejfelesszájú kis fütyi, neki elöljárója…

Na mindegy! Befűt ő ennek az ökörnek!

——————

Tíz perc alatt Czipó főtörzs minden illetékesnek jelentette a hadnagyi önkényt. A düh egyenárama szaladt végig a laktanyán, acsarkodások közepette egészen a parancsnok irodájáig jutott.

Tíz perc múlva az ezredes belépett Morvai hadnagyhoz.

——————-

– Ezredes elvtárs, Morvai hadnagy jelentkezem!
– Összetépte az étkezési kimutatást?
– Jelentem, igen.
– Miért?

——————–

Jaj, te szegény ártatlan Czipó főtörzs elvtárs! Ez nem a te napod!

——————-

Morvai hadnagy elővette a széttépett lepedőt.

– Ezredes elvtárs, jelentem, azért téptem el, mert szégyent hozott ránk. Nézze!

És mutatta:

Tüstént az elején: lekényséki éttkeszde.
Ugyanott ebéd: robantot tsirke.
A tiszti étkezdében vacsora: lyoghurd, rántot salyt.

Az ezredesnek ennyi elég volt.

———————

Másnaptól az ezredes rendeletére Czipó főtörzs elvtárs helyesírási oktatásban részesült. Folyton vihogó előfelvételis sorállományú kopaszok tartották. Havonta jelenteni kellett a haladást.

Czipó főtörzs elvtárs sohasem feledte el a példátlan megaláztatást.

Átkozott Morvai hadnagy!

Nem hitte volna, hogy az amúgy igen kellemes Magyar Néphadseregben ilyen tisztek is vannak…