Sóbányász kolléga bemutatkozik: saját tápos élményeiből ad válogatást népes olvasóközönségünknek. Mai posztunkban három, 1982-es szombathelyi katonatörténettel kedveskedik nekünk.

1.) A bevonulás

A nyolcvanas évek elején még bizony tombolt az a szokás, hogy az egyetemre felvetteket a tanulmányok megkezdése előtt 1 éves gólyatáborba küldték, csak ezt másfajta névvel illették: katonaság. Bennünket meg táposoknak hívtak.

Minket, más egyetemistákkal, főiskolásokkal együtt Szombathelyre a Hotel Garasin laktanyába szállásoltak el. Garasin elvtárs állítólag valami régi munkásmozgalmi hős volt; ha jobban érdekel, mint a történetem, keresd meg a gúgliban.

Arra kínosan vigyáztak az illetékes bevonultatók, hogy Szombathelyre a táposokon kívül az ország másik végéből toborozzanak katonákat, így a vonaton már Budapesttől meg kellett várni a nyírségi, meg a borsodi fiúkat. Előtte azonban a megyei illetékes MSZMP és KISZ bizottság a megyei hadkieggel együtt minden megyében búcsúztatót szervezett, ahol a frissen bevonuló katonák – miután riadtan  összegyűltek egy megyeszékhelyi művelődési házban – teherautókkal kiszállításra kerültek a város főterére.

Emlékszem, augusztus volt, amikor a megyeszékhelyről bevonulva a város főterén mi is felsorakoztunk. Sok százan a megyéből, szemben a nappal, a búcsúztató elnökség meg a házak árnyékában. Ennyi év után már nehéz megmondani, hány illetékes emelkedett hosszú–hosszú szólásra, de voltak jó néhányan. A várakozó, indulásra kész csapat pedig egyre csak fogyott, mert hol itt, hol ott esett össze egy-egy srác a nagy hőségben a tűző napon. Mivel a rendezvény nyilvános volt – milyen is lehetett volna az utcán? –, a bevonulók szülei, rokonai is ott voltak.

Nagy nehezen az összes illetékes párt- és kiszvezér elmondta a maga szövegét, megnyugodtunk, mindjárt vége, és indulunk a vonat árnyas üléseire. Ám ekkor szólásra emelkedett egy szőke kontyos, fehér blúzos, 40-50 közötti nő, kezében hosszú beszédet sejtető számú papírt fogott.

Ő a bevonuló fiatalok édesanyái nevében kezdett beszélni. Alig mondott el azonban néhány szót, amikor a tömeg, amelyik addigra aggódva figyelte, mikor kerül sorra az eltanyázásban a saját gyereke, egy ütemre kiáltott fel. „Ha valóban anyja lennél itt valakinek, hozzá sem kezdtél volna a szöveghez!”

A szőke kontyos először nem is érzékelte, hogy neki szólnak, hiszen őt a párt kérte fel a hozzászólásra, neki ezt el kell mondania, de amikor már valóban haragosan zúgott a tömeg; zavartan pislogni kezdett és elhalkulva a párttitkárra nézett. A párttitkár talán látta, hogy itt valóban komollyá válik a helyzet, vagy már neki is melege volt, felállt, és megköszönte az elvtársnőnek a hozzászólását, majd egy rövid átvezetés után véget vetett az ünnepségnek, mehettünk katonáskodni. Talán ez volt az első olyan esemény (mondom, 1982-ben volt), ahol a nép akarata győzött. Látszott azért, hogy a rendőrök, katonák, egyenruhás kísérők arcáról talán nem csak a hőségtől csorgott a víz, hiszen elég feszült lett a hangulat.

2.) Az alapkiképző

Az első hónapban minden bevonuló újonc az alapkiképzőbe került. Itt a kiképző századpékák, szakaszparancsnokok, tisztesek próbálták velünk „megkedveltetni” a sereget. Nehezen ment.

Voltak olyan értelmetlen és fölösleges foglalkozások, ami csak az idő kitöltésére volt jó, mint például az első héten az alakira vonuláskor énekelendő dalok tanulása. Egy nehezen olvasó kiképző feldiktálta vagy 5 dal szövegét, és ezeket kellett megtanulni, ráadásul a kiképzési tervben beállított 1 nap alatt.

A század nagy része előfelvételis volt, így a dalok szövegének bebiflázása, akármennyire értelmetlenek is voltak, gyorsan ment. A nehezen olvasó kiképző az óra elején kijelentette, aki készen van, az bemehet a szobájába (bocsánat, körletnek hívták), és olvashat.

Ez azért elég nagy ösztönző volt, így néhány tízperc múlva a folyosón a stokikon csak a teljes időszakosok maradtak, és elég nehezen oldották meg a feladatokat.

A dologhoz azért hozzátartozik, hogy mégsem maradhattunk nyugton a körletben, mert az egyik kiképző (egy Vas megyei őrvezető, V.G.) éppen a mi szobánkba jött poénkodni. „Honvéd elvtársak! Most úgy is maradt szabadidejük. Fussanak, és takarítsák ki a körletet, piszkos az ablak, töröljék le a port!” Ahogy beszélt, mint valami „badibilding” (ez volt a kedvenc szavajárása önmagára) illegette magát.

(Civilben raktáros volt, és hogy milyen volt agyban, talán még egy jellemző adalék: állandóan az „Ödrei”-t, vagyis az osztrák hármat hallgatta, ahol a lejátszott zenéket fonetikusan énekelte. Hogy mennyire tudott angolul, talán abból is le lehet szűrni, hogy neki a „No smoking” azt jelentette, hogy „Szmokingban tilos a bemenet!” Egyszerűen nem értette, hogy mit nevettünk rajta.)

Naszóval, ahogyan illegeti magát, az egyik alacsony, vékony tápos srác megkérdezte tőle, hogy tud-e sok fekvőtámaszt csinálni. „Öcsém, leverlek téged fekvőtámaszban, mint vak a poharat!” – válaszolta önérzetesen.

Az alacsony újonc csendesen annyit kért, hogy legyen tét. Ha ő nyer, a szobában lévőknek egy hétig nem kell takarítani. Ha veszít, bevállaljuk a szomszéd szobát is. Nagy volt hát a tét, mert a fenének volt kedve takarítani.

Elindult a verseny, mindketten nyomták rendesen, egyszer csak a kiképző feladta: „tüsszentenem kell, álljon meg!”- mondta, de az újonc nyomta tovább. Végül hosszú percek múlva állt fel, és így egy hétig mi tényleg nem takarítottunk. Onnantól nem is volt olyan rossz a viszonyunk ezzel a kiképzővel, bár agyban továbbra sem volt jobb. Ja, a vékony srácot pedig éppen a testnevelési főiskolára vették fel… Egyébként ez a TF-es fiú volt később, akit visszaküldtek a kapuból hazamenetele előtt, mert hosszú volt a haja. Néhány perc múlva azonban visszajött (nyilván nem járt a kőbaltásnak nevezett, bár Balti bácsinak becézett fodrásznál), „Jelentem, kipucoltam a cipőm!”

3.) Szolgálatban

Alapkiképző után mindenki átkerült a „szakmai” századához, én a hírszázadhoz. Jobb volt, mintha nyúl lettem volna, vagyis gépesített lövész, legföljebb akkor volt ez szomorú munka, amikor azt a párttitkári jelentést kellett géptávírón leadni a magasabbegységnek politikai hangulatjelentésben, hogy egy-egy hadgyakorlat során „az állomány részvétét fejezi ki a gyakorlat során megsérült katonák családjainak”! Mivel ez egy vidám blog, erről többet ne is essék szó, bár én sohasem értettem, hogy miért részvétet fejeznek ki egy sebesültnek, miért nem mondják ki a jelentésben a meghalt szót, de erről tényleg ennyit…

Na, szóval a hírszázad parancsnoka egy százados volt, aki állítólag már többször volt őrnagy, de valamiért (talán az alkohol miatt?) gyakran visszavetették a rendfokozatban. Nos, ő volt az, aki egy alkalommal, amikor nem volt megelégedve a katonájával, így fakadt ki jellegzetes torokhangján: „lecsukatom tíz napra, ha nem elég, akkor egy hétre!”

Egy másik esetben pedig éppen ő volt az ÜTI, amikor egy nyúl-századnál nem vezényeltek neki század vigyázz!–t, sőt, az alegység-ügyeletes sem állt fel neki!  Erre odament az aegü-hez, hogy „olyan ez a szolgálat, mint a f@szom!” Mire a nem ijedős katona visszakérdezett: ”Miért, az sem áll fel?”

Mint kiderült tehát, a hírszázadhoz kerültem (gimnáziumban ugyanis szerencsére minőségi távírász-vizsgát tettem), azon belül is a géptávírós, telefonközpontos csapathoz. A laktanyán belül crossbar volt, vagyis nem kapcsolni kellett a számokat, hanem közvetlenül tárcsázni, de a magasabbegységtől jövő és odamenő hívások a telefonközpontosokon keresztül mentek. Az még fontos, hogy 3 x 8 órás szolgálatot adtunk, így az éjszakás szolgálat kb. 7-kor végzett, ment reggelizni, utána meg aludni a századszintre.

A gond akkor volt, ha időnként egy-egy, a hívatását túlzásba vivő konyhaüti (nálunk csülökütinek hívták) elzavart bennünket, hogy jöjjünk vissza a századunkkal. Hiába mondtuk neki, hogy a telefonközpontból jöttünk, szolgálatváltás volt. Ilyenkor az ügyeletes írnoktól megkérdeztük, ki volt ez az öntudatos csülöküti, és a nevét bekereteztük a telefonkönyvben. Ha ő kért vonalat, valahogy neki soha sem jutott aznap. Ha reklamált, még el is igazítottuk: „sajnos foglalt, elöljáró beszél a vonalon!”

Lehet, hogy néhányan most elítéltek, de az időt el kellett tölteni, a szolgálat meg lassan telt, így ráértünk szórakozni a század alegység-ügyeleteseivel. Nem, nem arra gondolok, hogy felhívtuk őket, hogy „itt Leszek alezredes!”; ez túl olcsó poén lett volna. Mi mást tettünk.

Hivatalosan nem lehetett a századszintre külső, városi vonalat kapcsolni, de az egyik központos fiú telefonszerelő volt, és megoldotta, hogy bármilyen melléket össze lehetett bármivel kapcsolni.

Fel is hívtunk az egyik központi telefonon az egyik, a másik telefonon egy másik századszintet. Mindketten fel is vették a telefonokat, szabály szerint bejelentkeztek, miközben mi már összekapcsoltuk őket. Összekapcsoltuk, de nem léptünk ki, így hallgattuk, hogyan „dicsérik” egymást, miután egyik sem volt hajlandó elismerni a másiknak, hogy nem ő kezdeményezte a beszélgetést, neki csak csöngött a telefon, azért vette fel!

A másik időtöltő szórakozás is a telefonhoz kapcsolódott, bár itt a városba telefonáltunk. Ne feledjük, ezek még vezetékes telefonok, a mobiltelefon csak az amerikai filmekben (sem) létezett!

Felhívtunk este későn, úgy tíz körül egy számot, és kértük Bélát. Persze, semmiféle Béla nem lakott a lakásban, és ezt meg is mondták. Mi illedelmesen elnézést kértünk a zavarásért, és letettük a kagylót.

Félóra elteltével újból telefon ugyanoda, ismét Bélával beszéltünk volna. Már egy kissé ingerültebben közölték velünk, hogy ott aztán semmilyen Béla nincsen. Ismét illedelmesen el, le a kagylót.

Újabb félóra után ismét egy hívás. Ekkor már sokat csörgött a készülék, nyilván álmából ébredt a jó telefontulajdonos. Álmos hallózás után újból a jól ismert kérdés Béláról, majd most már a gyors felébredésből eredő hatalmas üvöltés: „Nincs Béla, már mondtam!”- és azzal elzavartak a jó fenébe.

Ám a történet nem lenne kerek, ha az egyik katonatárs be nem fejezte volna: éjfél körül újabb telefon a már ismert számra, hosszú-hosszú csörgés, itt már valóban mély volt az álom, amit sikerült megzavarni a hívással. Még álmosabb, lassabb hallllóóó után a barátunk beleszólt pihent, vidám hanggal: „Jó napot kívánok! Béla vagyok! Nem kerestek?”