Dezső egy emlékezetes dunai átkelés élményeit osztja meg velünk, és egyúttal szóbeli dícséretben is részesítjük, mert az olvasók által kért követelt időpontmegjelölést is mellékeli a megörökített eseményekhez: történik tehát mindez az Úr 1986. évének június havában.

Mint minden első lépcsős ezred életében, nálunk is elkövetkezett a nagy vízi átkelési gyakorlat ideje Ercsiben. Mivel mégiscsak vizes dologról volt szó és békeidőben minimalizálni kell az emberi veszteséget, ezért előtte vízijártassági felmérést tartottak. Kibérelték a zalaegerszegi strandot egy napra. Mindenkinek kellett úsznia két hosszt az 50 méteres medencében. Aki tudott úszni az simán, aki nem, az mentőmellényben indult neki a távnak.

Már a kinézetünk is érdekes volt, hiszen fürdőnadrágunk nem lévén, a barna, kincstári alsógatyában (vagy a kék tornanadrágban) gázoltunk a vízbe. Mivel csak könyékig voltunk lebarnulva, de addig nagyon (na meg nyak alatt egy kis háromszögben), úgy festettünk, mint akik előtte latrinát pucoltak és könyökig szarosak lettek. Az úszás különben jól ment, már aki tudott úszni. Gyula (a „Nagy Fehér Állatt”, két t-vel) úgy szelte a habokat, mint egy Typhoon osztályú tengeralattjáró, bálnaszerű vízsugarakat fújtatva. Az úszni nem tudók mentőmellényt vettek és irány a víz. A mellény életmentésre kiváló, de egy dolgot nem lehet benne: úszni. Ugyanis, amint megpróbálkoztak vele, azonnal függőleges helyzetbe kerültek, derékig kint a vízből, mint a keljfeljancsi.

Elindultunk a bocipulmanokból álló szerelvénnyel. Kb. 4 nap alatt értünk le, hiszen békeidőben még a „kerecsendi kettes” is elsőbbséget élvezett velünk szemben. Tábort vertünk a Duna partján, majd megkezdődött a felkészülés. Biztonsági okokból az átkelési ponttól felfelé és lefelé 1500-1500 méterre vízi őröket telepítettek, hogy figyeljék a hajóforgalmat. Valamiért rám és egy másik tápos kollégára esett a választás a felső víziőri feladatra.

Kiraktak minket a betonozott mederoldalba, két rádióval. Egy rendőrségi „vókitóki” kinézetűvel, meg egy olyan hagyományos 20 kilós monstrummal. Rohadt meleg volt, tűzött a nap a betonra és mi elpilledtünk egy „kicsit”. Mikor feleszméltünk csak azt láttuk, hogy egy uszály már elhaladt mellettünk és kényelmesen csordogált az átkelési pont felé. Nosza, gyorsan, rádió:

– Felső víziőr jelentem: tolóhajó és uszály halad az átkelési pont felé.

– Távolsága?

Na, itt megfogtak; nehéz volt megbecsülni a Csepel-sziget kanyarulatában a távot.
– Kb. 500 méter.

– Vettem! – nyugtázták.

Fél perc sem telt el, ordít a rádió.

– Maga marha, ez magának 500 méter?! Majdnem belenyomott két BMP-t a vízbe!

Tudvalévő, hogy a BMP úszik vízen és csak a lövegtorony magassága van a víz felett. Egy uszály simán a víz alá nyomja, ahogy kell.

Fél óra múlva érkezett Rozs törzsőrmester a rohamcsónakban.
– Tudhattam volna, hogy a hülye táposok! – sziszegte.  – Na ugorjanak be!

Végig feszült csend volt, míg a rocsó visszaért a bázisra. Én már akkor lélekben a védőbeszédemet fogalmaztam a katonai bírósági tárgyalásra. Érdekes módon azonban nem lett belőle nagyobb balhé. Mikor kiszálltunk, a törzs ránkmordult.

– Menetfelszerelésben csatlakoznak a szakaszukhoz!

Másnap már az átkelő egységben találtam magam.

Volt a rajunkban egy kis cigányfiú, a Nyunyu (itt jobbra). Gazdag zalai collárcigány család legifjabb sarja. Kicsit elhízott, nagy simlis, de egyébként jóindulatú gyerek volt. A víztől viszont úgy félt, mint a tűztől, hogy ezzel a képzavarral éljek.

– Harci járműre! – hangzott a parancs és mi beugráltunk a BMP-be. Nyunyu pont mellettem ült. Magunkra csuktuk a 150 liter gázolajat tartalmazó páncélajtót, aztán csönd. Kívülről valami purhabszerű dologgal tömítették a nyílásokat, aztán besoroltunk a helyünkre. Nemsokára indultunk is. Éreztük, ahogy a lánctalpak meg-megcsúsznak a kavicsos folyóparton, majd hallottuk a víz csobbanását. Aztán egyszercsak meglódult a gép és mint a nyeletlen fejsze elkezdett lefelé süllyedni. Kihallatszott a sofőr sisakrádiójából, úgy ordítottak bele: – Nyissa ki a hullámterelőt, nyissa ki a hullámterelőt!

Odabent a félhomályban kezdtünk kicsit berezelni. Ekkor olyan történt, amilyet én azelőtt és azóta se láttam: cigánygyereket kifehéredni másodpercek alatt. Nyunyu az orvosi értelemben vett sokk és a pánikroham minden tünetét produkálva gyakorlatilag hiperventillált. Megmaradt levegőkészletét kétségbeesetten próbálta belefújni a több lyukon is eresztő mentőmellénybe. Mi meg nyugtatgattuk. Mindenáron ki akarta nyitni az ajtót, amire persze semmi esély nem volt a víz nyomása ellenében.

A „hidralika” (ami a vízbűl veszi ki a zokszigént) lassan, de biztosan kinyomta a hullámterelőt a BMP orrán, így a gép, mint egy lomha víziló, a víz felszínére emelkedett. Onnantól már nem volt gond. Akik a partról látták, azt mondták, nem volt vészes a dolog, de mi odabent nagyon be voltunk szarva. Nyunyu is visszabarnult délutánra és újra a régi, vidám kis fickó lett.

Pár nap múlva indultunk vissza Zalaegerszegre. Este kilenc körül értük el a Balatont, és ekkor csoda történt. A honvédségi különvonat 120-al robogva süvített végig az északi parton. Nekünk pedig csorgott a nyálunk a balatoni éjszaka látványától.