Münci egy olyan szakma képviselőjeként húzott le három hónapot a Magyar Néphadseregben, akikkel még a komancs időkben se nagyon mertek ujjat húzni a hatalmasságok. Lássuk, hogyan katonáskodtak a nyolcvanas évek végén a bányászok, akinek innen is teljes riszpekt és természetesen: Jó szerencsét!

Mivel boldogult gimnazista koromban egyes vendéglátóipari helyiségek látogatására, az ottani kapcsolataim ápolására, valamint szürkeállományom alkohollal szembeni immunitásának növelésére a kelleténél nagyobb figyelmet fordítottam, így én nem szolgálhatok tápos történetekkel.

Viszont, mivel a felsőoktatás kapuit – akkor – nem tudtam bevenni, a mélybe vetettem magam. Mármint egy mélyművelésű szénbányába. Igen, akkoriban, i.e. (nevelt lányom szerint Internet Előtt) még voltak ilyenek kies honunkban, szép számmal.

A hadtörténelem és a haditechnika mindig érdekelt, de – főleg a tapasztaltak elbeszélései alapján – úgy éreztem, hogy a Magyar Néphadsereget nem nekem találták ki. Tehát leszerződtem a bányával, hogy 28 éves koromig nemzetgazdaságilag fontos munkahelyen (bányában) dolgozom, viszont csak három hónapig katonáskodom.

A bevonulás napja valamikor 1987 tavaszán jött el. Előttem nem egészen tiszta okokból a kb. 5-600 bányász újoncot egy kiképző alakulatba hívták be. Tehát a borsodi és pécsi vagányokat szépen összezárták. Igen magvas gondolat! A mi századunkban viszonylag kevés „vad” volt, így a büntetett előéletűek aránya 10 százalék alatt maradt.

A kiképző laktanya Mezőtúr volt. Ahol jóval kevesebb volt a kiképző és keretlétszám, mint az újonclétszám. Már a kapun történő bevonulásunk is kiverte sokakban a biztosítékot. Ugyanis egyesek már ekkor – még civilben!!! – berázták a centijüket a kapuőrségnek.

Viszont a társaság már tudta, mi a fegyelem, tehát ha nem szívatni akartak minket, nem volt fegyelmezési gond. Általában. Bár valamikor a harmadik nap táján minden felesküdött soros és ht AMD-stül, lőszerestül teherautóra pattant, aztán hajrá! 4–5 borsodi kolléga kiment a kerítésen, kocsmázni. Ott a helyi érdekeltségekkel afférba keveredtek, mire kiszállt a készültség. A mentők is több autóval jöttek :-)

Egon, a címben is hivatkozott ló a tipikus antikatona díszpéldánya volt. Igen rendes gyerek volt, de például menetelni az istennek se tudott! Pedig a végén már szinte sírva kérték a kiképzők. A sarkos, katonás mozgás igénye is teljesíthetetlen feladat elé állította Egont. Egonnak a gázálarccal is komoly problémái voltak. Hosszúkás fejére egyszerűen nem volt méret. Illetve egy volt, de az a felvételnél elszakadt :-) A nevét (Egon, a ló) fejformája és nevetése alapján kapta.

A kiképzés rendben lement, bár némileg mosolyogtató volt, amikor könnygázt is alig szagolt kiképző ecsetelte a gáztömörség fogalmát és a gázok veszélyességét annak, akinek már volt jónéhány éles készülékes órája. Illetve izzadva magyarázták a robbanóanyag veszélyességét, nekünk :-)

Éles készülékes óra = olyan munkaóra, amit zártrendszerű Drager légzőkészülékben kellett teljesíteni, mivel a munkavégzés helyén lévő levegő belégzésre alkalmatlan az O2 hiánya, és/vagy valamilyen mérgező gáz(ok) jelenléte miatt. A bányában elég gyakori jövesztési mód a robbantás. Esetenként több tíz kiló porral :-) És ez komoly nitrózus-gáz felszabadulással jár, az egyéb veszélyeken kívül.

Ilyen vidám előzmények után jött el a katonai eskü napja. Elöljáróink valamit érezhettek, mivel aki akart, felmentést kaphatott a résztvétel alól, csak aláírnia kellett.

Szóval az előmondó belekavarodott az eskü szövegébe. A zászlóalj egy része ekkor elkezdte utána mondani. Ő folytatta. Mikor befejezte, a zászlóalj másik fele utána mondta. Két mondatos késéssel az első félhez képest. Ráadásul egyesek tartották magukat a leírt szöveghez, mások próbálták követni az előmondó logikai bakugrásait. Szép volt, na!

Az eskü lezárásaként jött díszmenet, amin Egon (a ló) eleve nem is vehetett részt! Csupa stramm és délceg bányász gyerek! Semmi probléma nem lehet –  gondolták elöljáróink. De mint a békaidomárok (meteorológusok) is oly gyakran teszik, tévedtek. Ugyanis a zenekar a nagydobot jobb lábra hozta. Ezt a problémát az élszázad parancsnoka egy elegáns sasszéval kijavította. Egyesek tudták követni, mások próbálták, megint mások pedig hangosan röhögtek magukon.

Az eskü után mindenki 3 napra hazamehetett.

Viszont – hála centralizált vasúti közlekedésünknek – mindenki ugyanazzal a vonattal akart visszautazni Mezőtúrra. A zászlóalj-parancsnok is.

Ám már Pesten feltűnt, hogy a pécsi kollégák nincsenek ott, mivel az expresszről, amivel jöttek, egyikük kiesett, miután segítettek neki kiszállni. Az illuminált kollégák kicsit rongálták a MÁV tulajdonát, kevés híján nemi kapcsolatot létesítettek a kaller nénivel  – állítólag azért csak kevés híján, mert annyit azért nem ittak és el tudtak menekülni :-). Szóval a szerelvény soron kívül megállt, majd a MÁV közölte a HM illetékes ügyeletesével, hogy ezeket az alakokat nem viszi tovább.

A Pest–Mezőtúr viszonylaton nyugisabb volt a helyzet, csak enyhe lefolyású késelések, némi pofozkodás, no és egy vészfékezés volt. A civilek – és a zászlóaljpéká – bevonult az első kocsiba, jónéhány józanabb kolléga pedig őrséget állt, a nem kívánt  átjárásokat megakadályozandó. Valahol egy izgulósabb VÁP járőr fel akart szállni, de a beosztottak lebeszélték a járőr parancsnokát („Ne bomolj, akkor lőnünk kell!”).

Ezen esetek híre – felfújva – követett minket Kaposvárra. Ott pár halottról, nemi erőszakokról meg egyéb ilyenekről szólt a suttogó krónika. Mi persze nem kötöttük senki orrára, hogy kicsinyke csapatunkban (~60 fő) csak egy pécsi és két-három borsodi srác van, a nyugisabb fajtából.

A hírünket azért ott is megalapoztuk. Az első munkánk az M-zárolt telephelyen volt. Böhöm vasbetonoszlopokat kellett egyik sarokból a másikba átvinni. Viszont járművet csak délutánra szerveztek. Azt gondolták, másfél-két napos a meló. Viszont az egyik kolléga megkérdezte a  vezető tisztet, hogy: „Mester, zollozhatunk?” A bizonytalan „igen” válasz hallatán páran jót vigyorogtunk magunkban. Ketten feladtunk egy–egy oszlopot a kollégáknak, ketten levették. A hordozók pedig elsétáltak vagy 300 métert a dögnehéz oszlopokkal. Délre kényelmesen végeztünk. Amikor az őrnagy zavartan utánunk szólt, hogy „Maguk meg hová mennek?”, a méla válasz ez volt: „A’szonta, zollozhatunk!”.

zollozás = régi bányászkifejezés. A kiadott cél elérése után be lehet fejezni a munkát, ki lehet szállni a bányából. A kiadott cél az elővájásokon x zoll vágat kihajtása volt.

Pár nappal később a laktanya pkh. (pizsamás; Kaposvár hadtest-parancsnokság volt!) és két tisztje eljött a régi alakulótérre szemlézni. Sünkutya fogadta őket egy szál Aegüh karszalagban, az árokparton heverészve. A feldúltan feltett kérdésre, miszerint „Katona, mit csinál itt, ki maga?” Sünkutya az alábbi rezignált választ adta: „Láthassa, én vagyok az Üti!”. A hazamenetelével kapcsolatos monológot – heverészve! – félbeszakította  azzal, hogy akkor még hat hétig nem látja az asszonyt. Na és? Úgyis összevesztek.

Több ellenőrzés itt nem volt.

Napiparancs felolvasásra kétszer mentünk ki: először és utoljára :-). Első reggelünkön viszonylag katonásan, de nem magasság szerint felsorakozva (volt, akit előző este láttunk először), használt gyakorló szerkóban, tiszti vagy tiszthelyettesi felvezetés nélkül jelentünk meg. Az első sor észrevett egy helyet a századok között, oda beálltunk. Cirka egy perc múlva megérkezett a hely gazdája. Kicsit helyben jártak, majd a parancsnokuk fojtott hangon közölte: „Menjenek a helyünkről!” A válasz több torokból érkezett: „Jó; OK; menjünk!”. Csapatunk pedig kivonult a helyről, majd némi tanácstalanság után engedelmeskedtünk a Takarodjanak innen! parancsnak.

De az is igaz, hogy két–három hét alatt elvégeztük a negyedévre tervezett munkát. Kényelmesen.

A szolgálati időnk végén még tettünk egy rövid kiruccanást Nagyatádra is. Itt a VÁP-nál érdekesen nyitottunk. Azzal kezdtük az ottlétet, hogy hazamentünk :-). A VÁP-os még csak nem is hallott rólunk: állományban Mezőtúron voltunk, a könyvünket egy általa nem ismert kaposvári tiszt írta alá, egyenruhánk szerinte már nem volt rendszeresítve (Mi még a régi sildes tányérsapkát kaptuk kimenőként, ilyet másnál akkor már nem láttam).

Egyébként három hét alatt két körletben voltunk elszállásolva. Mikor az egyik riadó alkalmával tévedésből hozzánk is berohantak ébreszteni, egy surranó segítségével fejeztük ki nemtetszésünket.

A munkánk egyebek közt sátor-alapzatok elkészítése volt a gyakorlótéren. Itt is akadtak logisztikai problémák. Volt napi minimum lebetonozott négyzetméter. Ennek meg kellett lennie. Viszont cementet Csepellel hoztak, teljesen véletlenszerű időpontokban és mennyiségben. A cement éjszakai tárolása nem volt megoldva. Sóder volt a közelben, a szállítását mi intéztük :-).

Mivel a pihenőidőnkben nem akartunk dolgozni, volt olyan sátor alapzat (5m x 5m), ami úgy indult, hogy egy keverés betonhoz egy lapát cementet adtunk, de végén majd egy teljes zsák belement a keverőbe :-). Nem tudom, hogy az időjárást hogy bírta a vékony cement. Viszont a vastagot feltörni…

Egy csellós esemény volt. Már nem tudom biztosan, hogy hol, de szerintem Atádon. Krumplit kellett pucolni, de a krumplipucoló horzskő nem működött, más eszközt, mint a hadtápkészlet, nem kaptunk. A csellópéká vigyorgott, hogy mily ravaszul tolt ki velünk. Viszont az egyik pajtás talált egy régi fajta, tekerős késélezőt, amivel a hadtápokat szép élesre fentük. Majd – mivel sürgetett az idő – kockaalakúra vágtuk a krumplikat. Az eredmény, a felhasználható térfogat sejthető. Elég nagy botrány lett belőle – és kevés kaja. De azután szépen elsimult az ügy.

Tudom, ezek nem nagy sztorik, de nekünk ez jutott. A társaság egy része fegyelmezett volt ugyan, de határozott antikatona. Voltak persze brahis csibészek is szép számmal. Mindenhol elég szép számmal voltunk jelen, ráadásul piszkosul összetartottunk, hírünk is volt, a kiadott munkát teljesen és igen gyorsan elvégeztük, így viszonylag szabadon élhettünk egy kicsit dilis világban is. Utána a bányában védtük a hazát.