Vérnűsző Barom legújabb visszaemlékezése egy, a hetvenes évekből származó, közkedvelt cseh(szlovák) bohózat hangulatát varázsolja blogunk oldalaira, s már csak a szigorúan ellenőrzött vonatok hiányoznak ahhoz, hogy az élmény teljes legyen.

Ha szerda, akkor nem Belgium, mert az amúgy is kedden van, hanem sportnap, ezt minden rendes katona tudja, lévén egészen mélyről, zsigerekből táplálkozó emlék…

Csókolomlacibácsi (róla konkrétan nem posztot, hanem regényt kéne írni) Hotel Kérája sokáig ellenállt az ilyetén próbálkozásoknak, de ’86-ra már ott is felütötte a fejét az új, keményedő szelek világa. Pár katona esténként bent maradt (leginkább jobb dolga nem lévén), már nem zárta kulcsra a századépületet hétvégén az írnok, reménykedve abban, hogy hétfőn reggel nem alszik el, és előbb ér be, mint a többiek. A hétvégét is bent töltötte legalább részben pár legény. Ha nem is annyira a keménykedés jegyében, de hát tavasz vége, nyár eleje volt, ott meg akadt teniszpálya, szauna, még a Honvéd uszodáját is érdemes volt felkeresni esetenként esténként, mivel a katonatisztek leánykái általában sokkal szórakoztatóbbak voltak, mint apuci, ráadásul a fürdőzéshez használt egyenruhájuk is sokkal jobban mutatott. És főleg többet…

Na, de nem is világ ilyetén pusztulása a lényeg, hanem egy speciális aspektusa, a sportnap.

Történt ugyanis, hogy kitavaszodott, elkezdtek a mindenféle enzimek lelkesen dolgozni, és ez alól még a laktanya olyan kiválóságai se maradtak érintetlenül, mint a KISZ-titkár. Ahogy nyiladoztak a virágok, úgy benne is egyre inkább gyökeret vert az az igazi, nagy, és mély érzelem, amelynek viszonzatlansága rengeteg irodalmi remekművet szabadított  a világra, és szopást a katonára.

Egy szónak is száz a vége (idézve csókolomlacibácsitól), emberünk a tavasznak köszönhető nemes gerjedelmében felindulva meg akarta dugni a laktanyaparancsnok titkárnőjét. Ezt mások úgy oldották meg, hogy összefutottak a csibével, elhívták valami izgalmas helyre, ő lelkesen jött, majd meg lett dugva. De ez olyan randa, prosztókatonás módi, hiányzik belőle a léleknek azon nemessége, amely csak és kizárólag egy KISZ-titkár sajátja.

Persze próbálta ő is ezt a megoldást, egészen jól is csinálta (nekem tetszett), elhívta a kis műhelyünkbe a csibét macskát nézni, akinek nagyon tetszettek a helyes kis szőrmókok, később vissza is jött egy kis tejecskével, és akkor egészen sokáig elmerengtünk a kis pihepuha göndörségeken, amit akár macskának is nevezhetnék, de mégse az lehetett, mert azok már korábban sértődötten távoztak.

Ez tehát nem jött be, azaz de, csak nem neki, így aztán emberünk elmerengett, és rájött, csak az ő saját kiválóságának kellőképpen megszervezett, átgondolt és alapos bemutatása lehet a megoldás.

A gondolatot tett követte. Hamar elő is került az addig kihasználatlan lehetőség: a sportnap maga! Ami ugye elvileg minden szerdán kötelezően választható opció a laktanyatakarítás és a sunnyogás közül.

A sportnap jó dolog. Át lehet öltözni idióta klottgatyába és futkározni, ha van hol, focizni, tollasozni, de persze katonáéknál ezt se lehet úgy csinálni, hogy bárkinek is kedve legyen hozzá, a liezonhoz se akart senki asszisztálni, így aztán emberünk a csibecsapat előtt mutathatta be elképesztő sportosságát.

Sajna, nekünk a sportpálya melletti kis műhelyben véletlenül valami szerelni valónk akadt (lásd még sunnyogás), így egyrészt páholyból néztük az eseményeket, másrészt rutinosan ki is maradtunk belőle.

Emberünk küzdött a gránátdobással, a diszkosszal, a gerellyel, két stréber lelkes szereplése mellett (hogy ilyen mindenhol van…), a csibék csodálták, amikor győzelme biztos tudatában odacibált engem gránátot dobni. Odamentem, nekiveselkedtem, dobtam cirka fél métert (abban benne van a fejlődés lehetősége), majd távoztam.

Ez komolytalan és megalázó. Na, majd a másik! Odacibálta sportosabb cimbinket, aki sajna csak kicsit volt jobb karban akkortájt, mint Mike Tyson, picit nagyobb is volt nála, hozzá akkora hát, mellkas, amire a jelenlegi kaliforniai kormányzó és bármelyik hentes elégedetten csettintene, hát még magukat illegető adminisztrátorcsibék. Persze mindig rá lehetett venni mindenféle disznólkodásra. Most is kérette magát egy kicsit, majd rendesen nekivetkezett, bemelegített egy kicsit, hogy jó alaposan megszemlélhessék a csibék, majd kidobta a gránátot a laktanyából, megbeszélte valamelyikkel, mikor, hogy fogják megkeresni, majd visszabandukolt.

Ugyan a KISZ-titkár nászlása ezzel el is maradt, de sajnos a sportnap intézménye megtetszett többeknek, így az sajna maradt.

Sportolni ugyan jó, de nem katonáéknál, pláne nem, ha sporttevékenységként társadalmi munkát kell végezni, ami annyiban különbözik minden más munkától, hogy kötelező, és gyakorlatilag nem értékelhető a hatásfoka. Viszont remekül lehet betont söprögetni, ágat meg pofákat vagdosni, macskát gyűjteni (elb*szott sok volt a raktárakban), és mélán utálni remek KISZ-titkárunkat, aki miután nem b*szott az eset kapcsán, bánatosan hagyta is a fenébe.

De csókolomlacibácsi nem! Az öreg kivirult és lelkes lett: végre történik valami, ezek a "pickoszcsirkefogók" meg úgyis egész "elkanászolódtak" a nagy lustaságban.

Hamar kiderült, hogy ez és így nem mehet tovább. Ezek itt nekivesztek a társadalmi munkává alakuló sportnapnak, tehát alakítsuk már úgy a dolgot, hogy valami hasznunk is legyen belőle.

Lacibácsi rutinosan alakította Hotel Kérája szállóvendégeit. Egyrészt voltak a sportolók, akiket sose láttunk, mert volt jobb dolguk is, mint bent egerészni, másrészt a csókosok, nagyjából a ranglétra felső harmadának aljáról származó hátszéllel, akik valamennyire még egy kicsit hajlandók voltak elbohóckodni egy laktanyában, de azért dolgozni már nem, illetve a Győr környékéről beszerzett legények, akik meg boldogok voltak a nyugis helyen, és elégedetten üzemeltették.

Meg még páran, akiknek nem volt nagy hátszele, de ide még valahogy betúrták magukat.

Ez utóbbiak egyike volt egy kis kőbányai legény is, vasággyal együtt se több negyven kilónál, érti is a fene, miért nem zsokénak állt, akit valami szomszéd – nagy mázlijára – betolt a Hotel Kéra tutiságába (élete legjobb időszakába), de civilként a Kőbányai Sörgyárban, konkrétan léhűtéssel foglakozott.

Elcsivogott nagy bajunk kapcsán egykori művezetőjével, az is ezzel-azzal; a lényeg, hogy a kiscsóka (ki nem néztem volna belőle) leszervezte, hogy a sportnap keretein belül menjünk a sörgyárba lét hűteni mi is.

Ez nagyon tetszett Lacibácsinak (nem kell bent lennie, mégis történik valami), a KISZ-titkárnak (aki szeretett volna már kitolatni ebből az egészből, és valahogy intellektuális síkra terelni a nászlását), így valahogy legmélyebb megdöbbenésünkre egy csendes szerda délutánon befarolt velünk az Avia a szegény, jobb sorsra érdemes sörgyárba.

Azonnal berúgtunk. Nagyjából mire leszálltunk a kocsiról. Pont, mintha az előző, a következő, meg nagyjából valamennyi estét nem otthon, családi, baráti körben töltöttük volna, ugyanolyan szegény katonává váltunk, mint bárki, bárhol, és csak szívtuk a friss söröket magunkba a léhűtés apropóján.

A feladatunk persze nem léhűtés, hanem az üres sörösüvegek nézése volt, ha nagyon mocskosat láttunk vánszorogni a szalagon, azt ki kellett vennünk újramosni, de ez is csak azért kellett, hogy ne unatkozzunk a nagy sörzabálás közepette. Mindig kell valami kis elfoglaltság a sörözéshez. Ha meccsnézés, akkor az, ha üres üveg, az is jó…

Az első alkalommal még szerények voltunk: megittunk mindent, amit bírtunk, megmentettünk pár üvegnyit is, majd hajnalig bulizunk a körletben.

A következő alkalommal már kicsit bátrabbak voltunk, vittünk például pálinkát azoknak a szegényeknek, akik egész nap csak sört ihattak, így a gyár is elég rendesen berúgott. Harmadszorra már nem apróztuk, felrakattunk targoncával pár raklap sört nyitásból a kocsira, majd nem csináltunk semmit a sörözésen kívül. Több eset meg már nem volt…

Csókolomlacibácsi megelégelte a dolgot, vagy ami sanszosabb, rászóltak fentről, hogy nyugodjon már le. Sokáig remekül elvolt a másnapi vadászattal (kiküldte az írnokot, szedje már össze az üres üvegeket a körletekben, majd visszaváltatta vele, és elrakta az aprót), de sajna nem volt bent írnok, és egyedül próbált boldogulni, a szekrényben felhalmozott sörösüveg meg irdatlan csörömpöléssel rádőlt.

Ez se lett volna nagy baj, de az egyik győri legény erre felébredt, és hozzávágta a párnáját ("Picsába, már aludni se hagyják az embert!").

Lacibácsi empatikus lélekként megriadt, szegény biztos álmos, rácsukta az ajtót, és eltotyogott.

Hanem a nagy bekeményítések jegyében valami ostoba törzsőrmestert hoztak valahonnan Nagyatádról (talán raktári szarkának), az meg bement fontoskodni. Megtalálta a győri legényt, üvölteni kezdett vele, és sajnos felébresztette. Annak borzolta már idegeit Lacibácsi, a sörösüveg csörömpölése, felkapott hát egy széket, kergetni kezdte az idiótát. Ki a folyosóra, le a lépcsőn, át az udvaron, a törzsi futott az életéért, emberünk meg elfáradt, de talált egy markolót, azzal folytatta az üldözést, végig a laktanya teljes hosszán, üvöltve utána, hogy felmarkollak, te állat! Majd valahol véletlenül elaludt.

Sajna, ezt már nem lehetett tűrni, emberünk példásan meg lett büntetve (egy hét laktanyafogság – azaz nem írnak neki könyvet több napig – az ilyenkor szokásos hetekig lebegtetett három nap helyett!) vége lett a sörgyári capricciónknak, de szerencsére a sportnap intézménye is feledésbe merült…