145. – Menetelés

Posted on 2010-03-26 by tiboru

Békeidőben az alakizás tartja össze a hadsereget – ezt a hülyeséget természetesen egy kiképző őrmestertől hallottam, jó emberöltőnyi idővel ezelőtt. Biztos vagyok abban, hogy Vérnűsző Barom őrmije nem beszélt össze az enyémmel, de úgy tűnik, ez az állítás valami kényszeres izé lehet a tiszthelyetteseknél, mert az övé is hasonlóban hitt…

Az alakiságról szóló opuszt olvasgatva merült fel bennem a pár kommentben már szőrmentén megemlített, de komplett posztba talán még nem összefoglalt örök nyűgöm, az alaki gyakorlatok mumusa.

Az alakisággal alapból nincs is különösebb bajom: szép szál, nyalka legények álldogálnak medvebőr kucsmában, menetelnek bábuként, fordulnak egyszerre, mintha zsinóron húznák őket… Remek dolog, már ha valaki kedveli a Marionett-babákat… Van, aki élvezi a látványt, van, aki szereti csináltatni másokkal, és van még további két kategória: azok, akik valami kényszerből megcsinálják, meg a mázlisták, akik valahogy ügyesen kimaradnak belőle.

Egyes kiképző őrmesterek szerint van egy további kategória is: én…

Bevonulás után kiképzésem szépen haladt, megtanultam nagyjából stokizni (ebből ugyan felmentést nem, de egy kisebb, fixen bestokizott egyenruhát kaptam mutogatni), szundikálni a politikai fejtágítások alatt (kérdésre felriadva mindig tévedhetetlenül az USÁ-ra bökve a vaktérképen), de a jobbra át nem ment. Meg a vigyázzmenet se. Meg többi hasonló marhaság se, amivel tisztességtelenségben megőszült, marconának ugyan nem, de minden másnak simán nevezhető hadfiak szórakoztatták magukat, házsártos asszonykájuk helyett.

Ez összefügghet azzal, hogy ugyan szép szál legény voltam a 188 centimmel és a kilencven kilómmal, csak kissé csámpás. Meg görnyedt. Ráadásul a kincstár jóvoltából kapott, meglehetősen fura szabású egyenruha folyamatosan gyűrötten lógott rajtam, a 47-es bakancs kissé nagy volt, de legalább roskatag, viszont az ing kigombolva, mert a viselet megálmodója nem kifejezetten rám tervezte az élete főművének tartott ruhadarabot, hanem valami libanyakú, vállatlan medvének. Megpróbáltam egyszer lerajzolni azt a lényt, amire pont jó lenne az egyenruhám, de megfelelő tehetség hiányában sajna nem sikerült.

Később találkoztam az illetővel, tényleg borzasztó volt; néha ma is felriadok álmomból, ha eszembe jut az a lidércnyomásszerű biológiai rendellenesség, akin úgy állt az a cucc, mintha ráöntötték volna.

Egy szónak is száz a vége (lacibácsi…), ha a fene fenét evett se tudtam úgy, akkor és odarakni a nagy ló lábaimat, ahogyan, amikor és ahová a kissé ingerült őrmink szerette volna (amiből az idők folyamán még sok kellemetlenségem származott, lévén más se nagyon tolerálta az ilyesmit az MN-ben, de hát úgy voltam vele, hogy ők ragaszkodtak a részvételemhez, akkor most élvezzék ki).

Remek elöljáróm meg volt arról győződve, hogy teljesen direkt és szándékosan szívatva nem teszem azt és úgy és oda, mindeközben meg röhögök rajta. Megjegyzem, volt némi igazsága…

Na, sofőrkiképzés, tanulmányozuk a remek technikát, a fennmaradó időben ide-oda flangálunk a mindezt sztoikus nyugalommal tűrő öreg Csepelek előtti szép, nagy téren, és gyakorluk a menetelést, merthát az ki nem maradhat a katona életéből, örmink meg már többször megnyerte az eskünél divatos menetelőversenyt pompásan lépegető katonáival, és azok véleménye eleddig nem zavartatta a nemes cél újbóli elérésében.

Csak ott voltam én… Aki ugye magasságánál fogva mindjárt a sor elején kapott helyet, ugyan nem jobb elsőként, mert egy colos legény – nem kis bánatára – azért bekerült elém, de mindjárt másodikként. És menetelés helyett baktattam. Esetenként slattyogtam. Néha bandukoltam, de mindegyik variációban mérhetetlen unalom, utálat, az egészbe való elképesztő mértékű, fájdalmas beleszarás érződött rajtam, az az igazi, jófajta, amitől minden feljebbvalóban, még a legszelídebben is felhorgad a majd én megmutatom vágya. Ez előbb-utóbb artikulátlan üvöltésbe, majd toporzékolásba, mindenféle ravasz fenyítés kitalálásába, és a legvégén szemkörnyéki öntudatlan idegmozgásba, súlyosabb esetben sírógörcsbe juttatja az egyébként jobb sorsra korántsem érdemes hadfit.

Meneteltünk. Sokadszor. Az alapfeltevés, mely szerint a legjobb, ha együtt szívatnak minket, külön megnevezve a társulat számára a szívatás okozóját, különösebben nem jött be. Egyrészt mert mindannyian hamar megútáltuk a szimpátiánkra eleve nem különösebben vágyó elöljárónkat (jóval később persze azért kiderült, hogy ő remek pajtás, és még lelkes is van, csak hát…, izé.. ez a dolga, na!), másrészt addig nyugton hagyta őket, amíg velem foglalkozott, harmadrészt meg némi respektusom már kezdett kialakulni egynémely kalandok által, ami részben a környékbeli kocsma ismeretéből (ennek köszönhetően találtunk egy ládányi sört precízen sorba rakva az ösvénykénk szélén, az egyik menetgyakorlatból való hazatérés során – volt rendes, igazi telefonfülke a parancsnoki épület előtt), valamint a már régebben felemlegetett koedukált autókirándulásoknak is volt köszönhető.

Meneteltünk tehát, időnként nagy türelemmel különböző öreg katonák, tisztesek, altisztek, néha igaziak is próbáltak rávezetni a jobbra át és vigyázzmenet szépségeire, de hiába. Türelmesen hagytam őket sportolni, nyugodtan, némi méla érdeklődéssel tűrve a szép, lélekre ható szavakat, a sportcélú testmozgást, valamint a körömkefés urálpucolásokat. A másfél évbe (hittem akkor) belefér…

Na, de a jó őrmesterünket se kellett félteni. Szakmáját szerető, kreatív szakemberként elvetette abbéli javaslataimat, hogy szereljenek le, adjanak rám tiszti ruhát, vagy egyszerűen hagyjanak ki az össznépi menetelőipari megmérettetésből,. Ő gondolkodott és megtalálta a tuti megoldást, valami rég elfeledett, senki által sem ismert menetelésügyi kézikönyvben.

Így – abban az évben nekem köszönhetően – a versenyt fölényesen megnyerte (nem volt érte egy cseppet sem hálás), mégpedig elég fura módon.

Hátratolt a második sorba, középre, ahol némileg magamba roskadva kellett vonulnom (ezt a feladatot simán hoztam), ne legyen már feltűnő a magasságom, jobbról-balról mellém tett két kigyúrtabb legényt, a menetelést pedig nem a megszokott módon, egymástól némi távolságra, lengő kézzel (vagy hogy?), hanem egészen szorosan, könyökünket a mellettünk levő társ mereven tartott karhajlatába támasztva kellett döfni. Így – kis kapaszkodással – akár lógázhattam is volna a lábamat, szélső társaim nem kifejezett örömére. Akik esetenként egész konkrétan vittek a gyakorlás alatt. Élesben megpróbáltam a kedvükben járni, és hasonlóan kapkodni a talpam, mint ők, de ettől kis híjján hasra esett az egész szakasz. Nem szoktak hozzá…

Aztán persze a 21. hónapban csak rávezettek az alaki gyakorlatok szépségére a Petőfi laktanya méltán feldicsért, rendkívüli pedagógiai érzékkel megáldott szakemberei, de az egy másik történet.