146. – A jógázó cinege

A nagy hideg (ellentétben mindenféle fizikai törvénnyel és a józan ész által elvárttal) néha nemhogy lelassítaná a katonák agyműködését, hanem fordítva: felgyorsítja azt. Ráadásul ha a természet még más teremtményét is az őrszolgálatos rendelkezésére bocsátja… De inkább olvassátok el Nedecz posztját.

Szerettem szolgálatba járni. A konyhai egyhangú meló után ez változatosságot jelentett. Igaz, hogy a szakácsok nem voltak naphosszat hidegben, nem kellett külső körleten dolgozniuk, de ez – legalábbis számomra – kicsit túl nyugalmas munka volt. Nyafogtam is sokat az aktuális tisztnek, aki a szolgálatvezénylést írta, hogy szeretnék többet kijárni…

A Határőrségnél a szolgálat általában egy tömbben lehúzott nyolc óra mozgó vagy figyelő járőrt jelentett. (Volt persze még a  közönséges halandó rendfokozat nélkülieknek az őrsügyeletes – keresztezése az AEGÜ-nek és az ÜTI-nek -, a kapus – az argó szerint bakter -, és az objektumőrség. Ezek mind 24 órás szolik voltak. Meg persze az ellenőrző járőri szolgálat, vagyis az EJ.)

Ha különösen hideg volt, akkor előfordult, hogy a nyolc órát két részre osztották, közte 3-4 óra pihenővel. Ez talán a legrosszabb megoldás volt, ugyanis így kétszer kellett halálra fagyni. Ekkor előkerült az őrbunda és az őrbotos is, de helyben állva nem sokat segített ez sem a mínusz 20 fokban.
 
Én ’92 novemberétől ’93 májusáig szolgáltam Kőszegen – az előző fél évemet máshol húztam le -, ezidő alatt megtapasztaltam a kegyetlen hideget télen, és az igazán szép tavaszt is. A város sajátossága – szerintem – a sok eső, valamint a szinte állandó kisebb-nagyobb szél.

Az alábbi történet februárban esett meg velem. Nem volt meleg, de a télhez képest már felüdülés volt. Derült idő, szépen sütött a nap, bár azért a nappali fagy nem engedett fel, s az esték még igencsak zimankósak voltak.

Egy szombati napon dél körül mentünk ki egy „laza nyolcasra”, az őrstől 15 percnyire. A hétvégék általában borzasztó eseménytelenek voltak. Minden normális ember – főleg nappal – otthon tartózkodott, semmi mozgás. Unatkoztunk és élveztük a napsütést. Fel-le mászkáltunk a szolgálati helyen, persze figyelve az álcázásra.

Az egyik TBK oszlop tövében találtunk egy cinkét. Szegény kővé volt fagyva és a feje furcsa szögben állt a nyakán. Gondolom, nekirepülhetett a drótnak és kitörte a nyakát. Illően meggyászoltuk szegénykét, aztán továbbgördültek az események…

Felvettem a kesztyűs kezembe, de majdnem elejtettem. Utánakaptam, ekkor a lába beakadt a szövetbe. Úgy lógott ott, mint valami tollas denevér.
  
És megszületett az ötlet…
 
Hogy konkrétan a társamé volt-e vagy az enyém, már nem emlékszem… A mikádómból kitéptem egy szál cérnát és annál fogva egy alacsony faágra kötöttem szegény megboldogultat. Fejjel lefelé lengedezett az enyhe szellőben…

Mondtam egy idő után,hogy szedjük le,ne lógjon ott. Ekkor a külső műzár – vagyis a tényleges határvonal – felől feltűnt az aktuális EJ. A cinke maradt…

Kábé 200 méterről odaértek hozzánk: egy tisztes és egy HŐR. A szokásos szolgálati kérdések lerendezése után kötetlenül beszélgettünk pár percet. Észrevették a tollas denevért. A tisztes döbbenten kérdezte, hogy mi is van most. Erre én rögtön fapofával válaszoltam, hogy ennyire hideg van és szegény megfagyott, ezért van olyan szokatlan helyzetben.
  
Elhitték…  
  
A váltásunk már úgy érkezett, hogy kérdezték: hol a madár? Megmutattuk a fenti magyarázat kíséretében. Ők már dörzsöltebbek voltak, nem hitték el. Az egyikük azt mondta, hogy szerinte csak alszik és a kezét jobbra-balra mozgatta a lógó megboldogult előtt. De nem kelt fel szegény.

Este mi bevonultunk szolgálatból, de a madár másodvirágzása folytatódott. Néhány nappal később  újra ugyanoda mentünk ugyanazzal a kollégával. Akiket váltottunk, nekünk is azt akarták beadni,hogy lám, ilyen hideg van. Valamiért nem hittem el…

Szegény madár minden váltást segített „megreccsenteni”, hogy milyen hidegre számítson. Aztán mindenki rájött a nagy titokra, de nem reklámozta. Továbbadták.

Szegény madarat én szedtem le az ágról és tettem az avarba ásott „sírba”. Sok röhögést köszönhettünk neki. Nyugodjék békében!

6 hozzászólás

 1. vén betyár — 2010-03-29 08:49 

Mi is sok röhögést köszönhetünk neki.
Köszi!

 2. Baribál — 2010-03-29 10:12 

Jók ezek a körebe szivatásos sztorik.
Bár bevallom a címből először a hadseregdanártábotnoklegfőbbgeneralisszimuszra gondoltam:)

 3. proletair — 2010-03-29 10:26 

Hehe:) Remek kis sztori volt, remélem lesz még a határőrség életéből ilyen:)

 4. Szalacsi_Dezső — 2010-03-29 10:47 

Na de mi volt a vicc lényege, ha egyébként nem volt hideg?
Járt valami plusz ellátmány, védőpálinka vagy valami?

Vagy hogyan? :-))

 5. nedecz — 2010-03-29 10:57 

@Szalacsi_Dezső: Sajnos semmi extra pálesz nem volt…:( Hivatalosan…:))
Nem hivatalosan sem igazán mert az emberek az állandó ellenőrzés veszélye miatt nem nagyon kockáztattak.Esetleg objektumszoliban…

Na de bent az őrsön…

Volt alkalom,hogy az ügyeletes sofőr,akinek a riasztás után max 5 perccel indulni kellett volna az IFÁ-val négykézláb hányt a folyosón.(Isteni szerencse,hogy aznap nem volt határzárás…)

Borzalmas bor volt az akkor…A kerítést lemarta volna,de ittuk…

 6. makmak — 2012-09-25 19:29 

Kőszegen az a mondás járja, hogy vagy esik az eső, vagy fúj a szél, vagy harangoznak.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.