Egy nemzetközi repülőtér mindig izgalmas helyszíne a váratlan és érdekes eseményeknek, még akkor is, ha egy olyan, harmadlagos frissességű légikikötőről van szó, mint a nyolcvanas évek Ferihegye. Hát még ha a világtörténelem olyan, kiemelten fordulatos időszakáról beszélünk, mint a három évtizeddel ezelőtt kitört irak-iráni háború. Stüszi vadász kolléga akkoriban Ferihegyen kavart, s ma ő mesél nekünk.

Nem Pécs ugyan, de van katonai, vagy inkább „külpolitikai” vonatkozása, még ha csak földhözragadt formában is.

Már katonai kalandom után, Ferihegyen tovább dolgozva ért minket az Irak-Irán közötti háború kitörése, s annak ott, Ferihegyen megesett vicces  epizódja. Tán már elévült az eset, módszerváltásunk szerint 2001-ben, nem?

Elrebegem hát.

Kis hazánk (a Magyar NÉPköztársaság) szigorúan elítélte ugyan a háborút (már nem emlékszem tisztán, hogy a gaz agresszor, de barátinak számító, „el nem kötelezett”  Szaddam-rendszert, vagy a gaz, gyanúsnak számító, frissiben alakult Iráni Iszlám Köztársaságot, amely duplán gyanús volt ugye az ex-sah, meg muzul-mániájuk miatt, de mégis vonzó, harcos és hangos Amerika-ellenességük okán…), ám MINDKÉT félnek elkezdett fegyvereket szállítani. Gyorsan ezt repülővel lehet intézni, meg a valutabevétel is kellett nagyon, hát LHBP*-n intéződött az ügy.

Kívülállóknak: Ferihegy akkor még csak 1 volt, mai fogalmak szerint igen gyér forgalommal. Nem szovjet-orosz eredetű repülőgép kevés látogatta, azok is – legalábbis nekünk – már megszokott polgári típusok voltak, semmi egzotikum.

Külön érdekesség volt ezidőben, ha a bábolnai brojlercsibéket néha nem a maléves, ősöreg, teherszállító géppé alakított IL-18-as vitte Algériába, hanem például C-130 Hercules! Ilyen is volt: USA-lajstromjel (polgári), és ALGÉRIAI polgári festés, a személyzet amerikai, hátul meg sok tonna csipogó pelyhes berakodása folyik… Akkor még nem volt Sidra-öbölbéli incidens, meg ilyenek; PanAm gép-robbantás is csak sok év múlva, a már elhidegült Kadhafival.

Egy napon, kora délelőtt befutott egy akkoriban majdnem titkos, idehaza csak képeken látott IL-76-os, IRAKI arab/angol feliratot viselő, teherszállító repülőgép. Nem a szokásos állóhelyek egyikére parkoltatták, hanem a (még csak egyetlen) futópálya Vecsés felőli végén lévő egyik gurulóút-közeli kiöblösödésre. Távcsövön néztük a hangár díszpancser-szobájából (úgy négy emeletnyi magasságból), ahogy nagy sürgés-forgással, sok teherautóról nehéznek látszó ládákat tesznek bele, meglepő fürgeséggel. Mentek is a megjegyzések, miszerint biztos szentelt ostyát adunk iraki felebarátainknak, túltöltött ládákban, ilyesmi.

Igen ám, de késő délelőtt (kábé 2 órányival később) újabb csoda ereszkedett le nálunk: egy IRÁNI lajstromjelű, kormánygép-jellegű, civil festésű Boeing 707-es, de az úgynevezett boom típusú, merev tankolócsővel a farok alatt… Hűha, ilyet azelőtt csak képeken láttunk, meg ellentmondás is a polgári festés – katonai tartálygép kombináció, úgyhogy volt szenzáció vastagon. Amúgy a gépek közelébe sem engedett a HŐR, pedig mindenki ismert mindenkit, de most szigorkodás volt, mint a Korona hazahozatalakor. Ugye ekkor a sah még száműzetésben ugyan, de élt (talán…), a khomeinista iráni légierő meg az ő idején még amerikai technológiával repült.

Na, ők a pálya város felőli végén, az úgynevezett kompenzáló** helyen parkoltak. Oda nehezebb volt ellátni a geometriai helyzet miatt, de persze ott is feltűntek nagy ponyvás teherautók, amikről nagy, nehéznek tűnő, szürke és olívzöld ládákat raktak be a gép amúgy  civil, sokablakos törzsébe.

A poén nem is ez, hanem a személyzeteket úgynevezett crew-carok hozzák-viszik a reptéren a gépekhez, ügyintézni az épületekbe, meg mindenfelé. Akkor nálunk Latvia*** dukált a flancosabb idegen személyzeteknek (is). Egy ilyen Latvia-sofőr (vecsési sváb srác) a maga egyszerű logikájával az „olajosképű, tehát egykutya, arab ez, oszt’ jóvan!” logikája alapján a már indulásra kész, egyenruhás IRÁNI személyzetet szépen kivitte az IL-76-os IRAKI géphez, ahol az ott tüsténkedő iraki személyzetnek is szerzett némi vértolulásos, ökölrázós-átkozódós állapotot, nemkülönben az irániaknak a kisbuszban.

A két parkoló-pakoló gép között légvonalban cirka 3 kilométer volt. A sofőr sráctól magam hallottam a fentebbi idézőjelben előadott hozzáállást. Sofőrünket lebarnították rendesen, de nem esett bántódása. Túlságosan konspiráltak illetékes elvtársaink, rá már nem jutott okítás, hogy kit, hová, mikor, etc.

Ugyancsak ekkoriban, ezen háború alatt esett meg, hogy igen érdekes festésű, teljesen szürke színű (ma úgy mondják: légifölény-szürke), csak egy-egy számmal megjelölt L-39 Albatros típusú, katonai, sugárhajtású kiképzőgépek szálltak le tankolni Ferihegyen, egyenként, de néhány órán belül összesen vagy egy tucat, majd az igen feltűnő (ma láthatósági-mellény-színnek mondott) overallos pilótáik nagy sebesen el is rugaszkodtak a magyar anyaföldtől),  de nem a végéről, hanem szinte onnan, ahová kigurultak,  sebbel-lobbal. No persze nekik nem kell a 3060 méterből csak néhány száz. Amúgy ők is távolabb eső parkolóhelyeken álltak meg. A gyártó észak-csehországi üzemből még a rájuk függesztett póttartályokkal is sok tankolás árán juthattak csak el saját szárnyon (gondolom) Irakba. Érdekes lenne tudni az egykori útvonalukat, célállomásukat.

*LHBP: Ferihegy (ENSZ) ICAO-kódja; BUD az IATA kód.

**kompenzáló hely: a repülőgépek mágneses/rádió-iránytűs navigációs felszerelését nagy fémtömegektől, zavaró elektromágneses terektől távol lehet a Föld helyi mágnesteréhez  pontosan behangolni. Eközben a vontatóval a gépet órákig forgatják-tologatják-húzogatják, mindenféle szögekbe, kissé hasonlóan a mozdonyfordítóhoz, de annál azért kevésbé kötött nyomon.

***Latvia: Annó a Malév talán 3-4 db ilyen – korabeli viszonyok közt – luxus jellegű, pullman-berendezésű mikrobuszt vett, valami csicsás export-verziót aus UdSSR, csakis „keményvalutás”, reprezentatív (manapság: VIP) vendégeknek, személyzeteknek, stb. Mezei (magyar és külföldi) személyzeteknek szürke-bordó Barkas dukált, úgy is, mint Honecker et. jóelőre időzített bosszúja…

Magam tanúja voltam néhány szimpla közforgalmi nyugati személyzet  döbbent arcának, mikor először érezték meg a csípős kétütemű szagot, ültek be a csodadobozba, s meghallották a kétütemű sivítását, útban az épületek felé.

Kelet-európaiaknak a szeme nem rebbent, ennél sprődebb dolgokat is láttak még keletebbre, mint egy Barkas. Erről majd még beszámolok.