Egy igazi katona onnan ismerszik meg, hogy nem csak a fegyverek, a harcászat vagy az alkoholtartalmú italok szakértője, hanem a másik – egy történelmi félreértés miatt  roppant tévesen gyengébbnek nevezett – nem fenntartások nélküli tisztelője is. Szögyi mai posztjában az egyenruhások ennek hangot is adnak, amúgy katonásan.
 

Szolnoki kiliános koromban aktív résztvevője voltam a főiskola kulturális életének, mint a néptáncegyüttes oszlopos tagja. Szerencsémre, ugyanis hamarosan annyi eleven parazsat gyűjtöttem a fejemre, hogy semmi reményem nem volt arra, hogy kikerüljek a nagy zöld kapun túl, csak a heti két próbanapra kellett megkapnom a kimenőmet. Ezt Gyula főhadnagy, meg egy polgári alkalmazott (Edit) intézte a főiskolán belül. Edit 25-30 közötti, egyáltalán nem eldobandó csaj volt, de hát – mint minden táncegyüttesben – nálunk is csajtúltengés volt, meg amúgy is volt férje…

Második év elején mi is beleestünk abba a pikszisbe, hogy nekünk kellett beidomítani az elsőéveseket. A katonásabb fazonokat beosztották a főiskolásokhoz (ebből automatice kimaradtam), szerencsére engem a tiszthelyettesi hallgatókhoz osztottak le, hogy faragjak 30 nap alatt katonát ebből a 10-12 nyamvadt civilből.

Én? Katonát?!

Odaértünk, hogy tiszteletadás. Nos, mit tisztel egy igazi férfiember? Hát a kort, meg a mellbőséget. No de most egyenruhában vagyunk, szóval innentől kell tisztelni a csillagokat is, de nem ám az égen, hanem a szembejövők vállán. A tiszteletadás egyénileg szalutálással, csapatban meg vigyázzmenettel történik, mint azt a katonaviselt egyének itt nagyon jól tudják.

No, akkor az eddigi két szálat futtassuk össze, mint ahogy egy derűs szeptemberi napon én is összefutottam Edittel, aki amúgy tényszerűen a laktanya legjobb nője, és valami észbontó csini ruhát kapott fel magára aznap reggel (szép napos, meleg szeptemberünk volt).

Jön szembe a járdán, messziről ragyog, legszívesebben átugrottam volna az árkon és valami hülye indokkal beszélgettem volna vele egy negyedórát, addig is legeltetve a szememet rajta, de ebben megakadályozott az a tény, hogy egy teljes szakasz elsőéves tts-hallgató üget mögöttem, szigorúan lépést tartva. Ötlet bevillan, szakasz vigyázz!!! Jobbraaaaa nézz!!! és egy széles vigyor közepette leszalutálok Editnek. Jó, szakasz pihenj! (ha már egyszer ilyen pihent ürge megy az elején).

Este a próbán már azzal fogadnak hogy tényleg leverettem-e Editnek a vigyázzmenetet? Mondom hogy persze, hát megérdemelte; így aztán kialakult, hogy ezen a héten még csak a táncosok által idomítottak, de a következő héten már szinte a teljes újoncállomány megtisztelte mindig a csajt. Szegény egyszer panaszkodott, hogy lassan már nem mer kilépni az irodájából ;-)

Aztán megérkezett az ötlet továbbfejlesztése, Dzsóbácsi és szakasza jóvoltából.

Nem sokkal eskü előtt szambázunk vagy húsz-harminc méterrel Dzsóék mögött, amikor kifordul a sarkon Edit.

Dzsó egyből szakasz vigyázz!!! Balra nézzzz!!! – ugyanis ott jött Edit, majd a szolgálati szabályzatban nem szereplő vezényszó: Csodál-kozzzz! Három, négy. Erre az egész szakasz:

Hűha, node ilyet! Szakasz pihenj!!!

Egyrészt Edit olyan vörös lett ennek hatására, mint a főtt rák, másrészt meg kénytelen voltam megállítani az én szakaszomat, hogy ki tudjuk röhögni magunkat.