186. – Az elfogott piros ulti

A nemzetközi katonai szakirodalom a szabadidő tartalmas eltöltésének 247 történelmi módját ismeri. Ezek közül 206 vagy annyira erkölcstelen, hogy egy civilizált blogon nem is említhető, vagy törvénytelen. A fennmaradó negyvenegy közül tizenkilenc az alkohollal függ össze, tizennégy a sporttal, öt pedig az előbbiek kombinációja. A hátralevő háromhoz a versmondás és a csillagos égbolt teleszkóppal történő megfigyelése tartozik.

Na és ott van az ulti, amiről Krux mesél ma nekünk.

1979 októberében, amikor sokadmagammal megkezdtem a Varsói Szerződés aljas módon, belülről történő bomlasztását és meggyengítését, még nem létezett a szabadidő kulturált módon történő eltöltésének internet-használat általi módozata, ezért földhözragadtabb eszközökkel igyekeztük elviselhetővé tenni annak a két esztendőnek a szabadidőt érintő részét, ami akkor a Magyar Néphadsereg Központi Díszegységében várt ránk.

Itt most nem kifejezetten a dögunalmas konyhai munkára, meg a fókázásra gondolok (volt az is), de hazudnék, ha azt mondanám, hogy kopasz korunkban állandóan csesztettek minket. Nem csesztettek. Bizony jócskán akadtak olyan órák, amikor az unalom akart megölni bennünket, és nem az ellenség! Az ilyen órák hasznos, tartalmas és nem utolsó sorban szórakoztató eltöltéséhez nyújtott nagy segítséget az „ördög bibliája”, a 32 lapos magyar kártya, továbbá az azzal játszható egyik legcsodálatosabb játék, az ulti (itt most közbevetőleg jegyzem meg, hogy volt azért olyan eset is, amikor kénytelenek voltunk römikártyával ultizni, oszt’ az meg azért roppant hülyén adta ki magát, hogy „treffnegyvenszáz”, de asszem ezt már korábban egy kommentben írtam, ismételni meg nem akarom önmagam).

Első időszakos létünk ellenére viszonylag hamar sikerült beszerezni a paklit, eldugni sem volt nehéz (általában az alsó ágy feszítő sodronya és az alapsodrony közé raktuk azt, amit el akartunk dugni, mert amikor a hivatásosok rángatni kezdték az ágyat, a feszítő sodrony remekül megtartotta az eldugni kívánt anyagot, legyen az kártya, vagy igen kiváló kolbász, stb.), amikor meg tiszta lett a levegő, elővettük a zsugát, aztán adjál neki! Túlzottan sokat nem kellett cicózni; volt egy kialakult rendszerünk, tíz-húszas alap, a kis passzt nem játszottuk és nem fizettük, a betli ászkirályos volt, a durchmars meg ásztízeses, az összetett mondást meg anyagi okok miatt korlátoztuk.

Így teltek a délutánjaink, estéink, egészen addig, amíg egy csendes, eseménytelen napon be nem ütött a krach! Egy lagymatag délutánon, amikor fegyver-anyag-karbantartás ürügyén próbált meg a század álló testhelyzetben az SZKSZ karabélyra támaszkodva aludni, egyszer csak üvöltött a belgenya, hogy:

– „Vezetéknév” honvéd  [ez én voltam, :-)] a századparancsnokiba! 

Na bakker – mondom magamban –, ez már nem kezdődik jól!

Hát nem is kezdődött… Bemegyek, sarkosan jelentkezem, stb.. Aszongya a Lovaspali, hogy:

– Honvéd elvtárs! Hallom, magának kártyája van!

Na, egy ilyenre mit lehet mondani? Ekkora blöff még a póker nevű játékban sem létezik. Jött is a válasz:

– Jelentem, van!

– Na, akkor futásban hozza ide!

Hát, futásról szó sem volt, de azért némi duzzogás kíséretében elbattyogtam a körletbe, a rejtekhelyről előszedtem a zsugát, majd visszamentem a századparancsnokiba. Ott azonban meglepetés várt rám. A századpéká lenyomta az Orifont, és így szólt ki az előtérben tartózkodó írnoknak:

– Küldd be a KISZ-titkárt!

Na, itt kaptam hülyét! Mi az a bánatos Isten huncut f@@@a köze lehet a KISZ-titkárnak a zsugámhoz? Még egy KISZ-fegyelmi is be fog játszani? Ne adj’ Isten, még esetleg ki is fognak zárni a KISZ-ből? Ez volt az, amit már nem éltem volna túl… Fölösleges volt azonban ennyire aggódnom, mert a KISZ-titkár kisvártatva megérkezett, sarkosan jelentkezett, stb., a századpéká barátságosan hellyel kínálta, majd így szólt hozzá:

– Szia Tibi! Új gyerek van. Próbáljuk ki, hogy mi tud!

Na, erre se köpni, se nyelni nem tudtam. Nem fogtam föl, csak jóval később, hogy ezzel a mondattal a sorkatona létemnek az a fejezete vette a kezdetét, aminek során parancsra kellett ultiznom. Tudom, most senki nem sajnál, meg olyanokat gondol, hogy nehogy már panaszkodjon ez a köcsög, hogy a haza védelmének érdekében ultiznia kellett, de azért gondoljatok már bele! Tizenegynéhány óra játék után már az ultit is megunja az emberfia!

Volt olyan eset – az öregebbek megerősíthetik – hogy pl. március 15. és október 23. táján (akkoriban ezek a napok még nem ünnepek, hanem egészen mások voltak) – különösen, ha hétvége környékére estek – egy hivatásosnak benn kellett lenni a zászlóaljnál. Egy ilyen alkalommal már jó előre szólt a századpéká, hogy a hétvégére nehogy kimenőt vagy eltávot merjek kérni, mert ő lesz a zászlóaljügyeletes, és rohadtul nincs kedve unatkozni. Be is ültünk a századparancsnokiba, nyomtuk a zsugát ezerrel, csak a vacsora- meg a klotyóidő esett ki, de hajnali 03.00 tájékán már a fáradtság jelei kezdtek a sorállomány érintett tagjain jelentkezni. Takarodóról azonban szó sem lehetett.

Az ulti iránti elhivatottságomat sikerült sokáig titokban tartani, de azért amikor öreg lettem, a hivatásos állománynak már kellő információja volt rólam, úgyhogy az éles században is folytatódott a zsuga.

A körletünket a századunk szolgálatvezetője – nevezzük az egyszerűség kedvéért Józsi bácsinak (egyébiránt tényleg így hívták, ő volt a Magyar Néphadsereg örökös főtörzsőrmestere… megérdemelne egy külön posztot is; egy haverunkat küldte ki saját célú bevásárlásra minden hónapban, mivel ő maga snassznak tartotta a havi kotonszükséglet megszerzését, a gyerek meg már hülyét kapott, mivel a gyógyszertárban már röhögtek, amikor meglátták) –, szóval Józsi bácsi nemes egyszerűséggel csak Kaszinó-körletnek hívta.

Egyszer behívatott és jól leközösült, hogy mi mindig kártyázunk. Tagadtam ezerrel, de leintett, mondván, hogy ő ezt látta. Ez utóbbit nem tudtam elhinni, mivel nem volt ablak a helyiségen, de az öreg elmondta, hogy előző délután hozatott a belgenyával egy stokit, arra állt fel, és az ajtó feletti kb. fél négyzetméternyi világítóablakon kukkolta a csapatunkat. Rafkós volt az öreg, mert nem dörömbölt a bezárt ajtón, meg nem csinálta az agyát, hanem csak másnap rendelt magához, leb@szás végett.

Egyszer megesett, hogy egy ilyen ominózus hétvége alkalmával szép csendesen ultizott a csapat a körletben, amikor arra lettem figyelmes, hogy halkan nyílik az ajtó, és belépett rajta az ÜTI.

Namármost, egy ilyen eset előfordulása normál esetben fogalmilag kizárt, mert amikor az ÜTI megjelenik a század szintjén, akkor ordít a belgenya, hogy „századvigyázz!!!”, meg egyéb ilyen formális baromságok, de amikor a saját szakaszaparancsnokunk az ÜTI – aki meg különben egy tök normális gyerek volt – akkor az nem egy normális eset, mert neki többnyire az volt az első intézkedése, hogy leintette az ordibálni készülő belgenyát, és simán, minden hercehurca nélkül érkezett meg a századhoz.

Mivel jelen esetben az ordítás – ami egyben figyelmeztetés is lett volna – elmaradt, gyanútlanul vétkezett tovább az egész század. Amikor a körletünkbe benyitott, szokásához híven leintette a „fölvigyázz”-t vezényelni szándékozó rajparancsnokot, csendben odaballagott hozzánk, aztán hátratett kézzel nézte a lapjárást. Hármunk közül ketten észleltük a közelgő vészt, próbáltunk is testbeszéddel jelezni az éppen aktuálisan piros ultit bemondani szándékozó társunknak, de ő nagyon el volt foglalva azzal, hogy milyen lapokat rakjon le a talonba. Amikor lerakta a talont, és nem nyúltunk hozzá, kezdetét vette a piros ulti kivitelezése. Amikor lehúzta az első hajtót, beszóltam neki:

– El van fogva a piros ultid!

A nem kifejezetten barátságos válasz túlzottan sokat nem váratott magára.

– El ám az apád füle! (rohadtul nem ezt mondta, de amit mondott, az is „f” betűvel kezdődött)

– Na, fogadjunk, hogy el van fogva!

– Öt aduval, meg négy erős hajtóval? – jött a kérdés.

– Fordulj hátra bammeg! – mondtam neki.

Megfordult, aztán szemmagasságban egy antantszíjat, meg valamivel lejjebb egy pisztolytáskát látott, ami egy ÜTI-ben végződött. Röviden összecsapta a lapokat, aztán így reagált:

– Tényleg el van fogva, bammeg…

Az ÜTI sem volt sokkal bőbeszédűbb. Aszongya nekem, hogy:

– Keresztnév [ez újfent én voltam :-)]! Egy negyedóra múlva gyere le az ÜTI-szobába.

Lementem. Ott volt a másik közellenség – ÜTIhá – is, de mivel nem tudhattam, hogy milyen viszonyban vannak, előadtam a szabályos jelentkezést, stb. Az ÜTI azonban szokásához híven lazára vette a figurát, kinyitotta az ajtót, behívott, hellyel kínált, aztán elkezdődött a leközösülés:

– Hogy lehettek ennyire hülyék? Ha valami hülye f@@z lebuktat benneteket, engem is elővesznek, hogy a szakaszom veszélyezteti a harckészültséget. Miért nem mentek be a szakaszparancsnokiba?

– Gyurmazárral van lezárva. Te zártad le egyébiránt…

Erre levette a kulcscsomójáról a pecsétgyűrűhöz hasonló eszközt, átadta nekem, aztán visszaküldött a századhoz. Ezt követően történt az, hogy beballagtunk a szakaszparancsnokiba, a belgenya ránkpecsételte a gyurmát, mi meg a legbiztonságosabb körülmények között folytattuk a hadrafoghatóság veszélyeztetését.

65 hozzászólás

 1. p44 — 2010-08-12 10:32 

@franta: biológiát

 2. franta — 2010-08-12 15:29 

@p44: ooopsa. Vagy valami hasonlót… vagy valami határtudományt…
Mi a monogramja?

 4. p44 — 2010-08-13 11:09 

@franta:
D. I.

 5. szögyi — 2010-08-13 11:17 

@vén betyár: Igen, én is láttam, de hát idén még a repülőnapra sem tudtam eljutni…
Meg amúgy is, mióta a jelenlegi nejem van, nem kártyázok, tudjátok, kinek a kártyában, kinek a szerelemben…. ;)

 6. franta — 2010-08-13 13:57 

@p44: Akkor nem azonosak. Ez enyém magyarosan DF, amerikániul és egyéb európai nyelveken FD.
Úgy látszik ezek az amcsiba szakadt biológia és határterületek kutatói azonos módon jártak az ulti tanítással.

 7. p44 — 2010-08-13 14:43 

@franta:
:)

 8. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-08-14 13:28 

@szögyi: A héten vonattal mentem a világ másik felére. Milstoryn fejlesztett érzékeimnek hála gyanakodva felfigyeltem, amikor a mögöttem ülő három, negyvenes-ötvenes spiné kicsit elcsendesedett félúton. Megunták ugyanis az addigi sztorizgatást, előkapták a kártyát, és lelkes ultizásba kezdtek, amivel a maradék párórányi utat el is töltötték.
Röstellem, de nem kérdeztem rá, hogy katonaviseltek-e? Pedig talán gyűjthettem volna posztolnivalót…

 9. szögyi — 2010-08-14 15:39 

@Vérnűsző Barom: FBM, katonaviselt spiné, ez k*rva nagy !!!!
Hát igen, az én akkori barátnőm is megjegyezte, hogy erőteljesen igénybe vannak véve bizonyos testrészei mikor hazamentem eltávra.

 10. _Nyuszi — 2010-08-15 08:56 

@szögyi: Ezért sem akarok katonát magamnak… :) Nem lehet jó a sok-sok együttlétet egyszerre bepótolni.. :(

 11. Krux — 2010-08-15 09:31 

A nők katonaviseltségéhez kapcsolódik az a sztori, ami állítólag az ’50-es évek elején történt meg Miskolcon, amikor egy takarítónénit vettek fel dolgozni a tanácsházára. Feltették a kérdést, hogy: “Katona volt?” Mire jött a válasz: “Igen. Két német, meg öt orosz.”

 12. szögyi — 2010-08-15 13:54 

@Krux: Következő kérdés:
Önkéntes, vagy sorozott?
;)

 13. tiboru — 2010-08-15 18:56 

@_Nyuszi:

Jó az, csak qrvára fárasztó :-)

 14. _Nyuszi — 2010-08-15 20:22 

@tiboru: Ez nagyon találó! :) LOL! :)
Egyébként meg nem jó… A fene akar egy hivatásos, összetört lelket ápolgatni élete végéig…

 15. szaGértő — 2010-08-16 08:17 

@Rókakígyó: Akkor ismered azt a mondást, hogy:

Ha a pókerasztalnál nem tudod, ki a balek, akkor te vagy az. :D

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.