Van az úgy még katonáknál is, sőt, még Budapesttől harminc kilométerre és háromszáz évre is, hogy az ember megkíván valami kis szeszes alkoholt. Néha egy-egy kiadósabb vasárnapi ebédhez, melegebb napokon szolgálat után, néha meg csak úgy, mert jólesne – írja Vérnűsző Barom, és milyen igaza van… A részletekért meg kattintsatok a lenti tovább linkre.

Na, de olyat nem lehet ám csak úgy megtenni az MN berkeiben a hazát védve, hogy megiszik egy sört az a szerencsétlen katona, netán egy bort, vagy akár egy kisfröccsöt, mert nem addiga! Jól ki van ez találva, kérem. Ha inni akar az a rühes sorállományú, akkor menjen szépen haza, ott lehetőleg lehúzott ablaknál, a szoba mélyén szopogassa el a kis italát, majd – lehetőleg – az indulás után négy-hat-tizenkét órával érjen is vissza a laktanyába, persze frissen, fessül, kipihenten újabb pár hétig, hónapig beosztva azt a kis nyugit, amiben része volt.
 
Arra persze eset nincs, hogy a katona az eltávján beüljön valami szórakozóhelyre, netán elvigye a csaját villogni egy kerthelyiségbe, megetesse, megtáncoltassa, vagy egyéb, viszonylag kulturált módon elbóklászhasson vele. Na, nem; ezt azért már mégse, menjen csak a lecsúszott ótvar helyek valamelyikébe, ami valahogy megúszta a katonák részére tiltott helyek jegyzékét. A többibe meg úgyse engedik be egyenruhában, ha meg mégis, úgyis elviszi a VÁP…
 
Hanem a tiszt elvtársak! Nekik persze lehet, hisz ők azért csak letettek valamit az asztalra; kipróbált, jó elvtársak, némelyik még írni is tud úgy, hogy csak egész kevés nagybetűt használ, miközben az erőlködéstől kidugott nyelvére ráharap. Akkor abba is hagyja…
 
Nekik persze lehet részegen riadózni, dülöngélve, dadogva tartani előadást az alkohol veszélyeiről, részegen leesni a platóról, és ezért lecsukatni a sofőrt, akit közben hat kocsival arrébb egy másik tiszt egzecíroztat egy rakat pánikoló, riadtszemű rüszü előtt – szintén részegen. De még a parancsnoki sofőrrel is lehet egy marmonkanna bort beküldeni szegény kollégának, aki félévi egyetlen akármilyen szolgálatát adja, az aznap első ízben eltávozó kopaszok miatt talpig díszben, de a nehéz szolgálat semmittevése miatt kissé megviselődvén, részegen nyálat csorgatva az asztalára helyezett, pótolhatatlanul hűdetitkos iratokra. És a sofőr szépen behozza, leadja a kapuügyelettel egybevont telephelyügyeleten, mert hát alkoholt – elvileg – még ő se vihet be (megvan annak a maga rendes, szolgálati útja), de egyébként is fordulnia kell vissza valami egyéb tiszti elvtársakat előásni a faluszéli kispiszkosból, mert hát nagy ünnep az ilyesmi, és oly rövid az élet, neki meg tulképp más dolga sincs, és ezért szinte hetente hazamehet.
 
A telephelyes meg ugye én vagyok. Minden másnap (egyáltalán nem véletlenül aznap is), amikor az első ízben csellengő ifjak miatt biztos történik olyasmi, ami miatt le lehet csukatni, és persze ekkor érkezett meg a marmonkannácska vörösbor is. Hívogattam egy darabig a címzettet, de nem jutott el a telefonig, pedig próbálhatta, csak hát nehéz dolog az ilyesmi, no. Idővel az alegységes felbaktatott hozzá egy kávéval (fene a stréber formáját), akkor derült ki az asztalon épp szuszogva átnedvesedő iromány, és az asztal alatt elmagányosodó telefon sanyarú sorsa.

Elnézegettem közben a kannácskát, kissé hiányosnak tűnt, említette is a sofőr, hogy a parancsnok elvtársék egy csöppet rájártak, amíg eszükbe nem jutott a laktanyai szolgálat unalmával és a bezártsággal egyedül küszködő haver, dehát ez van, adjam le hiányosan. Ezen persze ne múljon… Lejelentettem az ÜTI-nek az eseményt, jelezve a hiányt is, majd előrángattam szundikálásából csipás szemű sorstársamat, a kapuslegényt.

Kapusunk akkor már féléve nem járt otthon, noha a tetőről látta volna a házuk tetejét, de még integetni se volt kedve a kéményüknek, el is küldtem hát egy rekesz meggymárkás üvegért a kantinba, szigorúan meghagyva, hogy szép, egészséges kupakkal hozza.

Hát, nem csoda, hogy nem járt haza; olyan marha volt szegény, hogy majd elbődült, és valóban beállított egy láda márkával, csak azért nem borítottam a fejére, mert az ÜTI még ki is röhögte, hogy ugyan minek neki az a rengeteg ital, talán lagzira készül?

Lagzira ugyan nem, mert ezalatt a félév alatt elmúlt valahogy az eseményhez szükséges szöszi ezirányú hajlandósága, ami nem lep meg különösebben; az, hogy volt egyáltalán erre utaló jel, már inkább. De ettől még talán potyára ne cinkeljük már szerencsétlent, veri azt a sors épp eleget, pláne ha belenéz a tükörbe, mert akkor tényleg bőgni kezd, és azt rosszul viselem.
 
Úgyhogy nekem kellett visszavinnem a rekeszt, keresni megfelelő mennyiségű üres üveget, egészséges kupakot, kistölcsért, majd csendben, szépen átfejni a marmonkannácska zömét a kis helyes üvegekbe, precízen bekupakolni, majd az egész ládát szanzsén berúgni az asztal alá, és békésen nyalakodva megpróbálni elfogadhatóbbá tenni valahogy a szolgálat hátralevő részét. Meglepő sikerrel…
 
Az ÜTI-nek persze szépen átadtam a hiányos kannácskát, még meg is kínáltam egy meggymárkával, de szerencsére nem élt olyannal, ami azért egyrészt meglehetősen egészséges életösztönre utalt (igya meg azt a moslékot, aki kitalálta), másrészt meg egyébként is méla undoral tekintett ránk, arra a szerencsétlen, mulya formánkra, akikkel ő, Dzsingisz kán, Tamerlán és Napóleon kései utóda összezárva kényszerül eltölteni esetenként több percet is, de leginkább mert már a kezében volt az aznapi mennyország kulcsa, ami ugyan erősen egy megkezdett marmonkannára hajazott.
 
Mi viszont a kapussal egész rendesen rájárogattunk a rekesz tartalmára. Az eltávról lassacskán beszivárgó sorstársakat is meg-megkínáltuk, akik hol dobozos tejjel, hol ehhez vészesen hasonló ízű narancslével viszonozták, a pofátlanabbjainál akadt más is, így lassacskán egész jó hangulatba kerültünk páran, ami még nem lett volna baj, de előkerült a konyháslegény is, egy jóravaló, kissé mekegős beszédű, vékony gyerek, azonnali tettestárs minden, az élelmezést minőségileg új szintre emelő tevékenységben, legyen az pizzasütés, lőtt malac, csapott birka, vagy épp hidegtálrendelés.
 
Pár szolgálattal korábban unalmamban végigtúrtam valami raktár mélyét és találtam benne egy egészséges méretű, hatvanliteres tartályt, ménkűnagy halálfejjel az oldalán. Valahogy elgondolkodtatott, mert se leltárban nem volt, se abban a raktárkában nem lett volna ilyesminek helye, úgyhogy ízibe mintát kellett belőle venni, vinni a laborba, majd másnap a másik laborosnak is, mert egy vegyészben nem bízunk meg soha, akármilyen vastag szeművege is van, amikor meg nagyjából tutira kiderült a nem vakító alkolholság, egy utolsó teszttel megitatni belőle egy keveset a gazdaságot vezető félhülye kanásszal és miután ő se ettől hülyült meg (eleve felesleges volt ez a teszt, mert annak a formának egyszerűen  nem ártott meg semmi), már elbaktathattam a konyháslegényhez, meginterjúvolni, ugyan, mi jut már az eszébe a 98%-os finomszeszről?

Csokiflipp – hangzott a lakonikus válasz, majd kisebb szervezési munkák kezdődtek, aminek következtében a tartályka tartalma ártalmatlan kinézetű kiszerelésben, szépen porciózva, csak a konyhások által bizgetett raktár biztonságába került, a fenyegető kinézetű tartály további sorsát meg fedje a feledés jótékony homálya, pláne, hogy az érte kapott pálinka is hamar elmúlt a tavaszelő zavaros eseményei közepette.
 
Tehát előkerült a konyhásunk, értőn ízlelgetve a meggymárkás üveg tartalmát – jutott még valahogy neki is –, átinvitált a konyhára, ahol kiderült, hogy kész az első adaggal, csak elméretezte, mert kissé sok lett, és most aggódik picinyt, mert mi a fenét lehet csinálni ennyi csokiflippel? Meginni, nyugtattam meg, mert ha kiböki valaki ezt a mennyiséget, és rájön, hogy tojáslikőrből is van gazdagon valami véletlen folytán, na az kész bukta lenne, így aztán újabb szervezkedéseknek köszönhetően hamarosan egyfajta kerti vigasság kezdődött és a laktanya teljes bentlévő állománya olyan vidáman tüsténkedett a váltott műszakban végzett, kiscsoportos foglakozás keretében megtartott ivászaton, mint még addig soha a napi szívások alatt.

Páran még dalra is fakadtak, pedig többen sírva kértük, hogy ezt ne tegyék, mert borzasztóan hangzik a gajdolásuk, de az se zavarta őket, hogy esetleg felébresztik az ÜTI-t, amire ugyan esély se volt a távolság, és vitézünk elfoglaltsága miatt, aki féltőn átkarolta a vörösboros marmonkannácskát (amibe valahogy a biztonság kedvéért került egy kis 98%-os alkohol is addigra), néha felriadva félálomban cuppanós csókot lehelve rá, de a politikai tiszt valóban felébredhetett volna, amikor leesett az asztaláról, be alá, ahogy kell azt egy rendesebb cseh filmben, ráhozva az ideget a felrúgott szekrénnyel a stréber AEGÜH-ra, de szerencsére nem tett ilyet, korántsem békésen horkantgatva álmodott tovább, csak általa ismert, de gyaníthatóan nem túl kellemes dolgokról, amelyektől mindig rosszkedvűen ébredt, és esetleg összefügghetett valahogy ledér hírben álló asszonykájával, noha a parancsnoki sofőr a lányában volt érdekelt, mit sem sejtve a züllő hadfi egyébiránt nem teljesen ok nélküli rémálmairól.
 
Persze csak összejött a bukta. Az a szerencsétlen marha kapuslegény valahonnan szerzett egy üveg sört, és követve elöljárói példáját, jól bealudt mellette a kapusszobában, ahol aztán a gyomoridege miatt koránkelő laktanyaparancsnok néminemű méltatlankodásának nyomatékosan hangot adva ébresztette újabb egyhónapnyi helybetopival.

És ezzel nagyjából az egész laktanyát is…