193. – Sofőrképzés

Gk-vezetői beosztás – egyike volt a seregben megcsíphető buliknak. Mert az ember állampénzen megszerzi a jogsit (ha nem volt addig), a gépkocsivezető meg ugye csak ül a kocsiban, vakarja a seggét, rágcsálja az elmaradhatatlan fogpiszkálót, seftel az üzemanyaggal és olvasgatja a Népsportot, miközben az átlagkatona bele kilóg a hon védelme közben.

Ugye ismerős sztereotípiák? Vérnűsző Barom újabb ecsetvonásokkal árnyalja a katonai sofőrökről alkotott képet.

Van az úgy, hogy az ember nem csak fiatal, hanem hülye is. Megszokja a tuti kis életét, van kis vigyori barátnője (néha több is, de ez akkor se volt igazán publikus, meg annyira fontos se), idióta haveri köre, és némi (akkoriban respektálandónak tekintett) múltja pár, akkor rendkívül fontosnak tűnő tevékenységben. Ezek zömét talán nem részletezném, aki volt ifjú és bohó, az tudja, a többinek meg mindegy, mert öregnek született, annak meg minek…?
 
Na, ebben a remek világban, ott, Buda dombosabbik felén, meg azon is túl, persze akadtak autók is. Az első saját tulajdonú jószág egy öreg Zaporozsec; láda Traubiért vásárolva, egy majdnem teljes hétvégén át nyúzva, majd otthagyva a romot árokparton, és pár sörért átadva a maradványok kulcsát, koordináta gyanánt srévizavi mutatva az irányt a kocsmárosnak. A sört aztán az eredeti tulajdonossal békésen meg is lehetett inni, hagyva a kútban hűlni a Traubit (mint kiderült, évekig).
 
Akadt az ismeretségi körben leginkább erdei reptéren hajtott, de néha szocialista megőrzésre villogni átvett Chevrolet Camaro (alapgázon, lépésben, szöszivel, Tihany alján, érettségi napján/helyett? Jó is az, ha közben a Mungo Jerry bazsevál…).

Másik havernak bogár, kisbusz, kispolák, sajátként kezelt, szakadt Škoda, de még az öreg 311-es varbás is befigyelt, mint az irigység állandóan kendácsolható tárgya az öreg Csepel gazdájánál, aki valami özvegyasszonyhoz járt vele hétvégenként, amíg rommá nem törtük a darabot, de aztán valahonnan kerül másik, és hosszan magyarázkodhattunk, amíg elő nem került egy fröccs a lemondó sóhajjal kísért legyintés mellé..
 
Meg persze a gyönyörű csőrös Gaz, hozzá az erdész lánya, akinek jó alakja volt, az anyja remekül főzött, csak utálta a sörétet köpködni, és az apjától el lehetett kóricálni a hűde modern, dédelgetett UAZ-zal (a GAZ-t nem adta), de csak a lányával együtt, mert az hazatalál, ha megéhezik, vagy elunja magát, a kocsiért meg el kell menni, ha valahol ottragad. Nem ló vagy lány az, hogy hazataláljon, ha meg együtt megyünk, nem tapossuk ki a lelkit szegény autónak, hanem békésen andalgunk vele. A fene se tudja, melyik volt a fontosabb? A kocsi, a csaj, a kaja, csavargás? Talán így együtt, csak esetenként változó sorrendben.
 
És akkor elviszik az embert katonának, puszta kiszúrásból, mondván, ha másnak nem jó, hát neki se legyen az. És nekilátnak megtanítani vezetni, ha már valahogy sofőr lett belőle. És részletesen elmagyarázzák az UAZ-t (amin, khm, nem annyira csak vezetni tanult, na); igaz, nem úgy, mint a civil világban, ahol szomszédlánnyal kellett megközelíteni, hanem gyökérkefével, vödör vízzel, és csak mosni, mosni, jó hosszan, amíg szerencsétlen autó menni ugyan már nem volt képes, lévén nem hal, hogy ennyi vizet kibírjon, de az igen morózus öreg tisztesek és mentoruk, a kiképző őrmester lenyalt ujjheggyel ellenőrizték a sárvédő belsejét, hátha halványul, és ha igen, akkor lehetett elölről kezdeni a műveletet, noha nyalogathattak volna valami mást is.

Ez nagyon ment nekik. A kocsimosatás. Meg a meneteltetés, valami elképesztő türelemmel nézve a betonon csattogó lábakat, és persze az állandó ünnep, a postáztatás…
 
Kellemes délutáni elfoglaltságként becsempésztek egy-két sört, némi páleszt, ezt-azt, majd nekiláttak postát válogatni. Ha valamelyik kiképzés alatt álló legény kapott levélkét anyutól-aputól, az még egy dolog, meg lehet vámolni oszt nyugi van, de a menyasszonytól, barátnőtől is érkezett ilyesmi! Hát, lássuk be, azért az ilyen levélkéért meg kell ám dolgozni, nem lehet csak úgy odavetni a katonának, még elbízza magát…
 
Jöttek a remek ötletek szépen sorban: újabb kocsimosás, békaügetés a benzinkút körül, lánykérés gatyában, vigyázzmenet, seggrepacsi (nagy kedvenc, lehetett licitálni is!). Később, ha már eléggé berúgtak, csak simán seggberúgás (darabszám a levél fontossága alapján).
 
Nekem még májzlim volt, megúsztam fekvőtámasszal. Ötvenért megkaptam volna vigyori levelét, de mielőtt nekiláttam volna, megkérdeztem remek elöljárómat, hogy aztán van-é rajta bélyeg? Volt. Akkor ugye nem portós? Nem. Akkor talán vagy adja ide simán, vagy egye meg, vagy csináljon vele amit akar, mert a csibével úgyis találkozom pár nap múlva, legfeljebb elmeséli, amit írt, de hogy én nem fogok nekik itt bohóckodni, az olyan kurvaisten, ahogy együtt megyünk Nagyatádra a kórház után, ha nem ül vissza a székére.
 
Na, ezt a polémiát megoldani már a nyájas őrmesterünk bölcsessége kellett. Elrontottam ugyan a remek játékot, de a parancsot teljesíteni kell, nem lehet csak úgy kibújni alóla, így „sportcélú testmozgássá” változott a verdikt, az ötvenből húsz lett, amiből egyet le is nyomtam, majd kalimpáló lábbal harsányan jelentettem, hogy a C kategóriámmal sajnálatos módon nem vagyok többre képes, noha valami baromira szeretném, és megkapva levélkémet távozhattam, a fogadkozó öregek mulatságát tönkre is téve. Az esti pokrócozásra azért némileg kipihentem magam, de némi verbális inzultus, fenyegető kakaskodás után elcsitult az egész, és többet nem esett szó a postázásról, lehetett felmenni a századhoz a levelekért…
 
Hát, így teltek napjaink sofőrképzés gyanánt, amíg végre eljutottunk a terepvezetésig, ami nagyon nagy dolog ám! Két sáros gödrön, meg egy dombocskán át kellett menni azzal a vadiúj, 1954-es, 104 km-et ment Csepellel, amit a használhatatlanra sikált helyett sikerül befogni, majd megkerülni időre a kiserdőt a nagyon nem erre kitalált UAZ-zal. Nyájas és bölcs őrmesterünk úgy érezte, itt a bizonyítás napja! Ahol megtépázottnak vélt, ámbár sosemvolt tekintélyét helyreállíthatja, ahol mi, ostoba és undok kopaszok majd úgy tekinthetünk rá, ahogy az neki kijár, és ezzel el is küldte a meglehetősen gnómszerű parancsnoki sofőrt, kerülje már meg a kiserdőt, ő meg majd méri az időt.

Hát, emberünk neki is látott, cirka három perc alatt végzett is a feladattal. És itt a nagy attrakció, Kun őrmester maga ült be az UAZ-ba, nyomott egy erősebb gázt, és majd fél percet rávert arra a szerencsétlen csököttre, büszkén kihúzva magát. Örömét csak halk megjegyzésem rontotta el, mely szerint ennyi idő alatt kedélyesen meg is lehet vacsorázni az útközben begyűjtött fácánból, de két perc alatt úgy is meg lehet kerülni ezt a hat fát, ha valaki az egyik kezét a seggébe dugva fütyüli az Esti mese dallamát…

Kár volt ismeg nem befogni a pofám (később se sikerült sose’), ülhettem be én is, két perc szintidőt, és minden túllépett másodpercért egy seggberúgás lehetőségét megnyerve.
 
Hát, na nosza, induljunk neki, de hát ez a szerencsétlen őrmester beült mellém figyelni az eseményeket, ami öreg hiba volt a részéről. Az autó kicsit nehezebb lett vagy nyolcvan kilóval, egye fene, kicsit jobban nyomom majd neki, legfeljebb széthullik szegény, hisz nem kiserdei rallyre találták ki a darabot, meg biztonsági öv se nagyon volt, kapaszkodási javaslatomat is elvetette ez a szerencsétlen tarkamarha, de hát ő tudja, menjünk. Kicsit áttúrtam a kocsit, mozdul a gázra, jóvan, sebváltó is működni látszik, fék is van valamennyire, a felezőről is levettem a kóricáló kezét, nehogy megvágja, a kormány is tekereg, az idióta is türelmetlen, hát hajrá.
 
Az út harmadánál már kiabált. A felénél üvöltött, kétharmadánál kiesett a sapkája a már rég kinyílt és kissé megviselten csapkodó ajtón, kis híján ő is, ha nem rángatom vissza menet közben, amikor váratlanul elénk vetette magát egy kupac rönkfa, már sikoltozott is, majd az utolsó egyenesben, kellemes ugratókon pattogva őszintén aggódni kezdtem érte, rekedt fejhangon állj-állj parancsot hörgött, miközben elharapta a nyelvét és húszcentiket ugrálva verte véresre a fejét valami vasba, ahelyett, hogy kapaszkodott volna, élvezve a sétakocsikázását.
 
Na, erre lassítottam egy kicsit (én botor marhája a Földnek!), mert miután megálltunk és kiszédelegte magát, egyből végrehajtotta rajtam a hisztijével nyert hat másodpercért járó seggberúgás elsőjét, majd jöttek szépen sorban a többiek, és akárhogy is számoltam, csak tizenkettő lett a kijáró hatból, de igen visszafogottakat kaptam a viseltes kocsira, és a vérző szájú őrmire pillogó sorstársaktól.

Bő egy évvel később megértettem, mit élhetett át, csak akkor én ültem a Mókuci nevű, civilben rallyző legény mellett, elképedve figyelve, mit lehet kihozni a billencs ZIL-ből vagy akár egy Multicarból is.

7 hozzászólás

 1. rozsdafarku — 2010-08-27 08:55 

Ez nagyon nagyot szólt, nagy volt, nagy vagy Vérnűsző!Kurva jó sztori, ugyanúgy előadva, képek, linkek!Ez igen!Élveztem, mint az emlékeket, amelyeket előhívott.
12 évesen ültetett először Apám járó motorú, GURULÓ autó volánjához országúton.Azután sokáig nem volt jogsim, de vezettem ZISZ-t, Pobedát, Tátraplánt, Mercit, Később Roburt, Rába-Man-t, Csepel D-75o-est, Sauert, stb.Külföldön még VW Transportert is.Végül jogsim is lett, autóm is.= használt Trabik /7db/ után vadiuj /5 év várakozásra, befizetésre/, aztán 1 eyéves /4o. ooo km/ Dácia.Micsoda szép idők – a lányokat most nem is említve!
Köszönet VB!

 2. Baribál — 2010-08-27 10:30 

Ez igen jó volt. Jókat röhögtem, közben magam előtt láttam az örmi képét:)
Gratula!

 3. Titus Pullo Urbino — 2010-08-27 12:25 

Teccett, jó a tollad!

 4. szögyi — 2010-08-27 14:45 

Én egyszer egy Mókucifajta őrült fazont fogtam ki stoppal az M7-en. Eleinte csak az tűnt fel, hogy rokkantosra át van alakítva a nagypolák (kézi gáz/fék), úgy a huszadik perc környékén (akkor már Fehérvárnál jártunk) derült ki, hogy vagy két hete szállt el egy rallyn, és azóta legózzák a lábszárcsontjait, most is oda megy a pesti kórházba, csak késésben van, ezért kellett végigtolni az autópályát két kilóval, vagy fölötte. Előzni is csak két helyen szeretett, az aszfalton, meg a füvön, viszont a teljes egyenjogúság híve volt, tökmindegy hogy balról vagy jobbról.
Ja, az meg hogy a budaőrsi kolesz előtt a belső sávban állt meg, hogy na ha ide jöttél, akkor szállj ki…

 5. _Nyuszi — 2010-08-28 00:00 

Szegény, ott az anyósülésen… :)
Jó poszt, hangosan nevetve olvastam. :)
Gratulálok! :)

 6. sziba — 2010-08-28 22:36 

Ejj, hát az a szőke favágó már fel se tűnik senkinek?
Így van az, amikor a sztori eltereli a figyelmet a fontos részletekről.

 7. hungaryhonvéd — 2010-08-28 23:12 

@sziba:

Nekem ugyan nem!
Bár erősen motorizált a sztori és a körítés, de szívemnek kedves minden kerek (kerék) forma! ;)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.