194. – A büntetés

Posted on 2010-08-30 by tiboru

Alhadnagy úr-elvtárs kolléga története annak fontosságára világít rá, hogy a helyes intonáció még egy viszonylag rövid kérdésnél is milyen sokat számít. Mai sztorinkban szerencsére kivégzőosztag nem lép fel, pedig annó (biztos vagyok benne) igény az lett volna rá.

Ínséges idők járhattak a Magyar Néphadseregre, amikor (a hiányos hivatásos állomány kiegészítésére) mint tartalékos tisztre, rámfanyalodtak. Lehet, hogy szakmailag – mérnöki végzettségem okán – bizonyos feladatokra alkalmasnak gondoltak, de sosem voltam katonás alkat, és ez valahogy elkerülhette a figyelmüket. Tény, hogy a kötelező katonaidő letöltése után nem sokkal, mint tartalékos főhadnagyot, 8 hónapra visszahívtak. Na, ez nem tartott sokáig.

Nem a nyolc hónap, hanem a főhadnagyi rendfokozat.

Történt egyszer, hogy ügyeletes tiszti szolgálatban voltam. Az esti programom azt volt, hogy a laktanyába visszaérkező katonákat egy listából kihúzzam, ha az engedélyezett távollétük után időben visszaérkeztek. Ki kellett szűrni, van-e olyan, aki nem érkezett vissza határidőre. Volt, aki nyolcig, s volt, aki éjfélig lehetett távol. A nyolc órás beérkezőket még bírtam ébren, de az éjféliek adminisztrálását már a helyettesemre bíztam, én magam pedig elszunnyadtam. A telefon mellett, az íróasztalnál ülve.

Azért ott, mert mint rangidősnek, nekem volt jelentési kötelezettségem telefonon, hogy történt-e rendkívüli esemény, azaz elkésett-e valaki, akit esetleg kerestetni kell. Megbeszéltem a helyettesemmel, hogy időben ébresszen fel, hogy a megadott időben fel tudjam hívni az illetékes felüljárómat, aki az aluljáróktól begyűjtött adatokat továbbítani volt köteles az ő saját felüljárójának. Így volt rend a seregben.

Igenám, de ez az én helyettesem nem ébresztett fel. Gyanítom, hogy a visszatérő katonáktól elkobzott alkoholnak is köze volt ehhez, de erre nem esküszöm meg. A lényeg az, hogy éppen valami kellemeset álmodtam, mikor megszólalt mellettem a telefon, és egy érces hang mérgesen tudakolta, hogy késett-e el valaki:

– Késő van?

Első meglepetésemben a szemközti falon lévő órára pillantottam és megállapítottam, hogy éjfél már jócskán elmúlt; fél egy felé jár az idő. Ásítva közöltem a telefonálóval:

– Hát bizony elég késő van! Fél egy körül!

A vonal másik végén levő az információt nem értékelte túlságosan, mert lecsapta a kagylót. Soha nem tudtam meg, ki is volt ő, de neki nem jelenthetett gondot, hogy megtudja, ki volt akkor és ott az ügyeletes tiszt. Hát éppen én voltam. Másnap már le is fokoztak.
De nem utolsó alkalommal. Kifogásoltam ugyanis, hogy tiszt létemre a legénység előtt lettem “rendfokozatban visszavetve.” Tényleg nem értettem, hogy miért nem adták meg a módját. Ahogyan azt tudjuk, a lefokozás a kivégzés előszobája; dobpergésre meg hasonlókra számítottam, de ez elmaradt. A sorakozónál – több száz katona előtt – valaki felolvasta a napiparancsot, amiből engem sem felejtettek ki. Panaszom egyébként meghallgatásra talált. A dobpergés ugyan elmaradt, de pár hét múlva a tiszti állomány előtt is – szűk baráti körben – vissza lettem újból vetve. Így aztán egyszerre kettőt buktam a ranglétrán.
Katonáim előtt ez csak növelte a népszerűségem, és az előírt “elvtárs” helyett szigorúan alhadnagy úrnak szólítottak. Ebből is volt kellemetlenségem, de a további lefokozástól már nem kellett tartanom, mert alacsonyabb rangban már nem tölthettem volna be a beosztásomat, és ottlétem okafogyottá vált volna. Ezt én bántam volna a legkevésbé…

50 hozzászólás

1. Rókakígyó — 2010-08-30 08:37

Nagyon helyesen lett javítva a lefokozás visszavetéssé. A lefokozásnak lehet, h örültél volna. Legjobb tudomásom szerint, akkor honvéd lettél volna.

A rendszerváltás hajnalán 1989-ben mindenki legnagyobb megdöbbenésére nálunk fokoztak le szakszit, de miért: kopaszok szívatása miatt. Általános döbbenet volt vagy 3 napig.

50 hozzászólás

Szólj hozzá