Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy Proletair (azzal a kamu dumával, hogy ejtőernyős cserekatona) végigutazta a fél világot, azt azonban (meglepetten) most halljuk először, hogy nem szereti a parmezános tésztát.

További olaszországi szakmai részletek az alábbiakban.

1998 telén a Bercsényi Felderítő Zászlóalj meghívást kapott Olaszországba cserekiképzésre, a híres Folgore dandár általi vendéglátással. Nagy volt az öröm, lesz ugrás is. Meg is kezdtük a felkészülést, és egy ködös reggelen már ott dideregtünk a szolnoki reptéren egy An-26-os mellett. Itt volt egy kis para, mert akkora volt a köd, hogy félő volt, elmarad a felszállás. De aztán csak beszálltunk. Ekkor megjelent egy fiatal főhadnagy pilóta, illedelmesen bemutatkozott, elmondta, hogy ő fogja vezetni ezt a Millenium Falcont, megkért mindenkit, hogy legalább felszállásnál legyünk bekötve, és ha cigiznénk, azt a teherajtón megtehetjük, de akkor hamutálat legyünk szívesek szerválni, mert az nincs, és csikket eldobni a fedélzeten nem ér. Valamint megmutatta, hol vannak a vészkijáratok. Nem volt sok.

Nem sokkal később felszállt egy pilóta százados, aki bemutatkozott, és nagyjából ugyanezt elmondta. Mi finoman jeleztük, hogy az előbb ezt már elmondták. Ja, a főhadnagy úr? Hehe, neki ez lesz a vizsgarepülése, mondta vigyorogva, aztán bemászott a szentélyébe, ahol oly sokat imádkoznak a rengetegféle műszerhez. Mi meg nyeltünk egy nagyot.

Az út hosszú és eseménytelen volt, mindemellett kényelmetlen is, de aztán sikeresen landoltunk Pisa nemzetközi repülőterén. Onnan egy röpke buszút vezetett a végcélhoz, Livornóba, egy príma laktanyába, ahol elszállásoltak minket. Elég érdekes volt látni, hogy micsoda körülmények között katonáskodnak a taljánok. Valahogy nem tudtuk elképzelni, hogy ilyenek valaha is lesznek a Magyar Honvédségben.

Az olasz katonák egyébként nagyszájúak és rámenősek voltak. Már az első este megkezdték a csencselést, és mindenáron a háromszínnyomásos egyenruhánkra fájt a foguk. Itt még akkor nem engedtünk.

Az első nap reggelivel indult, amit legnagyobb jóindulattal sem neveznék bőségesnek. Amiből volt rogyásig, az a kávé-tea-kakaó szentháromság volt, meg kaptunk egy szelet étcsokit is, aminek később az lett a folyománya, hogy a megszokott reggeli ájtatosságot a vécén nem sikerült megnyugtatóan végrehajtani. Ezt a folyamatot nagyban nehezítette, hogy nem a megszokott vécék voltak, hanem a két tappancsos guggolós megoldású fajanszok voltak telepítve, és ezekbe kellett precíziós csapás mérni.

Az első napon elvittek minket Pisába, hogy a következő napi ejtőernyős ugrás előtt túlessünk a kötelező földi felkészítésen. Igazából nem volt sem érdekes, sem izgalmas, viszont néhány olasz nagy arccal kérdezgette, nekünk hány ugrásunk van, mert nekik bizony már több mint tíz. Az állományból nekem volt akkor a legkevesebb ugrásom, szám szerint 33, ezen egy kicsit elcsodálkoztak, de az egyik századosunk a bajsza alatt megjegyezte, hogy ha ő most benyögné az 1200-at, biztos nem hinnék el.

Az ebéd a pisai laktanyában volt. Én itt kaptam a második gasztronómiai csapást. Tudni kell, hogy nem szeretem a tésztát. Semmilyet se. Persze ha nincs más és nagyon éhes vagyok, akkor nagy duzzogva megeszem, de ha lehet, inkább nem.

No, itt ebédre pedig ötféle tészta volt. Hatalmas adagokat mértek ki, és látszott a konyhai szolgálatra beosztott olasz srácokon, hogy örömmel adnak borzasztó méretű adagokat a magyarok tányérjába. Én éhes voltam, így ráböktem egy guszta sárgás színű tésztafélére, amiből kaptam is vagy 3 kilót, de mielőtt megkaptam volna, ért a második csapás. A konyhás srác ugyanis még rászórt erre a Vezúv méretű tésztakupacra fél kiló parmezánt. Majd természetellenesen széles vigyorral nekem adta, én meg természetellenesen fagyott mosollyal elfogadtam.

Meg kell jegyeznem, hogy a tésztánál csak a parmezánt (és a vadas szószt) gyűlölöm jobban, és inkább fogyok csontsoványra, minthogy ebből egyetlen falatot is beküldjek az emésztőrendszerembe.

Így hát megvert egyszemélyes hadseregként kullogtam az asztalunkhoz, és rogytam le a többiek mellé, akik kétpofára tolták befelé a maguk tésztáját. Óvatosan érdeklődtem, kéri-e valaki az enyémet, de elhajtottak, mondván: van nekik bőven, nem kell még az enyém is. A kijáratnál volt egy hűtőláda, ebben volt Cornetto, na ebből ettem kettőt, de tudtam, ezzel nem fogom megnyugtatni a bélbolyhaimat. Livornóba visszatérve kimentünk a laktanya melletti kis étterembe, ahol diszkréten lehetett sörözni. A hely elég kihalt volt, rajtunk kívül egy olasz katona jött be enni meg meccset nézni. Spagettit evett, aminek már a látványától elzöldült a fejem. De amíg ette, le nem vette a szemét a plafonról lelógatott tévéről, és csendben, de teliszájjal szurkolt magában. Nem normálisak ezek…

Másnap a „reggeli” után felmásztunk a buszra, ami a pisai ugrásra vitt volna minket. Először is, ez nem egy olyan csoffadt busz volt, mint a belgáknál, hanem egy kényelmes Iveco, csak olajzöld színben. A busz legénysége fele olasz, fele magyar katona volt, és mi felfokozott hangulatban vártuk az indulást. El is indultunk, ment az ökörködés, nevetgéltünk, remek hangulat uralkodott a magyar kontingensnél, az olaszok viszont feltűnően csendben voltak, és egy szó nélkül ülték végig az utat.  Be voltak fosva. És ez nagyon látszott rajtuk. Amikor megérkeztünk, közepes szél fújt. Mi ilyenben még vígan ugrottunk odahaza, sőt, ennél erősebben nyomtuk le az osztályos vizsgát. Sajnos az olasz tisztek arra a következtetésre jutottak, hogy ebben a szélben nem lehet ejtőernyővel ugrani, így ez a program holnapra halasztva.

Hazafelé az összes magyar katona le volt törve, nem szólt senki senkihez, viszont az olaszok feltámadtak a hírre, és hazafelé végig hangoskodták az utat, röhögtek teliszájjal. Mivel a nap így felszabadult, fociztunk az olaszok ellen. Remek küzdelem volt, engem egy olasz hasba rúgott a labdával, így én veszteségként lettem elkönyvelve. A főhadnagyunk viszont az olasz kapus arcát bombázta telibe, így a mérkőzés ismét kiegyenlített lett, legalább is létszámilag, mert amúgy nem voltak ellenfelek és elkentük a szájukat.

Másnap jött a nagy nap, irány megint Pisa, megint tombolás a buszon, csendes olaszok társaságában. Mivel szikrázó napsütés volt és szélcsend, biztos volt, hogy ugrunk. Szépen fel is vettük az ernyőket, meg a sisakokat, és beszálltunk a G-222-es teherszállítókba. Sokat nem magyaráztak, és már repültünk is a nagy olasz légtérben. A kiugrás viszont érdekes volt. Az olasz legények közül jópáran elég érdekesen szédültek ki a gépből. Amikor kiugrottam, és az ernyő egy emberes rántással kinyílt, mérgesen vettem észre, hogy a zsinórok össze vannak csavarodva. Na nem nagyon, de éppen eléggé, hogy hármat fordulva megnézzem a környéket. Ez idő alatt viszont földet is értem, ami egy szántóföld volt, méretes, száraz göröngyökkel. A már megszokott becsapódás után vigyorogva láttam, hogy nem csak én jártam így. Na de az olaszoknak is megjött ám a hangjuk, kurjongattak, és fényképezgették egymást.

Ugrás után kiosztották az ebédet, harctéri kajacsomag formájában. Hát ez nem az a konzerv izé volt, mint idehaza. Volt egy nagy vákuum-csomag, ebben két kicsi meg egy nagyobb kartondobozka. Mindegyik dobozban volt fogkefe fogkrémmel, műanyag étkészlet, a nagyban konzervmelegítő. Hiába, igényesek az olasz katonák… A kicsik voltak a reggeli meg a vacsora fejadag, a nagy doboz az ebéd. Nosza, lássuk mit főztek mára, és lelki szemeim előtt már fel is derengett valami szaftosabb husiféleség, de már egy nyamvadt toroskáposztával is beértem volna.

Majd elsírtam magam, mikor kibontottam az enyémet: spagettikonzerv volt.  Nagy jajveszékelésemet látva egy bajtársam megkönyörült rajtam, és az ő fejadagját nekem adta, ami valami rizssaláta volt. De én már olyan éhes voltam, hogy a konzervmelegítő pirokockáját is majdnem megettem. Este a vacsora szintén tészta volt, de volt valami steak-féleség is. Mikor arra mutattam, hogy nekem az pont megfelel, kissé sértődötten rakták a tányéromra. Mennyiségre pont annyi volt, amennyivel egy macska jóllakik. De én nem.

A következő napi program lövészet volt, méghozzá a tengerparton. A lőirány a tenger volt, ott felállítottak egy csomó lőalakot, aztán lehetett lőni Berettával, Minimivel, meg az olaszok karabélyával, ami szintén Beretta gyártmány volt. Nem spóroltak a lőszerrel, de ebédig így is bőven végeztünk. Sajnos az ebéd most sem volt kedvemre való, pedig már rutinosan derítettem fel a tésztagyűlölőknek tartogatott húsfalatkákat.

Az utolsó napon az olasz vendéglátóink elvittek minket Pisába, hogy most már azért a híres ferde tornyot is megnézegessük. Ott volt egy csomó turista, akik persze pont úgy fényképezgettek, hogy úgy tűnjön, mintha az illető tartaná az épp dőlni készülő tornyot. Sablonos ötlet, mi azzal szórakoztunk, hogy olyan képet csináljunk, amin egyáltalán nem látszik, hogy dőlne az a torony. Igazából más látnivaló nem is volt. Ebédre egy aprócska laktanyába vittek minket egy Lucca nevű városban. Az ebéd tészta volt, és papírdobozos asztali bor is volt. Éreztem, hogy ez az olasz kirándulás nem fog a kedvenc emlékeim közé kerülni. A következő úti cél Firenze volt. Itt szabadjára engedtek minket, mehettünk, amerre láttunk. Dávid-szobor, festői belváros, kapualjban narkózó csövesek, szutyok nyálkás idő, szállingózó hóval.

Este a vendéglátó parancsnok tartott egy búcsúbeszédet, kiosztotta az okleveleket, az olasz ejtőernyős jelvényt és a bordó barettet, és a kantinba invitált mindenkit, hogy egyen-igyon mindenki, amit kér. Noha ez a program egész jól sikerült, köszönhetően a sörnek, mégis alig vártuk, hogy visszainduljunk. Ki a barátnője miatt, ki a családja miatt. Én a jó finom magyar konyha miatt.