Az alapelvárás a sorállománnyal szemben (legalábbis a beöltözést követő első 48 órában) egykoron az volt, hogy valahogy úgy tekintsen a tisztjeire, mint valami különleges kasztra, ahová csak a kiválasztottak nyerhetnek bebocsátást. Szögyi (nem először…) első kézből származó információkkal bizonyítja, hogy a tisztjelöltek ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Maximum többet ittak és hangosabban.

Még mindig a szolnoki Kilián. Az esztergomi kirándulásunk (oppardon fellépésünk) az utolsó hétvégén volt, ami után már a pótvizsgaidőszak következett. Akinek meg nem volt pótvizsgája (a francnak kellett mindenből elsőre levizsgáznom..!), annak körlettakarítás, meg a többi ilyen jellegű csuklógyakorlat (szóval döglés), katonakönyvek lehegesztve, de ez nálam a dolgok megszokott rendjébe tartozott. Amúgy meg akkor lett kitaposva a KET-épület mögött a fű, a kerítésparancsnoksághoz vezető ösvényen.

KET: Mivel akkoriban (is) egy főiskolai felvételihez szükséges volt legalább egy érettségi megléte, és akkoriban nem túl sok érettségizett fiatal érezte feltétlenül szükségesnek a haza fegyveres szolgálatának tiszti formáját, a Néphadsereg rászorult arra, hogy szakmunkásokból is képezzen tiszteket.

Ennek az első fázisa volt a Katonai Előkészítő Tanfolyam, amikor megadták az érettségit. A legnagyobb szerepe abban volt, hogy a KET-hotel (b…sszák meg, nekik volt legjobban kinyalva a seggük, kétágyas szobák, zuhanyozóval, meg satöbbi…), szóval a KET-hotel mögött egy kellemes, jó takarásban lévő dobbantási hely alakult ki. Egyébként meg a KET-esek beceneve „egyetemista” volt, mert azért egy főiskolára nemigen illik öt éven keresztül járni.

Az utolsó hét közepén („irányított szabadidő” jelszóval) valami nagynevű táncegyüttest hívtak meg a főiskolára; úgy rémlik, az MN Központit. Megjöttek, be lett terelve az egész főiskola a reptéri kisHEMO-ba, busz bezavarva a városba a táncoscsajokért, első sor lefoglalva nekünk. Csajok befutnak, füttyel történő tiszteletadás megtörténik, előadás (úgy-ahogy) lemegy.

Előadás után a helyi táncosok nevében a vendégművészek meg lettek híva egy tiszaparti szalonnasütésre. Mindenesetre még jó, hogy nekünk is szóltak róla. Mivel azért ott már az első perctől kezdve azt nevelték belénk, hogy a katonatiszt (pláne meg a repülős) az még a pokolban is úr, a szalonnasütés is úgy nézett ki, hogy míg mi napközben rohadtunk a körletben, jónéhány sorállományú már délben ki volt vezényelve. Így mire kiértünk a tetthelyre, oda volt készítve egy bazi nagy máglya, meg körülötte három-négy kisebb tűznekvaló, asztalok, székek, kenyér, szalonna, paprika, paradicsom, hagyma előkészítve. Szerintem ha szépen megkérjük őket, akkor még meg is sütik helyettünk a szalonnát. Naná hogy alkoholos italok is előfordultak; meg is kifogásoltuk hogy miért nincs bekészítve hűtőpult? Hogy sörözzünk itt éjfélkor, ha esetleg addig megmelegszik az alapanyag?!

Mindenesetre az ajándékbulit kiélveztük, már amennyire lehetett; olyan szinten történt ez, hogy egyszer még a buszt is elküldtük a Netovább becenevű helyi műintézménybe, mivel aggasztóan megcsappant a torokgyík elleni gyógyszer. A csapos különösebben nem lepődött meg, hogy záróra után egy talpig őrnagy honvédségi busszal állít be hat-nyolc láda sörért, meg vagy három liter töményért; és ha már ott van, akkor kér két kanna bort is.

Ezen a helyen ugyanis pár hónappal azelőtt az ország egyik legjobban ünnepelt repülőse esett be a női WC-be, ráadásul arccal előre. Az sem jelentett neki problémát, hogy az ajtó kifelé nyílt.

Őrnagyról volt szó, mivel a főiskola poltisztje vezényelte a parádét. Ezek szerint a vezetőség nagy becsben tartja a mai estét, illetve Gyulafőhadnagy (az előző hétvégi események miatt) egy időre kiesett a pixisből. Szalonnasütés megvolt, közben/utána danolászás, alkoholtartalmú italok böcsületes pusztítása közepette, aztán eloszlottunk párosával a kiserdőben. Mire visszaértem a színhelyre, a vendégművészek már szedelőzködtek a buszukhoz. Elbúcsúztunk tőlük (amúgy máig sem tudom, hogy akkor vendégművésszel, vagy saját táncossal jöttem ki a kiserdőből…), majd elmentek. Nem sokkal után a mi táncoslányaink is buszra szálltak, mi meg ottmaradtunk a romokon.

Háááát, tegyen rendet az, akinek hat anyja van; erre való a sorállomány, legfeljebb annyit tudunk vállalni, hogy összegyűjtjük az üres üvegeket, ami meg nem üres, azt kiürítjük. Addig-meddig ürítettük, amíg sikerült azon az éjjelen istenesen megvonyítanunk a holdat. Ezekután már tényleg csak az volt hátra, hogy mindenki bekoordinálja magát valahogy a saját körletébe. Könyv egy szál se, a kapun is úgy jöttünk ki, hogy a poltiszt előtt vigyázzba vágta magát a kapuszolgálat; egy csoportban kell bemennünk is, azért azt ne már, hogy alakzatban (ennyire azért nem voltunk részegek). Átcaplatunk a kiserdei ösvényen, elérjük a főiskola kerítését, amikor balról feltűnik a KET-épület melletti sötét zug. Erre a fél táncegyüttes (velem az élen) reflexből át a falon!

Poltisztnél a kiakadásjelző azonnal legyalázta a végálláskapcsolót (mondjuk nem is nagyon csodálom). Ráadásul mivel valami nagyonzabos ÜTI volt aznap, az ügyal néhány tagja ott leselkedett a belső oldalon.

Bevágódunk, kívülről üvölt a poltiszt, hogy azonnal jöjjünk vissza, belülről meg rohan felénk az ügyal (mint később kiderült, valami buffos századból valók voltak), hááát, hajnali egykor ami perpatvart ott lerendeztünk… Végül kijött az ÜTI is, üvöltözött a fal másik oldaláról az őrnagykámmal, aztán (szigorúan szinte lépést tartva) a külső és a belső különítmény találkozott a kapunál, ahol kiderült az, ami kiderült…
Józsi, a mi századpékánk (mert a századunkból hárman voltunk benne a buliban) másnap reggel ahogy szokott, gyanútlanul jön be a munkahelyére. Bal kézben nájlonszatyor, jobbal szíjja a cigit. A század felsorakozva, ahogy illik, Józsi csikket befordítja a tenyerébe, fogadja a jelentést, csak közben azért egy kicsit nagyon elkerekedik a szeme. Jelentés megvan, pihentet, beleszív a dekkbe, aztán még egyet – no, akkor ez azt jelenti, hogy komolyan gondolkodik –, eltapossa, aztán elkezdi: „Na idefigyeljetek, faszikáim…”. Úgy látszik, neki is igencsak tanév vége van.

Végül annyi a reggeli eligazításának a lényege, hogy ezt a két napot bírjuk már ki balhé nélkül, a három tettestársnak most azon melegiben kioszt fejenként két hét LAFO-t, amit felfüggeszt a tanév végéig; ha addig nem csinálunk semmi balhét, akkor törli a cuccost. Az meg már az én egyéni szocproblémámmá alakult, hogy pont az én dicsfeny lapomról „felejtették el” ténylegesen törölni, így a következő tanév elején vette észre az akkori péká (lehet hogy többieknek is rajta volt, de ők nem azzal kezdték a tanévet, mint én…), és naná hogy azt is csontig letöltette velem.

Azért az utolsó este intézményesített kimenőt kapott a teljes főiskola; mint megtudtuk, az ilyen estéket nevezték a városban az őrület éjjelének (évente egyszer ki lehetett bírni a városlakóknak is). Tisztiklub természetesen az utolsó zugig dugig tömve; amelyik század nem kapcsolt időben és nem foglalt asztalt, az valamelyik másik kocsmában múlatta az időt, végül egy össznépi ökörködés a főutcán…

Valahogy aznap éjjel a VÁP is inkább olyan helyeken mászkált, ahol nem botlott bele főiskolásokba. Azt, hogy hogy kerültünk vissza a reptérre, azóta sem tudom, de fantasztikus látványt nyújtottunk másnap, amikor végig kellett szobroznunk, a harmadévesek zászlóssá avatását. Ugyan zárt alakzatban voltunk (nincsdumaa!!!!!), de azért pontoztuk a kiszólított cimbik kilengését. Végül azonban egy tízpontos gyakorlattal Zsoltika vitte el a pálmát, aki kihasználva helyzeti előnyét (majdnem olyan „magas” volt, mint a főiskolapéká) pont szembeböfögte az ezredest, majd a zászlósi váll-lap átadása ürügyén szinte kő-papír-ollót játszottak, míg a végén a hátraarcot egy elegáns hasravágódással oldotta meg…

És az ilyenből lett egy év múlva katonatiszt!!!