234. – Nagy berúgások

Az a szociológusok és pszichológusok dolga, hogy elmerengjenek azon: vajon miért ivott a sorkatona többet, mint – tőle máskülönben alig különböző – civil kortársai? A társaság teszi? Az összezártság? A macsóság? Közösségi elvárás lenne? Menekülés? Frusztráció- és feszültségoldási próbálkozás?

Fene se tudja, de – bevallom – nem is nagyon érdekelnek a tudományos magyarázatok; mi itt krónikások vagyunk, s Kelempájsz kolléga egyike a pennát sercegtetőknek.

A Jóisten megteremté a szőlőt, és az emberek megevék, és ízlik nekik, és a Jóisten látá, hogy ez jó. Aztán a Jóisten megteremté a bort, és az emberek megivák, és ízlik nekik, és a Jóisten látá, hogy ez is jó. Aztán a Jóisten látá, hogy az emberek ivának, ivának és megint csak ivának, mint a szomjas gödény, és a Jóistennel kevesebbet gondolának, ezért a Jóisten megteremté a másnapot…

Talán valahogy így kezdődék az piálásnak az ő története.

De tegyük félre az ókori kalendáriumot, vegyük elő az 1970-es évekét és lássuk, mit művel az alkohol ocsmány ördöge szegény katonákkal. Három tanulságos esetet hozok fel, eklatáns példaként a züllés elrettentő mivoltára.


Elsőként elmesélem, hogyan blamálta az elhárítós tisztet egyik bajtársam, Árpi.

Egyik alkalommal a sofőr, a raktáros és Árpi lementek Kőszegre, ellátmányért. Elhárítósunk, akiről a spiclik posztjában már megemlékeztünk, a kőszegi Fő téren a kapualjakba húzódva szokta kukkolni, hogy szolgálati úton ki megy be a kocsmába. Persze mi tudtuk, hol lehet lebukás  nélkül szivornyázni, hiába bámult guvadt szemekkel a bunkó, semmit se látott.

Árpi is túl volt már több stampón, amikor – viszonylag egyenes léptekkel – átszelte a Fő teret, és a görény meglátá őt, és megszólítá a kapu alól, hogy igyék meg vele valamit, és hogy egy kicsit elbeszélgetnek. Árpink szabadkozott, hogy ő köszöni szépen, de szolgálati úton van, nem ihat semmit (nem sült ki a szeme). De az elhárítós unszolta, hogy ugyan, egy feles nem árthat meg, ő pedig úgyse fog senkinek szólni és fizeti a kört. Árpink engedett a barátságos invitálásnak, bementek a spíbe.

Tényleg nem sokat ittak. Tisztünk próbált Árpiból kiszedni valamit, de nem ment semmire. Végül asztalt bontottak, és elindultak vissza Hörmannforrásra.

Éppen én voltam az őrsügyeletes. Amikor megérkeztek, a politikai tiszt fogadta őket. Hát ahogy kiszálltak a kocsiból, az remek látvány volt. Árpi lábai, mintha rongyból lettek volna, jobbra-balra kacsáztak, alig tudott megállni rajtuk a fiú. Bárgyú röhögéssel, sapka nélkül tisztelegve jelentette a poltisztnek, hogy „Ha… ha… dnagyelv… társ, jelentem, megjöttünk!” A hadnagy összecsapta a kezeit, hogy „Atyaúristen, Árpi, maga nem szolgálati úton volt? Hogy néz ki maga, sszameg?!” A válasz természetesen az volt, hogy „Jelentem, engem a …(Féreg) főhadnagy elvtárs meghívott egy felesre!

Mire a hadnagy, hogy „Na, maga egyetlen felest ivott, és így néz ki, mi?” Féreg a háttérben előbb sápadozott, aztán lilult a feje, de nem mert szólni egy szót se. Többé a víz se mosta le róla, hogy szolgálati úton ő rúgatta be a katonát. Remek blama volt!

Végül Árpit aludni küldték. Vagy tíz perce lehetett, hogy ágyba bújt, amikor hirtelen kivágódott a körlet ajtaja, s Árpi – mint a szélvész – rohant a klotyó felé, de már nem jutott el odáig. A folyosó felénél széles sugárban kidobta a taccsot. A francba, éppen mikor én voltam az ügyeletes, takarítsuk fel mi a slejmot?! A hadnagy azt mondta, ne törődjünk vele, felmosóronggyal lökjük be a falhoz, és Árpi, ha jobban lesz, majd felpucolja.

Így is lett. És a történet vége, hogy tisztjeink is jót röhögtek, egy rossz szót se szóltak Árpinak, hogy szolgálati úton úgy berúgott, mint a valag. Hiszen őt az elhárítós főhadnagy hívta meg egy féldecire, arról pedig Árpi nem tehetett, hogy nem bírja a piát…


A következő aranyos eset Hétforráson történt.

Egy alkalommal a lovász és az egyik legjobb barátom, Bika lementek a lovaskocsival Kőszegre, ellátmányért; többek között zabot is vételeztek a paciknak.

Hogy mit műveltek a városban, azt nem tudom, de délután úgy három óra felé megjött a kocsi. Szerencsére a lovak józanok voltak, tudták a hazafelé vezető utat, maguktól poroszkáltak, nem kellett őket nógatni, de a két srác amúgyis képtelen lett volna rá. Fenn ültek hátul a  zabban, és iszonyúan üvöltöttek mindenféle katonadalokat. Némelyiknek a szövege kissé recézett volt, de ezt nem írom ide, mert Tiboru kiradírozná. Jóságos parancsnokunknak a szeme szikrázott, és igen barátságtalanul közölte a delikvensekkel, hogy helybenjárás következik, és majd akkor mennek haza, ha a Lenin-szobor lépést vált.


Végül még egy érdekes történet.

A kiképzőbázison történt, azon a napon, amikor az öreg katonák első centije leesett. Köztudott, hogy milyen nagy dolog, ha robban az első centi! Reggel 8-kor vettük át a szolgálatot, és délután, mikor tiszta lett a levegő, az őrparancsnok tizedes – leszarva az egészet – eltűnt, bement az öreg katonákhoz. Úgy alkonyattájt éppen én voltam a készültséges, a telefon mellett olvasgattam, amikor rettentő ordítozást hallottam kintről, hogy „Őrség!!! Őrség!!!”

Mi van, ég a ház? Kimegyek az őrszoba elé, hát látom az őrparancsnokot: az árokban feküdt, onnan üvöltött. Ha ezt a marhát kiszúrja az ügyeletes tiszt, biztosan hadravágják. Hárman kihúztuk az árokból, a hóna alatt fogva bevittük az őrszobára, és lefektettük. Hogy nehogy összehányjon nekünk mindent, egy vödröt tettem az ágya mellé. Szerencsére nem dobta ki a taccsot, de igen nehezen aludt el, sokáig pofázott mindenféle hülyeséget, szerintem delíriuma is volt.

Éjjel aztán váratlanul felkelt. Elővette a répáját, és elkezdett a pihenőszobában körbe-körbe tántorogni, és az ágyak vasába kapaszkodva mindent összehugyozott. Hiába próbáltuk a vödörbe terelni, mindenkit elküldött a jó meleg éghajlatra. Nekünk kell majd takarítani, a fene egye meg ezt a marhát! – gondoltuk. Aztán visszadőlt az ágyára és reggelig nyugton maradt. Mégsem haragudtunk rá, mert jószívű srác volt, benne volt a hancúrozásokban, még éjfél után is fingot gyújtogatott.

Amikor reggel takarítani kezdtünk, csodálkoztunk, hogy sem szaga, sem egyéb nyoma a húgynak nem maradt, minden felszáradt, és a legnagyobb rendben volt. Tizedesünk feje viszont fehér volt, mint a fal.

Ahogy mondtam vala: az Úr megteremté a másnaposságot…

102 hozzászólás

 1. Szkv — 2011-03-30 07:09 

Ivási kísérlet.

Mélységi portyán voltunk 1975 nyarán.
Szolgálatunk csendesen, esemény nélkül telt.Menetvonalunk egy szakasza erdei területre esett. Az erdő szélén találtunk egy oldalkocsis motorkerékpárt. “Alapos” szemrevételezés után, az oldalkocsiban lévő táska tartalma nagyon felkeltette az érdeklődésünket, főleg a benne lévő üvegek beltartalma.(Nem málna volt benne) Már elhatároztuk hogy minőségi ellenőrzést fogunk végezni, amikor a motorkerékpár tulajdonosa meg jelent.
sajnos a kóstolás itt véget ért, ami számunkra nem jelentett örömet. A baj még fokozta, hogy a tulajdonos egy nyugállományú HATÁRŐR tiszt volt. Szigorú, kemény kérdéssel érdeklődött hogy mi volt a szándékunk az üvegek tartalmával. Röviden válaszoltam, hogy mi csak arra voltunk kíváncsiak hogy nem-e robbanó szer van benne.(Palack bomba)
Ezzel befejeződött a “Nagy ivási kísérletünk”. A lehetőség amilyen könnyen adódott, olyan könnyen elszállt.
Megjegyzem hogy rendes ember volt a hivatásos, mert nem jelentette az őrsünk felé. Viszont egy “bűnt” elkövetett, hogy nem kínált meg bennünket. Sebaj túléltük.

 2. Szkv — 2011-12-05 19:54 

2011 12 04-én Szombathelyen jártam és a “menetvonal” amelyen a cél felé “MMIK” haladtam, útba esett egy olyan hely amely valaha a katonák részére tiltott hely volt.
Eme “nevezetes” hely nem más mint a Romkert vendéglő. Most már nincs kint a felhívás hogy FEGYVERES TESTÜLETEK TAGJAI NEM LÁTOGATHATJÁK.
Gondolkodtam hogy betérek, de kettő okból is elvetettem a gondolatomat.
1, Most már nem tiltott így nincs benne fantázia.
2, Zárva tábla lógott az ajtó belső oldalán.
Az ajtó melletti árjegyzéket olvasgatva még jobban elvetettem a betérési szándékomat. Nem részletezem.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.